Bajnai Gordon félmondata, amelyet 2009 nyarán miniszterelnökként az MGYOSZ fórumán fűzött az előadásába, egyszerre volt megnevettető és hátborzongató. Szakmai körökben vitatott volt, hogy a gazdasági válság pályája V, W, U vagy L alakzathoz hasonlít-e majd. A V betű azt jelentette, hogy egyszeri zuhanás után jöhet a kilábalás, a W viszont azt, hogy erre csak egy újabb visszaesést követően kerülhet sor. Az U a mélyponton való hosszabb időzés utáni fellendülést jelölte, míg a legpesszimistább verzió szerint a gazdaság fejlődése az L betű formáját követi majd, vagyis tartós, időben elnyúló stagnálás vár ránk.

Ehhez a válságábécéhez tette hozzá megjegyzését Bajnai: csak nehogy I legyen az a betű. A maga viccességében már akkor is szörnyű kép volt: egyre csak lefelé, ki tudja, meddig.

A 2009-es bizonytalan félelem aztán némileg oldódott, az év második felétől megindult fölfelé a gazdaság, 2010 végéig úgy tűnt, megúszhatjuk a szimpla V-vel. De 2011 elején már felsejlett a W, végül az U réme: a magyar GDP növekedési üteme csökkent, majd megállt. Ma, sajnos, az L maga a valóság, és ismét beleborzonghatunk, csak nehogy I legyen…

A mostani kormány és elsősorban a gazdasági tárca vezetője, Matolcsy Györgyigen sokat tett azért, hogy ide jutott a magyar gazdaság. Ha hajlandók szembenézni a tényekkel, ha nem a vágyálmokhoz próbálják meg igazítani a valóságot – hanem a realitásokhoz a szép elképzeléseket –, ha a folyamatos kudarcokból megpróbálnak – ha titokban is – tanulni, ha nem csakis a határokon kívül keresik az okokat – IMF, EU, az eurozóna és most már az egész nyugati civilizáció válsága –, ha csak felületesen is, de foglalkoznak az összefüggésekkel, társadalmiakkal, gazdaságiakkal egyaránt, akkor talán nem jutunk el idáig. A Matolcsy-féle – a gazdasági kérdésekben nem igazán elmélyülő kormányfő szája ízéhez igazított – sokáig csak mosolyogva emlegetett „unortodox” gazdaságpolitikáról mára kiderült: olyan puzzle, amely soha nem áll össze egésszé. És nemcsak amiatt, hogy hiányoznak egyes elemek, hanem azért, mert ezek az elemek nem tartoznak össze.

Az, ami már a kormányzás kezdetekor is felsejlett, ma már világosan látszik: nincs magyar gazdaságpolitika. Már rég nem az a kérdés, hogy ortodox vagy unortodox. Hanem az, hogy létezik-e egyáltalán. Össze nem tartozó és össze nem egyeztethető elképzelésekből soha nem lesz koherens rendszer. Az összefüggések feltérképezése nélküli vagy rosszul feltérképezett lépések nem várt – vagy nem a kormány által várt – következményekhez vezettek.

A most pénteken bejelentett korrekció (amiről itt olvashat bővebben) éppen ezért nem tekinthető visszatérésnek a hagyományos gazdaságpolitikához, mint ahogyan az Orbán-kabinet korábbi megszorító csomagjai, a két Széll Kálmán Terv sem volt az. A magyar kormány csakis az Európai Unió gazdasági reflexióira és így a költségvetési hiány mutatószámára ügyel. Azzal, hogy a gazdaság recesszióba süllyedt, és most már a kormányzati prognózis szerint is ott marad legalább egy évig, ha nem tovább, ez a terv nem foglalkozik, csak mindezt tényként megállapítja. Arról sem esik szó, hogy a recesszióból miként fog kilábalni az ország, amikor a belső fogyasztás és a beruházás csökken, ugyanígy a reálkeresetek is, közben pedig az Európában egyedülállóan magas inflációs ütem alig csökken – ezeket is szépen rögzíti a hivatalos előrejelzés.

A csökkenő vagy stagnáló gazdaság és a magas infláció kombinációja sötét jövő képét vetíti elénk. Egyre kevésbé tudhatjuk, mi vár ránk. Mint ahogyan az sem tudható, miként reagál a stagflációba süllyedt magyar gazdaság különféle eseményekre: kormányzati intézkedésekre, MNB-kamatlábváltozásra vagy akár az IMF/EU-hitelmegállapodás létrejöttére vagy kudarcára.

A bizonytalanságot nem pusztán a gazdaságpolitika hiánya okozza. Növeli az az elképesztő törvénykezési gyakorlat is, amelynek jellemzője, hogy nem a jogszabályok adják a kereteket, jelölik ki a mozgásteret, hanem pont fordítva: a kormánytöbbség addig szabja a törvényeket – az alaptörvényt is –, amíg azok lehetőséget nem adnak bármiféle ötlet megvalósítására.

S persze megint jön a propaganda. Megint azt halljuk: szó sincs megszorításról. Sőt: most a gazdagoktól vesznek el, mondják, hiszen bevezetik a magasabb keresetűek járulékplafonját. Arról szó sem esik, hogy ennek a többlettehernek a fedezetét, forrását az érintettek megkapják, mégpedig e réteg szuperbruttójának a kivezetésével, vagyis a tényleges szja-teher mintegy négy százalékpontos csökkentésével. Közben pedig megadóztatják a készpénzfelvételt, a pénztárgépek NAV-hálózatba kötését is feltehetően a vállalkozások fizetik meg, nem az állam. Mert a számlát most is a társadalom és ők állják. És ezt még a legújabb, öntudatosnak álcázott, hamis IMF-ellenes kampány sem fedi el. Mert ennek az árát is mi fizetjük meg. Szó szerint és a következményeket tekintve is.