Ezen nem változtat az esetlegesen kapott nyugdíjprémium, ami nincs minden évben (csak legalább 3,5 százalékos GDP-növekedés esetén jár), ráadásul a havonta kapott nyugdíjba nem épül be. Ugyanez mondható el a 13. havi nyugdíj juttatásról is, ami csupán a bevezetés két évében jelentett többletet a nyugdíjasoknak az előző évhez képest, miközben ez sem befolyásolja a havi nyugdíj mértékét. Nem fogadható el az az érvelés sem, hogy a KSH adatai szerint a nyugdíjak reálértéke növekszik. A KSH ugyanis nem a havi nyugdíjak, hanem a nyugdíjkiadások egy főre jutó reálértékét vizsgálja, és a jelenlegi mechanizmus mellett a reálérték-növekedés csupán abból adódik, hogy a nyugdíjasok egy, viszonylag alacsony nyugdíjjal rendelkező része meghal, másfelől viszont az újonnan belépők magasabb kezdőnyugdíjjal kezdik meg idős éveiket.

Mindazok a nyugdíjasok, akik túlélik az évet, csupán a reálérték megőrzésében részesülnek. Ugyancsak nincs jelentősége hosszabb távon annak a ténynek, hogy az inflációs előrejelzések egyes években a nyugdíjasok kárára (amikor alábecsülik a várható inflációt), máskor a nyugdíjasok előnyére (amikor felülbecsülik a várható inflációt) tévednek, miközben az utólagos korrekció hiányzik a rendszerből.

A csupán inflációkövető nyugdíjemelési rendszer tehát évről-évre növekvő feszültségeket generál.

Egyfelől folyamatosan nő az olló az aktívak és a nyugdíjasok között, hiszen a reálkeresetek általában emelkednek, a nyugdíjak reálértéke viszont stagnálásra van ítélve. Ezt a KSH adatai is megmutatják, hiszen 2010-ben az egy ellátottra jutó nyugdíjak, ellátások, járadékok és egyéb járandóságok átlagos értéke elérte a nettó átlagkereset 65,1 százalékát; ma már ez az érték csupán 57,3 százalék. De a nyugdíjkiadások visszafogását mutatja az az adat is, hogy amíg 2011-ben a nyugdíjkiadások a GDP 11,1 százalékát tették ki, addig 2023-ra ez az arány 8,4 százalékra csökkent.