Nincsen nekem vágyam semmi
Mundruczó Kornél debütáló rendezését az idei filmszemlén a legjobb első filmnek járó díjjal tüntették ki. (A vállalkozásra pontosan 4,54 millió forintot fordíthattak az alkotók.) Kortárs megélhetési szocio(-patikus) dráma, film-noir-szerűen megoldva. Brúnó (Nagy Ervin), a kettős életet élő cirkuszi artista szerelmével, Marival (Kovács Martina) készül a „nagy számra”. Körülményeikből adott, hogy a fellépés örök ábránd marad, hiszen a hétköznapok teljesen másról szólnak. Brúnó ingázik a lány bátyjával, Ringóval (Rába Roland), s a fővárosi éjszakában próbálnak előbbre jutni, prostitúcióval. A szerelmi háromszög adott, s csakhamar kibővül Brúnó egyik állandó kuncsaftjával, egy ügyvéddel (Csuja Imre). Hasznos ismeretség, mert a két fiú nemcsak testét bocsátja áruba, hanem meg is lopja ügyfeleit. Amikor a végsőkig feszített érzelmi húrok elpattannak, elszabadul a pokol. Feloldás nincs, feloldozás se – de lehetne-e egyáltalán az élet e sötét szegletében?

Bajnokok reggelije
Csalódást fog okozni ez a film mindenkinek, aki ismeri az alapjául szolgáló Kurt Vonnegut Jr. -regényt. Pedig sztárokban nincs hiány: Bruce Willis, Albert Finney és Nick Nolte alakítják a főszerepeket. A könyv hangulatát egyedül Nolte játéka idézi meg, a többiek belenyugodtak a rendezés hiperaktív felületességébe. Dwayne Hoover (Willis) sikeres autókereskedő, aki maga koreografálta, erőltetett tévéreklámjainak köszönhetően hírességgé nőtte ki magát városában. A jólét dacára az ideg-összeroppanás határán áll, hála az őt körülvevő embereknek. Nolte – a szerepe szerint Hoover alkalmazottja: munkaidőben makulátlan értékesítő, éjszakánként zug-travi – alakítása az egyetlen igazán élvezhető a filmben. A kényszerűségből pornóra átálló író (Albert Finney) sztorija az autókereskedőével párhuzamosan bontakozik ki.

Árnyék nélkül
Akár „ész nélkül” is lehetne a címe Paul Verhoeven rendező legújabb munkájának. Megválaszolatlanul hagy ugyanis egy alapvető kérdést: ha egy tudós (Kevin Bacon) ki tudja fejleszteni a láthatatlanság szérumát, miként lehet annyira agyatlan, hogy azt kizárólag kukkolásra és szatírkodásra használja? A rendező szerint a történetben csak a zseniális feltaláló látványos megőrülése számíthat a néző érdeklődésére. Arra pedig ne is próbáljunk logikus választ találni, hogy a mindent halló, mikroszkopikus méretű poloskák és kémműholdak korában miért költene a Pentagon milliárdokat a láthatatlanná tévő szérumot kutató föld alatti bunkerlabor kialakítására. Egyetlen kárpótlásul a trükktechnika szolgál. Verhoevennek voltak remek kirándulásai a sci-fi (Az emlékmás) és a krimi (Elemi ösztön) világába egyaránt. A nézőnek egyelőre marad a nosztalgiázás.

Pénzt és életet
Szinte nevetséges a film alapötlete, de szerencsére erről a kifinomult alakítások elterelik a néző figyelmét. Szól, amiről szól, a 75 éves, korát meghazudtolóan elegáns és magabiztos Paul Newman jutalomjátéka ez. Egy tolószékhez kötött öregembert játszik, akit agyvérzés bénított-némított meg. Legalábbis ez a látszat. Ravasz vén mackósról van itt szó, aki a világgal el tudja hitetni: valóban stroke áldozata lett. Logikus, hiszen a szanatóriumból könnyebb lelécelni, mint a fegyházból. Kisvárosi ápolónője (Linda Fiorentino), aki érettségije óta ugyanúgy él, átlát ezen a trükkön, sőt a szituációban meglátja a szürke hétköznapoktól való elszakadás lehetőségét. Így kerül sor egy pénzszállító autó kirámolására, de ez pusztán epizód. A prímet Newman és Fiorentino viszik. Előbbiről alig hisszük, hogy mára csak ritkán ül be egy Cart versenyautó volánja mögé, utóbbinak két „hibája” van: okos is, szép is szerepében.

Pasik és csajok
Ryant (Freddie Prinze Jr. ) és Jennifert (Claire Forlani) tizenkét éves korukban ismerjük meg, amikor először találkoznak egymással. Kutya-macska barátság az övék, de végül – évtizeddel később – beérik szerelmük. A boldog órák után azonban mindkettejük számára nehezen felfogható hűvösség alakul közöttük. A pár belebonyolódik az „azt hittem, te is így akarod” típusú kínlódásba, mondván, maradjunk inkább barátok, ahogy azelőtt. Már csak azért is, mert mindkettő nagyon szereti a másikat, de ezt igazán csak a néző tudja. Ryan és Jennifer állandóan félreértik egymást, mi meg izgulunk, hogy sikerüljön már egymásra találniuk. Egyébként rettentő jó fejek, s ilyen remek embereknek a barátaik is jó fejek. A néző már-már azt kívánja, hogy egy ilyen klassz bandának benőhetne a feje lágya, hátha még érdekessé is válnának a karakterek. De nem. Hollywoodban, gondolom, kedvesen bárgyúnak mondják ezt a filmet. Errefelé lenne rá kevésbé szalonképes jelző is, de nem leszek gonosz. Limonádénak tökéletes.

Életvonat
Szerethető mozi, amely a Robert Redford nevével és ötletgazdaságával fémjelzett Sundance Filmfesztiválon idén közönségdíjat nyert. Műfaját tekintve vígjáték-drámáról van szó, napjainkban kedvelt, ha a holokausztot dolgozzák fel az alkotók (Benigninek bejött). Elgondolkodtató, keserédes történet egy közép-európai zsidó falu lakóiról, akik eldöntik, hogy nem várnak addig, ameddig bevagonírozzák őket, hanem saját magukat „hurcolják el”: vásárolnak egy vasúti szerelvényt, amellyel majd átszöknek a szomszédos Szovjetunióba. Szabókban nem szenved hiányt a település, ők nekilátnak, s náci egyenruhákat varrnak bátor szomszédaiknak, akik németnek kiadva magukat a szállítmányozással fognak foglalkozni. A film az álnácik szerepjátékát mutató jelenetekben működik igazán, ilyenkor szinte thrillerbe illő a feszültség. A komikusnak szánt részek kevésbé sikerültek. Nem a hihetőséggel van baj, hiszen meséről van szó. Félig sikerült kísérlet ez a film, de azért egy-két jó pillanata mégis van.

A kölyök
Bruce Willis már-már rendszeresen vállal olyan filmeket, amelyekben gyermekek mellett alakíthat. A filmmel – amelynek igazi erőssége, hogy ismét meggyőződhetünk róla: Willis képes egy-két színészi fogásra is – a Disney stúdió nem a legfiatalabb korosztályt célozta meg. Alapvetése alulmúlja a hollywoodi hihetőségi index eddigi ismert legmélyebb pontjait is. A főhős imázstanácsadó – munkáját saját arculatával kellene kezdenie: arrogáns, kötözködő alak –, s egy nap furcsa dolgokat kezd tapasztalni. Lépten-nyomon egy dundi kissrácba botlik, akiről kiderül: saját maga, pár évtizeddel korábban. A kölyök és a felnőtt én régi haverokként járják sorra a gyerekkori rossz emlékek helyszíneit, kellőképp szirupos, de mókázgató tálalásban. Nyilván a forgatókönyvíró is érezte, hogy ez így elég vékony, ezért jól bevált csavarintások után nézett: a két karakter elkezdi átalakítani a régmúlt eseményeket. Én mindenesetre nem vesztettem el az Álomgyárba vetett hitemet, biztos lesz még ennél együgyűbb sztori is.

Illich Lajos