Számos elemző, de még a magyar kormány is arról beszél, hogy vége az elmúlt évek pozitív gazdasági konjunktúrájának. Többen újra lefelé tendáló időszakot vagy egyenesen egy újabb világválságot jósolnak. Pogátsa Zoltán szerint a globális gazdaságot nézve még az sem jelenthető ki, hogy az előző válság megszűnt.
– Az utóbbi években látszólag felívelő fázisban volt a világgazdaság. Magyarországon és más feltörekvő gazdaságokban is emelkedtek a bérek, nőttek a megtakarítások, új befektetők érkeztek. A növekedés hátterében azonban főként az amerikai Fed, az Európai Központi Bank és a Kínai Fejlesztési Bank állt: rengeteg pénzt tettek a magángazdaságba, értékpapírokat vettek, beruházásokat támogattak. A Fed még vállalati kötvényeket is vásárolt, ami enyhén szólva nem a monetáris politika szokványos feladata, míg az EKB az eurózóna állampapírjait vásárolta fel. Lenyomta az állampapírok hozamát, és alacsony kamatkörnyezetet teremtett.
A GDP-adatok alapján ezek a lépések beváltak.
– Nagy probléma, hogy a magánkereslet továbbra is alacsony. Ennek oka, hogy az államok leépítették a progresszív adórendszert. Az értéktöbblet nagy része így a szupergazdagoknál marad megtakarítás formájában, nem kerül vissza a gazdaságba keresletként. Ha a megtermelt többletérték nagyobb részét osztanánk újra, nőne a fogyasztás. Így viszont a profit egyszerűen a leggazdagabbak számláján marad, vagy megtakarítási alapokba kerül, offshore-ba, műtárgyakba, jachtokba, azaz nem forog vissza a termelő kapacitásokba. Ez így tulajdonképpen már nem is kapitalizmus, hiszen a gazdasági növekedést az államok, a jegybankok biztosítják, egyfajta lélegeztető gépként. Magyarországon és a feltörekvő gazdaságokban a válság utáni időszakban különösen erős volt a növekedés, mivel az Egyesült Államokban a kamatok alacsony szintre süllyedtek, míg nálunk – persze nagyobb kockázatok mellett – viszonylag magasan maradtak. A tőke jelentős részben a feltörekvő gazdaságokba menekült. Csakhogy most a kamatszint az USA-ban és más vezető gazdaságokban is növekszik, így a befektetők jó eséllyel visszaviszik oda a tőkéjüket.
– Két fontos kockázati tényezőt látok: az argentin és török gazdasági válság minket is érinthet, hiszen az alapkezelők egy kalap alá veszik a feltörekvő gazdaságokat, és Magyarország is ebbe a kategóriába tartozik. Két feltörekvő gazdaság bedőlése miatt a többiből is megindulhat a tőkekivonás. Ezt már most láthatjuk a forintárfolyam esésén. Számunkra még nagyobb gond, hogy az EU-s pénzeket elköltöttük már a ciklus elején. Ezt pótolhatja a következő években a paksi orosz és a kínai hitel, a Belgrád–Budapest gyorsvasút, amelyek még egy darabig elősegíthetik a növekedést. De később ezek már súlyos államháztartási hiányként üthetnek vissza, hiszen nem értelmes beruházások, de törleszteni kell majd őket.
Az előző ciklus uniós forrásait mennyire sikerült jól befektetnünk, felkészülnünk a pénzhiányra?
– A kohéziós források elvileg a nemzetgazdasági termelékenység növelését szolgálják. Ez azonban szinte semennyit nem nőtt Magyarországon sem a mostani támogatási ciklusban, sem az EU-csatlakozás óta bármikor. A gazdasági növekedést valóban erősítették, de ez inkább csak keresleti hatás: munkát adott a cégeknek és embereknek a beáramló uniós támogatások okozta kereslet. Hosszú távú növekedést viszont csak azzal lehetne biztosítani, ha a magas hozzáadott értékű termelésbe fektetnénk, technológiát, infrastruktúrát, humántőkét fejlesztenénk. Ebből a szempontból rosszabbul állunk, mint a támogatási ciklus elején, mert a magyar kormány ezekre a kulcsfontosságú területekre mélyen az uniós átlag alatt költött és költ a GDP arányában is.
– Fontos látni, hogy mások a befektetők és mások az itt élő emberek érdekei. A befektetők rövid távon gondolkodnak, egy nagy hitelminősítő nagyjából három hónaptól hároméves távlatig vizsgálja a stabilitást, ugyanúgy, mint aki például rövidebb távú állampapírba fektet. Ilyen távon valóban stabil a magyar gazdaság, hosszabb távon már nagyobb a baj. Annak a rövid távú fiskális stabilitásnak, amit a Fidesz teremtett, az volt a logikája, hogy csökkentették az adókat, de ezzel együtt leépítették a létfontosságú kiadásokat is. Az olyan humántőkét előállító állami rendszerek, mint az oktatás, egészségügy, átképzés, szocpol, közlekedés, ki vannak véreztetve. Hasonló a helyzet, mint Törökországban: Erdogan az első időszakában megduplázta a török GDP-t, nagyon jól nézett ki minden mutató, majd bekövetkezett az összeomlás. A kormány által feltőkésített „nemzeti tőkésosztály” cégei közül egyik sem versenyképes nemzetközi szinten. Valójában alig van exportképes, magas hozzáadott értékű terméket előállító magyar cég. Hiányzik egy magyar Samsung, LG vagy Scania. A legnagyobb, nem tőzsdei magyar vállalatok között van két ingatlanos cég, amelyek a hazai gazdaságban aktívak, van két építőipari vállalat, amelyek a magyar állami közbeszerzésektől függnek. Emellett van egy pornó- és egy kaszinócég, de azt nem szeretnénk és nem is lehet, hogy ezek képezzék a magyar gazdaság alapját. Az összes, nem tőzsdei magyar cég összesített eszközértéke kisebb, mint egyedül a tőzsdén lévő Molé.
Az EU ezért is vághatja meg a kohéziós forrásokat a következő ciklusban?
– Nem hiszem, hogy valóban elzárnák a pénzcsapokat. Az elmúlt ciklusok végén is mindig fenyegetőztek a befizető államok, hogy most már elég a pénzszórásból, de akkor sem történt semmi. Ahogy Thomas Piketty is írta elhíresült blogbejegyzésében: jóval több profitot eredményez a centrumországoknak az, hogy az iparukat kiszervezik a perifériaországokba, mint amennyit befizetnek az uniós költségvetésbe, és amennyit a periféria országai transzferként megkapnak. Akkor is megéri nekik ez, ha a pontosan tudják, hogy a pénzek jó részét a perifériaországok ellopják, vagy rosszul használják fel. Cserébe barátságos üzleti környezetet kérnek: alacsony béreket, gyenge szakszervezeteket, bőkezű állami támogatásokat, minimális effektív társasági adóterhelést. Németországra ez különösen igaz, ott erősen érvényesül a politikában a Deutschland AG-szemlélet. Vagyis, hogy ami jó a nagyvállalatoknak, az jó Németországnak.
– Felmérések szerint a magyar társadalom többsége, de még a Fidesz-szavazók nagy része sem ért egyet az egykulcsos adózással. Egész egyszerűen nem fair, hogy ugyanolyan kulccsal adózik az, aki nem keres annyit, hogy megéljen, mint az, aki jóval többet keres, mint amennyit el tud költeni. Ha az állam beszedné a szupergazdagoktól azt a pénzt, amit most csak felhalmoznak és kivonnak a gazdaságból, lenne forrás a beruházásokra. Már az is felpezsdítené a gazdaságot, ha ezeket egyszerűen csak szétosztaná szociálpolitika vagy fizetésemelés formájában, ezzel növelve a lakossági fogyasztást. De értelmesen beruházhatna a humántőke és a közlekedés fejlesztésébe.
Erre szokták ellenérvként mondani, hogy ha megadóztatjuk a nagyvállalatokat, akkor az egész céget kivinnék az országból.
– Pedig nagyon egyszerűen lehetne ez ellen tenni. Magyarországon is van olyan szabály, hogy aki kiviszi offshore-ba a befektetéseit, az nem kaphat a közbeszerzéseken pénzt, csak ezt nem tartják be. Nem szabadna állami támogatásokban sem részesülniük az ilyen cégeknek, nem lehetne állami beszállító, satöbbi.
Nem lenne mégis jobb a centrumországoknak, ha nálunk is nőne a termelékenység? Az unió reformjáról szóló német–francia tárgyalásokon erről is esett szó, az eurózóna reformja és a kétsebességes EU mellett.
– Ez szerintem csak azt mutatja, hogy tisztában vannak a problémákkal, de ez nem jelenti azt, hogy meg is oldanák. Emanuel Macron pozíciója egyébként is gyenge, elnökségét csupán Marine Le Pennek köszönheti, a francia gazdaság pedig nem egészen autonóm, brutálisan eladósodott, ők is függnek a németek jóindulatától.
– Amit reformnak neveznek, az egyfajta központosítás. Az EU vezetői szeretnék közösségi szintre emelni a fiskális politikát. Az eurózóna válsága azonban a főáramú narratívákkal szemben nem a tagállamok túlköltekezéséből ered. A fő probléma az, hogy az eurózóna nem ideális valutaövezet. A magas növekedésű perifériaországban nem lehet ugyanaz a kamatláb, mint a lassú növekedésű centrumországokban. A centrumországok igényeinek megfelelően alacsony kamatszint eszközár-buborékot – elsősorban ingatlanbuborékot – fúj a periférián, ami aztán kidurran. Ez történt, és ekkor kimentették a nyugati bankokat, amelyek ezt a folyamatot hitelezték. A görögöknek juttatott hitelek kilencvenkét százaléka erre ment el 2009 után, nem a görög gazdaság rendbetételére. Ezt a problémát csak egy az Egyesült Államokhoz hasonló unió kezelné, fullos központi költségvetéssel és transzferekkel, közvetlenül választott, politikus Európai Bizottsággal. Azt ugyanis már Hayek és von Mises is megírták, hogy a költségvetési politika céljainak kijelölése nem technokrata feladat, hanem demokratikus választásokat igényel, mert értékválasztásokról szól. Ilyesmiről azonban utoljára az ötvenes években volt szó, mára gyakorlatilag elvetették, azóta a tagállamok egyszer sem engedtek a szuverenitásukból. Ha valaki attól fél, hogy a tagállamok szórják a pénzt, akkor a tagállami demokráciát kell megreformálnia, nem a nagyon indirekt közösségi legitimitásban kell bíznia, azon a szinten ugyanis nincs elszámoltathatóság. A magyar euró bevezetése is korai lenne még. Ez nem verseny, nem biztos, hogy az nyer, akinek előbb lesz eurója. Sokan azt gondolják, hogy az euróövezetbe azért kell belépni, mert stabilitást jelent, de valójában csak akkor lehet bevezetni a közös valutát, ha már bizonyított a stabilitás. Számunkra jó megoldás lenne, ha a forint árfolyamát az euróhoz rögzítenénk, mint ahogy azt tették a dánok és svédek. Ez olyan, mint egy buliban beállni az ajtóba, és figyelni. Ha jó, akkor bemegyek, ha nem, akkor elmegyek. A felzárkózást nem segíti az euró, sőt, a sikeres felzárkózásoknak a gazdaságtörténetben mindig része volt a valuta időnkénti leértékelése, vagy leértékelődése. Természetesen ne ez legyen a versenyképesség elsődleges eszköze, hanem a technológia, a humántőke, a magas hozzáadott érték, de a versenyképesség rövid távú helyreállításához időről időre szükség van a valuta leértékelésére is. A forinttal párhuzamosan persze nyugodtan lehet hagyni, hogy az euró is elterjedt fizetőeszköz legyen a magyar gazdaságban. Ilyen megoldásra sok példa van nemzetközileg.
