A szél-, víz- és napenergia "szentháromsága" mellett szinte nincs olyan természeti erőforrás, amelyet számításba ne vennének, és amiből ne próbálnának meg energiát csiholni a szakemberek. Geotermikus hőből, szemétégetésből, szennyvízből, a Föld agyagpalarétegeiből vonnak ki hőt vagy gázokat, hogy ellássák a hatalmas dinamikával növekvő népességet elektromos árammal. Bioalgából, tehén- és sertésürülékből vagy újrahasznosított farmernadrágokból vonnak ki vegyületeket, a napraforgó szárát vagy a genetikailag módosított dohány leveleit - és más növényeket, hiszen mind potenciális üzemanyag - enzimekkel cukorra bontják, hogy alacsony kibocsátású, második generációs etanolt produkáljanak. Tudósok már azon is dolgoznak, hogy a levegőből porózus anyagokkal megkössék a CO2-t, és azt vegyi anyagokká átalakítva üzemanyagot fejlesszenek belőle.
Ökológiai ráfordítás
Az izgalmas kísérleti irányok listája látszólag véget nem érő, a kutatások szerteágazóak. Ám a számítások, melyek segítenének eldönteni, melyik erőforrás a leghatékonyabb, még hiányosak.
A hatékonyságnak kettős értelme van a megújuló energiaforrásoknál. Minden beruházásnak van egy pénzügyi és egy ökológiai vonzata, ráfordítása. Ennek egyik típusa az infrastrukturális ökolábnyom. Hogy felállítsuk a nagy szélturbinákat, felszereljük a napkollektorokat, az alapanyagokat ki kell venni a természetből, és megmunkálásukhoz, majd összeszerelésükhöz energiát kell fogyasztani. E két esetben ez még mindig lényegesen kisebb, mint például egy atomerőmű felépítésének természetierőforrás-igénye.
Ahogy a pénzügyi invesztíciónak is van egy megtérülési pontja, úgy az ökológiai megtérülés elérése is valós, még ha gyakran ignorált eleme is minden gazdasági tevékenységnek. E pont után megtérül az ökológiai ráfordítás: az üzemeltetés nettó megtakarítóvá válik a fosszilis energiatermeléshez képest mind a természeti kincsek felhasználásában - mert nem történik olaj- vagy szénelégetés -, mind az üvegház-emisszióban. A tudomány most azon van, hogy ez utóbbinál ne csak csökkentésre törekedjenek, hanem zéró kibocsátásra. A „karbonsemleges" és a „karbonzéró" korunk fejlesztéseinek kulcsszavai.
Csakhogy az energia- és üzemanyag-termelés most kibontakozó módjai mind folyamatos ökológiai ráfordítással járnak. Itt lép a képbe az üzemeltetési vagy termelési ökolábnyom. Némelyik eljárás túlságosan erőforrás-igényes, olyannyira, hogy mire előállítják az energiát adó olajat, gázt vagy áramot, addigra már több ment el a kitermelésre, mint ami nyerhető belőle.
A befektetett energia és a kinyert energia viszonyának jelzésére találták ki a „nettó energia" kifejezést. Amikor bővében volt a világ a könnyen kitermelhető olajnak, akkor például tudták, hogy egy hordó ráfordítással száz hordót lehet termelni. A mezőgazdaság energiaigényességéről például ma tudni lehet, hogy minden egyes ételkalória előállításához tíz „hidrokarbon-kalória" kell. Mivel a „posztfosszilis" korszak hajnalán vagyunk, a fejlesztés „hőskorában", az új energiaforrások hatékonyságának, nettó energiájának mérésére az adatok nem sorakoznak fel kellőképp világos vonalak mentén. Itt-ott a világban írogatja a szaksajtó, hogy a bioalgák nem tűnnek tuti befutónak, ahogy például a bioetanolról is kiderült az elmúlt három-négy évben, hogy előállítása túl nagy teher a természeti környezet számára a kinyert energiával összevetve. Ilyen teher például a termények kivonása az élelmiszerpiacról, a monokultúrás termesztés és a vegyszerezés hatásai a talajra, az etanolgyárak füstje, a patakokba áramló vegyi folyadéka. Vagy például a hidrogéntermelést a hegységekben hidraulikus kőzúzással végzik, aminek velejárója a hatalmas vízhasználat és vízszennyezés. Az urániumdúsítás is hatalmas ökológiai ráfordítást igényel; a szélenergia-kinyerés nem túl magas hatékonysága már közismert; az óceáni vízenergia kinyerését pedig gátolja, hogy a helyszínek száma limitált - közel kell lennie a szárazföldhöz -, a sós víznek pedig erősen korróziós hatása van a fémeszközökre.
Az egyik legfőbb érv a megújuló erőforrások ellen, hogy szétszórtak, és nehéz nagy méretben begyűjteni őket. Csakhogy e gondolkodás vaskalapos alkalmazása még mindig a centralizált energia-előállítás elvén alapul. Számos szakértő vallja, hogy lejárt a nagy erőművek ideje, s az energiakonszenzus afelé tart, hogy a kis közösségeknek kis léptékben kell megtermelniük a saját életmódjukat fenntartó energiát, nem pedig egy üzemnek kell ellátnia egész régiókat. A földrajzi távolság áthidalása mindig energiaveszteséggel jár, legyen szó akár a mezőgazdasági hulladék biomasszás erőműhez való szállításáról, akár az elektromos áram messzire küldéséről (ezért megy az magasfeszültségű hálózaton). Mindenféle tranzakció energiavesztéssel jár, erről szól az entrópia törvénye (minden energiafajta hővé alakítható, ám a hő már csak részben transzformálható másfajta energiává). Nagyon úgy tűnik, hogy a lokális, kis régiós önellátásban van a gazdaságosság kulcsa.
A nap melegével
Úgy tűnik, hogy az infrastrukturális és a termelési ökolábnyom a napenergiánál a legkisebb. Olajfüggőségünk megszüntetésére nem csak elektromos autókat találtak fel. Szabadalmaztattak már napelemmel működő kompokat, teherhajókat, repülőgépeket (utóbbi e sorok írásakor tartja tesztrepüléseit). Ma a kitermelt olaj hetven százaléka közlekedésre megy el. Pedig globális világunk interkontinentális kereskedelme és szállítmányozása talán működtethető lenne a nap melegével. Persze lecserélni az autóparkot, a hajóállományt, a repülőgépflottát, irdatlan anyagfelhasználással járna.
A Földünket érő napfény húszezerszer(!) több energiát képes adni az emberiségnek, mint amennyi a jelenlegi fosszilisenergia-felhasználása (ami évi 25-30 milliárd barrel olaj). Jelenleg tíz négyzetkilométernyi napkollektor működik a Földön. Globális energiaigényünk kielégítésére azonban annyi szolárpanelt kellene felállítani, ami beterítené Kalifornia állam felét. Ezt a mennyiséget elérni egyik napról a másikra nem lehet. Ezért kell minden vasat a tűzben tartani, és minden elképzelhető fronton folytatni a kutatásokat.
De az innovációt és a társadalom technológiáinak átállását a nettó energia fogalma kell hogy vezérelje. Hogy egy energiaforrás mennyire „zöld", annak vannak fokozatai. Ahogy „nem minden arany, ami fénylik", hasonlóképp nem minden üzemanyag „tiszta", csak azért, mert a benzinnél „tisztább", és nem minden megújuló energiaforrás kellőképpen „zöld" csak azért, mert környezeti hatása „zöldebb" az olajénál.
Megjelent a Piac és Profit magazinban
