Akármilyen erőműről legyen is szó, általában 40 évig bírja az iramot. Utána nemcsak elévül és korszerűtlenné válik, hanem tönkre is megy. Egy személygépkocsinak az USA-ban 11 év az átlagéletkora, de sok 15 évig is bírja a strapát (ez általában 320 000 kilométer megtételét jelenti).
A Nature Communications tudományos szaklapban megjelent tanulmány szerint a University of Leeds kutatói úgy számoltak, nem kell azonnal leváltanunk a fosszilis energiahordozók elégetését igénylő gépeinket és kapacitásainkat – járműveket, repülőgépeket, erőműveket –, elég az, ha életciklusuk végén vonjuk ki őket a forgalomból, és váltunk át tisztább, zöldebb megoldásokra.
Ha 2018-től kezdve az életciklus végi kivonást érvényesítjük a gazdaság összes szennyező entitásánál, akkor 64 százalék az esélye, hogy – az ipari forradalom előtti klímához képest – 1,5 Celsius-foknál valóban meg tudjuk állítani a globális felmelegedést, vagyis annál a szintnél, ahol még nem indulnak be visszafordíthatatlan és kellemetlen mellékhatásokat generáló kölcsönhatások az ökoszisztémákban.
De még az is óriási erőfeszítést igényel a stakeholderektől – kormányoktól, vállalatoktól, vállalkozásoktól, a fogyasztóktól –, hogy ezt a leváltási módszert meg tudjuk valósítani.
A szakemberek szerint nemcsak a gépeknek kell menniük, hanem a szarvasmarháknak is, hiszen az állattenyésztésnek is jelentős a hozzájárulása a világgazdaság éves üvegházgáz-kibocsátásához. A tehenek kérődznek, szellentenek, bőségesen képződő ürülékükből pedig metán jut a légkörbe, ami körülbelül huszonkétszer-huszonnégyszer erősebb üvegházhatású gáz, mint a szén-dioxid (bár rövidebb ideig tartózkodik a légkörben, mint a CO2).
Magyarán nemcsak az energiaszektorban kell elvégezni a szükséges átállást karbonsemleges vagy zérókibocsátású energiatermelésre, hanem minden ágazatban. A közlekedésnek, az ipari termelésnek, a légi közlekedésnek, az agráriumnak is fel kell számolnia az üvegházgázt kibocsátó termelési módszereket és üzletvitelt.
Arról persze nem szól a Leeds-i Egyetem kutatóinak tanulmánya, hogy politikailag és gazdaságilag ez a fajta átállás lehetséges-e, illetve hogy milyen időintervallumban tűnik kivitelezhetőnek.
2030-ra több olyan határértéket érünk el a bioszférában, ami miatt egyre kevésbé fékezhetővé válik a felmelegedés, vélik a kutatók. Ha 2030-ig várunk, hogy megkezdjük a karbonkibocsátó infrastruktúrák lecserélését, akkor már csak 50 százalék az esélye annak, hogy ténylegesen meg tudjuk fékezni a klímaváltozást 1,5 Celsius-foknál. És ezen az sem változtatna, ha a fosszilis üzemű kapacitásokat gyorsuló tempóban állítjuk le 2030 után.
A globális klímapolitika azt célozta meg, hogy 2050-re minimum karbonsemlegessé, vagyis a szén-dioxid-kibocsátást elnyelő kapacitásokkal ellentételőzővé, de leginkább nettó kibocsátásúvá váljon a világgazdaság.
Az ENSZ kalkulációi szerint a párizsi klímaegyezményben – a tagországok által – vállalt emissziócsökkentések nem elegendők ahhoz, hogy 1,5 Celsius-foknál állítsuk meg a klímaváltozást. Sőt a szükséges emissziócsökkentésekhez képest ezek az önkéntes vállalások annyira csekélyek, hogy velük 3,2 Celsius-foknál állna meg a felmelegedés 2100-ra.
Ehhez képest 2016-ban részben azzal nyerte meg az amerikai elnökválasztást Donald Trump, hogy megígérte a bezáró bányák miatt nyomorgó bányászoknak, hogy újra feléleszti az amerikai szénbányaipart. Igazából már egy 2014-es adat is azt mutatta, hogy az előző tíz évben több széntüzeléses erőművet építettek az Egyesült Államokban, mint addig valaha!
Ugyanakkor a legújabb kalkulációk és fejlemények azt mutatják, hogy az energiacégek sorra pártolnak el a széntüzelésű erőművekben történő áramtermeléstől, mert az már drágább, mint a földgázüzemű és megújuló energiás erőművek üzemeltetése. Az amerikai Környezetvédelmi Hatóság becslése szerint az új erőművekből áramló füst 1400 személy idő előtti elhalálozását okozná 2030-ra.
(CNN)
