Az elmúlt napokban a török líra árfolyama zuhanórepülést hajtott végre, két hét alatt a török valuta dollárhoz viszonyított értéke 25 százalékot esett. A zuhanást az Egyesült Államokkal kirobbant diplomáciai konfliktus indította el: ennek középpontjában egy amerikai keresztény lelkész, Andrew Brunson áll, akit két éve tartanak fogva, mert azzal vádolják, hogy köze volt a 2016-os, Recep Tayyip Erdogan török elnök elleni puccskísérlethez. Brunsont az amerikai diplomácia ellenére máig nem engedték szabadon, míg végül augusztus elején az USA szankciókkal fenyegette meg Törökországot.
Egyelőre ezek a szankciók igen enyhének mondhatók, csupán két, a Brunson elleni vádban érintett politikus amerikai vagyonát fagyasztották be (emellett egy teljesen másik ügyben szankcionálhatják az állami tulajdonú Halkbankot, az Irán elleni embargó kijátszása miatt). A szankciók gazdasági súlya nem hasonlítható össze például a kínai árukra kivetett védővámokkal vagy az Irán elleni embargóval. Az, hogy mégis ennyire élesen reagált rájuk a piac, rámutat a török gazdaság sérülékenységére.
Törökország még az elmúlt hónapokban is a világ egyik leggyorsabban bővülő gazdasága volt. A tavalyi utolsó negyedévben 11 százalékkal nőtt a török GDP, és bár a növekedés idén lassult, a legutóbbi időszakban is 7 százalék fölötti volt a bővülés. A rövidtávú bővülés azonban jelentős részben hitelekre és állami támogatásokra épült.
„Erdogan a rövidtávú növekedésre helyezi a hangsúlyt a makrogazdasági és pénzügyi stabilitás rovására” – fogalmazott a Times szerzője júliusi cikkében. „Ennek része a kamatemelés elmulasztása, ami csökkenthetné a kétjegyű inflációt és megerősíthetné az idén 20 százalékkal csökkenő líraárfolyamot. Erdogan emellett enyhít a költekezési korlátokon, elárasztva a piacot olcsó hitellel, eltúlzott méretű építési és infrastrukturális projekteket finanszírozva.”
A szerző szerint Törökország is beleesett a közepes fejlettségű gazdaságok csapdájába, és ahelyett, hogy megpróbálna kimászni belőle, Erdogan még mélyebbre ássa magát benne a növekedés további fokozásával. Az alacsony kamatok és a nagy beruházásokra adott állami források még egy darabig fenn tudják tartani a bővülést, csakhogy idővel ki fog fogyni az üzemanyag a gazdaságból. „Törökország növekedési modelljét teljesen át kéne alakítani, hogy csatlakozni tudjanak a gazdag országokhoz. Túlságosan függ a fogyasztói költésektől, az államilag szponzorált infrastrukturális beruházásoktól és a spekulatív építési projektektől, nem elegendő eközben a magánbefektetések és az export értéke” – írja a Times.
Devizahitel-spirál
A török államnak ugyan még vannak tartalékai, a török cégek viszont súlyosan eladósodottak: bankok és más magánvállalatok 2017 végére már több mint 328 milliárd dollár (92 ezermilliárd forint) tartozást halmoztak fel devizában, nagyrészt dollárban. A líra értéke eközben folyamatosan csökkent, ahogy a külföldi befektetők egyre inkább látták török gazdasági növekedés határait, majd az amerikai szankciók bejelentésekor padlót fogott. A magasabb dollárárfolyam pedig tovább növelte a török cégek tartozásainak értékét. Mostanra a török kormány két rossz lehetőség közül választhat: a kisebbik rossz a kamat emelése lenne, ami ugyan stabilizálná a Líra árfolyamát, azonban visszafogná a növekedést és a beruházásokat.
A nagyobbik rossz ennek elmulasztása lenne, ami idővel a buborék kipukkadásához, számos cég csődjéhez vezethetne. Ez pedig egy szörnyű spirált indíthat el: más cégek bedőlését látva a tőke menekülni kezdene Törökországból, a gazdaság még több forrástól esne el – a mostani erős növekedésnek igen hamar vége lenne. A török gazdaság lefékezése miatt a líra tovább zuhanna, így a cégek még kevésbé tudnák visszafizetni az adósságaikat, még több vállalat menne csődbe.
Unortodox válaszok
Ennek ellenére egyelőre nem valószínű, hogy a kormány kamatemelés mellett dönt. Miután júniusban Erdogant ismét elnökké választották, a tavalyi népszavazáson lényegében diktátori hatalommal felruházott államfő egyre inkább politikai irányítás alá vonta a gazdaságot is. Egy elnöki rendeletben saját hatáskörébe vonta a jegybank elnökének kinevezését (majd nem sokkal később ki is nevezte saját vejét a központi bank élére), sőt, az állami bank pénzügyi tanácsának összeállítását. Erdogan egyik unortodox elképzelése, hogy a magas kamatszint valójában növeli az inflációt, a fogyasztói árak akkor maradnak alacsonyak, ha az alapkamat is alacsony. A török kormány emellett legfontosabb megoldandó feladatának tekinti a munkanélküliség visszaszorítását, amely régóta nagy probléma Törökországban, tavaly év végén közel 10 százalék volt az állástalanok aránya. Ehhez újabb beruházásokra lenne szükség, csakhogy most a török gazdaság egésze szempontjából sokkal fontosabb lenne az infláció megállítása és az adósságok rendezésére, ami ellentétben áll a munkahelyteremtéssel.
Tavaly év végén még úgy tűnt, az események őket igazolják: az infláció év végén valóban csökkenni kezdett, novemberen-decemberben úgy tűnt, magához tér a líra, és az utolsó negyedévben 11 százalék felett volt a GDP-növekedés. A lendület azonban nem tartott sokáig, a líra idén már a második válságát éli. Az első, május végi zuhanás hírére Erdogan arra szólította fel a törököket, hogy a devizában tartott megtakarításukat váltsák át lírába, azonban a mostani számok alapján a gazdasági voluntarizmus csak ideig-óráig volt elég az infláció megállítására.
Mit lép az EU?
A csapdából ki lehetne kerülni azzal, ha a török kormány kifizetné a cégek tartozásait. Erre a kormány kész is lenne, csakhogy ekkora tartalék – részben a már említett bőkezű forrásosztások miatt – már nem áll rendelkezésükre. Ezért a tartozást külföldi hitelből finanszíroznák, erre a célra piaci szereplőktől már a költségvetés közel negyedének megfelelő hitelt vett fel az állam. Az államadósság elszabadulása persze már önmagában elriaszthatja a befektetőket, ráadásul az összeomlás így is bekövetkezhet, ha a hitelezők időközben visszalépnek az üzlettől. Ebben az esetben az állam számára egyedül a megszorítás maradna az utolsó lehetőség a pénzszerzésre. Ezt Erdogan bizonyára szeretné elkerülni, hiszen jövőre elnökválasztást és parlamenti választásokat is tartanak majd.
Bár a Fehér Házat a jelek szerint nem izgatja különösebben a második legerősebb NATO-ország gazdasági válsága, Törökország számára reménysugarat jelenthet, hogy az EU számára közvetlenül is káros hatással lenne egy török államcsőd vagy recesszió. Egyrészt az instabilitás miatt veszélybe kerülhet a Törökországgal kötött menekültügyi egyezmény betartatása – ezzel egyébként maga Erdogan is kizsarolhat valamiféle gazdasági segítségnyújtást az EU-tól, különösen az Európai parlamenti választások küszöbén. Igaz, egy ilyen zsarolás fordítva is elsülhet, hiszen erősen kérdéses, hogy az uniós adófizetők elfogadnák-e hogy az EU egy unión kívüli államnak (akik mostanában az önkényuralom kiépítésével, az emberi jogok sorozatos megsértésével kerülnek be a hírekbe) küldenének egy mentőcsomagot.
Fontos szempont az is, hogy a török cégeknek jelentős kitettsége van a nagy európai bankok, például a BBVA, a Paribas és az Unicredit felé. Számukra csak addig éri meg a líra árfolyamának zuhanása, amíg a cégek vissza tudják fizetni a tartozásaikat a magasabb devizaárfolyamon. A török cégek csődje ezzel szemben azt jelentené, hogy egyhamar aligha látják viszont a kölcsönzött pénzt a bankok, ami kockázatot jelenthet az egész európai bankrendszerre nézve. Nekik és ügyfeleiknek tehát középtávon nem érné meg a líra esésére spekulálniuk – más kérdés, az ő erejük elegendő lesz-e a török deviza stabilizálására.
