Százból csak öt darab startupnak sikerül öt év alatt elérnie a százmilliós árbevételt – ez a statisztika már önmagában elegendő lehetne, hogy lehűtse a lázas álmokat dédelgető huszonéves vállalkozók fejét. A gyakorlat sokszor még ennél is kegyetlenebb, mert a sikernek hatalmas ára van – és nem mindenki hajlandó ezt megfizetni. Kun Szabolcs, az Arenim Technologies egyik alapítója és vezérigazgatója szerint azonban ezzel senki sincs tisztában, aki huszonévesen kezdte felépíteni az első startupját.
Nyolc éve vágtatok bele a társaddal, Megyeri Attilával a saját startupotok felépítésébe. A nyolcéves életkor már önmagában eredmény, de sikeresnek mondhatnád a cégeteket? Főleg annak a fényében, hogy kevés startup jut el eddig az életkorig?
– Nyolc évvel ezelőtt, egy alig tíz négyzetméteres irodában kezdtünk el ketten tervezgetni, de ennyi idő alatt végül eljutottunk oda, hogy idén az árbevételünk meghaladja a félmilliárd forintot, és több mint kéttucatnyi embert foglalkoztatunk. Ha azt nézem, hogy amikor 2014-ben az Év Startupja címet elnyertük, a velünk együtt akkor kiemelt vállalkozások közül talán csak egy vagy kettő érte meg a 2018-at, hát ez óriási eredmény. De utólag visszanézve elég vakmerőek voltunk. (A Piac & Profit négy évvel ezelőtt megszólaltatta Kun Szabolcsot, az akkori interjúnkat itt olvashatja!)
Egy cégalapításhoz mindig kell bátorság, de neked nem az Arenim volt az első céged. Ezek szerint inkább a vállalkozói lét vonzott, mintsem az alkalmazotti státusz?
– Tizenkilenc éves voltam, amikor a Minerva-Soft Kft.-t alapítottam. Gyakorlatilag ahogy megtanultam valamit az egyetemen, már vittem is ki az utcára árulni. Azt hiszem, mára már alkalmazhatatlan vagyok, nem lennék képes más cégét építeni, fontos az, hogy az enyém legyen, amit építek. Két szempontból is szerencsés vagyok, részben mert a szüleim is vállalkozók voltak, így ezt az attitűdöt hoztam otthonról, másrészt pedig olyan iparágban működünk, amiben viszonylag alacsony befektetéssel – gyakorlatilag a tudásunkkal – el lehet indulni. Ráadásul mindketten, Attila és magam is hátrányos régiókból származunk, én Borsodból, ő a Vajdaságból. Láttuk azt, hogy van hová fejlődni. De mi már nem akarunk másképp élni, mi határozzuk meg, hogy mivel akarunk foglalkozni.
– Kipróbált, jól működő páros vagyunk: én vagyok a gáz, ő a fék, amikor én bolond fejjel rohannék bele a falba, ő az, aki visszafog, és azt mondja, hogy gondoljuk csak át még egyszer! Az, hogy ilyen jól kiegészítjük egymást, azt hiszem, az egyik komoly összetevője annak, hogy most ha a cég jelenére és jövőjére nézek, akkor nagyon bizakodó vagyok. Csak fejlődésről számolhatunk be, de ennek megvan az ára.
Mi az ára?
– Az, hogy az életedet ennek kell szentelned. Aki úgy képzeli el a cégalapítást, hogy belötyögünk ide, teszünk-veszünk, főnökösködünk pár órát, és este mozi meg sörözés, hát az nagyon téved. Éveken át napi 12–14 órát dolgoztunk, és nem csak a hétköznapokon. A szenvedélyem a kosárlabda, de nyolc évig nem néztem meg egy kosármeccset sem. Ha a feleségem és Attila családja nem tartja bennünk a lelket, azt hiszem, nem tudtuk volna végigcsinálni. És egy dolog a lelki támasz, de mi évekig nem vettünk ki fizetést. Aki azt hiszi, hogy a startupperek milliókat keresnek, hát nagyon téved. A tavalyi teljes 70 millió körüli profitunk legnagyobb részét visszaforgattuk az idén a cégbe. Én 160 ezer forintos bérért végeztem az ügyvezetői feladatokat, tehát az alkalmazottak jobban kerestek nálam.
Mindent saját forrásból finanszíroztatok?
– A magyar céget igen. Az Arenim létrehozott egy svédországi leányvállalatot is, ott négy kis magánbefektetőt is bevontunk, de a többségi tulajdon ott is a miénk. Komoly döntés, hogy nem vonunk be hitelt vagy intézményi befektetőt, de azért van ennek egy másik oldala is. Az Arenim eddig 11 terméket fejlesztett, ebből az első nyolc az kukába való. Egyszerűen nem figyeltünk arra, hogy mi kell a piacra. Ez egyébként a legtöbb startupnál komoly baj: azt hisszük, hogy na, itt a nagy ötlet, majd mi megcsináljuk a tutit, és aztán senkinek sem kell. Mi az utolsó három termékünknél már megnéztük, hogy mire van valós igény. Ezek be is jöttek. De ha egy intézményi befektető vagy egy bank van a hátunk mögött, akkor ő nem olyan türelmes, mint a kisbefektetőink, vagy mint mi saját magunkkal. Ez például egy komoly buktató lehetett volna.
– Az első másfél év nagyon kemény volt. Gyakorlatilag, ami pofonba belefuthattunk a magyar piacon, azt megkaptuk. Meg kellett tanulnunk, hogy az adott szó semmit sem ér, hogy egy tárgyalásnál nagyon kell arra figyelnünk, hogy hol akarnak minket átrázni, és hogy szerződés nélkül egy szalmaszálat sem szabad keresztbe tennünk. Volt, amikor az árbevételünk több mint tizede behajthatatlan kintlévőség volt. Egyszerűen a hazai üzleti környezet nem biztonságos. Az állandó munka mellett ráadásul mindkettőnk egészségével is voltak gondok.
Miért nem hagytátok az egészet?
– Valószínűleg nem vagyunk teljesen ép eszűek, de a feladás egyetlen pillanatig sem volt opció. Pedig aztán mi is követtünk el hibát bőven.
Tudnál mondani példákat?
– Az egyik, amit említettem is, a piacismeret teljes hiánya. Komoly gond volt még a rossz költségbecslés. Azt hiszem, nem volt olyan termékünk, ami az előzetesen megtervezett költség duplájánál kevesebből megvalósult volna, nem is szólva arról, hogy mindig kétszer annyi időbe is került, mint hittük. De a vállalkozói mindset, tudásbázis is hiányzott. Most ugyanezt látom a mai huszonéveseken, mert most köztük a startup nagyon menő. Ma már nem rockzenekar kell a csajozáshoz, mint nekem 15 évvel ezelőtt, hanem startup. A legtöbb esetben azt hiszem, hogy a startupok alapgondolata a piac fényében nem megalapozott, de még ha az is, ha nem tesznek bele energiát, akkor nem lesz belőle pénz.
– Azt hiszem, hogy a maga módján a túl sok pénz is káros. Ez nem magyar betegség, mert a Szilícium-völgyben is brutálisan nyakon tudnak önteni lóvéval, ha van egy trendi ötleted. De ha sok pénzed van, akkor ellustulsz. Egy cégben pénzt kell keresni, ha nem ezt tanulod meg, hanem azt, hogyan kell a pénzt elkölteni, akkor sosem leszel sikeres. Én több olyan startupot is láttam, ami egyszerűen elkényelmesedett, és attól tartok, pont ezért nem is váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Túléltétek a buktatókat, akkor most hogyan tovább?
– Ha a céget nézem, akkor a célunk, hogy ha Magyarországon felmerül egy call-center-, vagy telefóniás szoftver igénye, akkor az Arenim jusson az emberek eszébe. De a magyar piacon kívüli terjeszkedéssel is előrébb lépünk. Jelenleg hetven országban vannak ügyfeleink, vannak szinte minden régióban szerződéses partnereink, de a bevételünk túlnyomó része még mindig a magyar piacról származik. Amellett, hogy a hazai piacon is erősíteni szeretnénk, az is célunk, hogy a jövőben a bevételek nagyobb része jöjjön külföldről. Ez óhatatlanul szervezeti átalakulással, bővüléssel jár. De a családi életünkben is szervezeti bővülés várható: decemberben megszületik az első gyermekem. A legutóbbi hat hónap javarészt ennek a jegyében a felkészüléssel telt, mert több időt szeretnék a családommal tölteni.
A céget is felkészítetted a babára?
– Zajlik a folyamat. Elkezdtünk házon belül is vezetőket kiemelni, külsős felsővezetőket behozni. Ha nem is lesz azonnal önjáró a vállalkozás, de legyen itt egy olyan menedzsment, amire rábízható a cég. Lassan céges szinten is készen állunk a kisfiam születésére.
– Nem, már az ötödik lesz, és Attila már akkor családos ember volt, amikor belevágtunk a cégalapításba. A fia 12 éves, a múlt nyáron már szoftvertesztelőként dolgozott is nálunk, de itt mindig ilyen családias a hangulat. Ha valami, akkor az Arenim igazi családi cég. A munkatársak fele hozzám, a másik fele Attilához köthető. Itt vannak a barátaink, rokonaink és nem utolsósorban a családtagjaink. Évek óta együtt vagyunk, és ez nemcsak a cég, hanem az egymás iránti elkötelezettségünket is erősíti.
Nem jön elő sok konfliktus?
– Nem mondom, olykor kicsit olaszos a hangulat, de éppen ez a konfliktuskezelés egyik módja is. Ha túl sokáig hagyod érlelődni a konfliktusokat, akkor előbb-utóbb az arcodba robbannak. Ezért mindig feloldjuk a konfliktusokat, sok beszélgetéssel, lelkifröccsel, és rengeteg türelemmel. De egymás nélkül nem tartanánk itt, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk.
