A Szalay-Berzeviczy Attila tőzsdeelnökké történt újraválasztását megelőző időszakot olyan érdekes közjátékok színesítették, mint a Mol és az OTP fellépése - a legnagyobb tőzsdei cégekként több beleszólást igényeltek a börze irányításába -, vagy azok a szárnyra kapott hírek, miszerint az osztrák főtulajdonos nem támogatja, hogy ismét ő legyen a tőzsde elnöke.

- Az újraválasztása persze elegendő cáfolat a távozásáról szóló pletykára...

- Közel hatvan részvényese van a Budapesti Értéktőzsdének, ráadásul a BÉT nem egy egyszerű, terméket előállító manufaktúra, hanem érzékeny eleme a nemzetgazdaságnak. A tőzsde semmi máshoz nem hasonlítható részvénytársaság, ahol a stakeholdereknek is komoly a szerepük. Ilyen szempontból a mindenkori elnöknek összetett a feladata, mert itt nemcsak részvényesi, hanem kibocsátói, befektetői, nemzetgazdasági érdekek is vannak, és ebben a miliőben kell megtalálni a megfelelő, vállalható döntést, ami a tőkepiac jövőjét szolgálja. Ez sokszor nem mindenkit tesz boldoggá, de fel kell tudni vállalni, hogy a részvényesek egy részének esetleg tetszik, másoknak meg nem. Egy biztos: a közgyűlésen 99,36 százalékot kaptam.

- Ez valóban meggyőző. A Mol-OTP fellépést pedig, gondolom, erre az időszakra időzítették, vagy csak hirtelen fellángolás volt?

- Ismerve ezt a két céget, ritkán tesznek valamit hirtelen felindulásból. Ráadásul, ha egy olyan, a nemzetgazdaságot, a tőkepiacot megtestesítő intézmény jövőjéről van szó, mint a Budapesti Értéktőzsde, amelyben a Mol és az OTP olyan sok szempontból kiemelkedően fontos szerepet játszik, akkor teljesen érthető, sőt üdvözlendő, hogy nagyobb beleszólást kérnek a magyar tőkepiac hosszú távú stratégiájának alakításába. És miután a közgyűlés nem ad lehetőséget arra, hogy ott kérdést intézzenek a legnagyobb tulajdonosokat megtestesítő osztrák konzorciumhoz, ezért ezt kénytelenek voltak előtte egy külön levélben megtenni.

- Ha az elmúlt négy évet tekintjük, amelyet a tőzsde élén eltöltött, milyennek látja a magyar értékpapírpiac helyzetét: jobb, rosszabb, más?

- A Budapesti Értéktőzsdét jellemző paramétereket sokféleképpen lehet leírni, nyilván én, a "félig üres vagy félig tele van" dilemmából a félig tele van látásmódot képviselem. De nehéz időszak van mögöttünk, legalábbis, ami a negyedik évet illeti. Jó eredményekről lehet számot adni azáltal, hogy folyamatosan növekvő nyereségességet tudhat magáénak az intézmény, folyamatosan magas, kiemelkedően magas, húszszázalékos osztalékot fizetünk, a forgalom növekedett, leszámítva az idei évet, amikor erős visszaesést kezdünk tapasztalni.

- Ez már tendenciának nevezhető?

- Attól függ, mit nevezünk tendenciának. Az elmúlt fél évben kettős hatás gyengíti a forgalomnövekedést. Egyrészt a Mol-részvények közkézhányadának fogyása, a Mol-ÖMV csatának köszönhetően, másrészt a letört nemzetközi tőkepiaci hangulat. Ebből mi sem tudjuk kivonni magunkat, mindenütt általánosan jellemző a tőzsdei forgalom visszaesése. Tavaly 33 milliárd forint volt a napi átlagos forgalom, idén eddig átlag 26 milliárd.

De ezt láthatjuk az összes tőzsdén, visszafogott a kereskedés, mindenki kivár, hogy lássa, milyen további veszteségekről adnak hírt a nagy nemzetközi bankok, Amerika recesszióba esik-e, mi lesz az olaj árával, hogy alakul piaconként az infláció és a jegybanki kamatok viszonya, és mindezek milyen hatással lesznek a vállalati eredményekre, amelyek nyilván lassabban fogják visszaadni a makrogazdasági szinten érezhető negatív hatások következményeit. A helyzetet még érdekesebbé és nehezebbé teszik a növekvő nemesfém és villamosenergia-piaci árak és legújabban az élelmiszerárak, ami nyilvánvalóan újabb stresszhelyzetet hoz mind a gazdaságba, mind a nemzetközi politikai helyzetbe.

Vagyis az elmúlt négy évemből az első három maga volt a paradicsom, a folyamatosan növekvő forgalommal és árfolyamokkal. Most, a negyedik évben pedig kipróbálom, milyen nehéz piaci helyzetben a tőzsde élén állni. Ami viszont a teljesítményt mérő számoktól független pozitív fejlemény, hogy az egyébként nehéz hazai politikai pályán komoly sikereket értünk el a kormányzati lobbiban a piacélénkítő kezdeményezéseinket illetően.

Az elmúlt négy évben legalább tíz kezdeményezésünket sikerült átvinni a parlamenten. Ezek közül a nyugdíj-előtakarékossági számlát kifejezetten korszakalkotónak tartom, nagyon büszke vagyok erre, elmondhatjuk, hogy a nyugdíjrendszer negyedik pillérét sikerült a tőzsdének kilobbiznia. Noha vannak szkeptikusok, én biztos vagyok benne, hogy tíz éven belül jelentős eleme lesz a hazai megtakarítási csatornáknak. Ahol viszont csak részben tudunk sikert felmutatni, az a bevezetések. Ami pozitívum, hogy az elmúlt három évben sikerült hat olyan magáncéget behozni, amely tényleg a magánszektorból érkezett - nem privatizáció révén lett az -, ráadásul kettő közülük külföldi.

- Korábban sem volt sok bevezetés, pedig a gazdasági helyzet kedvezőbb volt.

- Milyen alapon kérjük számon a BÉT-en a nagy fiesztát, ha egyébként az őt körülvevő nemzetgazdaságunk az elmúlt hat év felelőtlen gazdaságpolitikájának köszönhetően az egyik legbetegebb és legvérszegényebb a felzárkózó piacok sorában? Miért várjuk el, hogy a cégek rohanjanak a tőzsdére tőkét bevonni, ha egyébként egy túladóztatott országban, tarthatatlan strukturális munkanélküliséget és egyszázalékos növekedést produkáló környezetben, egy rossz állapotban lévő állami szektorral ballasztként a nyakukban kell a túlélésért küzdeniük egy globális pénzügyi válság kellős közepén? A társadalmunkat sújtó morális és mentalitásbeli problémákról már nem is beszélve. Igazán kirobbanó állapotban lévő tőzsdét akkor fogunk látni, ha egy új nemzetközi környezetben végre a saját hazai gazdasági helyzetünket stabilizáljuk, és növekedési pályára tesszük.

- Négy évvel ezelőtt, friss tőzsdeelnökként, a tervei között szerepelt többek között az árutőzsdével való integráció, a tőzsdei elszámolóház megvásárlása és a régiós együttműködés elmélyítése. Az első viszonylag gyorsan megvalósult, mi a helyzet a másik kettővel?

- Az infrastrukturális stratégia területén itthon értünk el sikereket, a Budapesti Árutőzsdét integráltuk. A Kelerről viszont született egy négypárti politikai döntés, hogy nem eladó. Annak, hogy egy technikai részkérdésben ilyen egyetértés van, és ráadásul ilyen váratlanul, a mai helyzetben nyilvánvalóan üzenete van.

- Nagyon is elképzelhető. Ebben a kérdésben talán előrelépést jelenthet a Mol-OTP levél és találkozó kezdeményezése az osztrák tulajdonosokkal, ahol a hazai tőzsde országos stratégiájában szeretnének konszenzust elérni.

- Milyen reális strukturális megoldása lehet annak, hogy a tőzsdei forgalom nagy hányadát adó cégeknek nagyobb legyen a beleszólásuk a stratégiába?

- Az ismert, hogy az osztrák szindikátusnak elküldött levélben az OTP és a Mol kérte a szindikátusba való felvételét, ami azt jelentené, hogy részt vehetnek a stratégiai döntéshozásban, ami erősítené a magyar érdekek figyelembevételét.

- Ennek van realitása?

- Nem az én tisztem ezt megválaszolni, nyilván érdekes a helyzet: a tőzsde két legnagyobb ügyfele fordul igénnyel a tőzsde legnagyobb tulajdonosaihoz. Furcsa helyzetet teremtene a kikosarazásuk.

- Hogyan alakult a tervezett régiós együttműködés a bécsi, a varsói és a budapesti tőzsde között? Szó volt arról is, hogy a BÉT esetleg Varsóban bevásárol.

- A tánchoz ketten kellenek. És ez idáig mind Varsó, mind Prága ellenállt. Prága nem tartotta kívánatosnak egy osztrák hátterű budapesti tőzsdével szorosabbra fűzni a szálakat, mint ahogyan a bécsi tőzsdét is folyamatosan kikosarazta. A varsói tőzsde pedig még mindig állami kézben lévő intézmény, köztudott, hogy a privatizációja a Kaczinsky-kormány alatt le lett véve a napirendről. Tehát nem volt miről beszélni. Az, hogy ez nem oldódott meg, nem kudarc, ezek nem keltek el, nem maradtunk le semmiről. Csak hát ebben a régióban a nemzeti tőzsdék különösen kényes témák, ezt bizonyítja az elmúlt egy hónapban a BÉT körül kialakult helyzet is a magyar és az osztrák tulajdonosok között.

- Egy "visegrádi együttműködés" nem képzelhető el a régió tőzsdéi között?

- De elképzelhető, dolgozom is ezen, egyelőre azonban nincs olyan eleme, amiről be lehetne számolni a nyilvánosságnak. Ezek a diplomáciai játszmák csak lassan hozhatják meg a gyümölcsüket. De a regionális együttműködésről vallott nézetem és az azzal kapcsolatos munkám változatlan a korábbiakhoz képest. Továbbra is meggyőződésem, hogy nekünk itt, Kelet-Közép-Európában van közös jövőnk, és semelyikünk nem járna jól, ha hozzákötné magát valamelyik nyugat-európai vagy észak-amerikai mamuthoz. Mert az a biztos felszívódását jelentené a hazai tőkepiacnak.

- Négy éve a politika bűnéül rótta fel, hogy Magyarországon befektetésellenes a közhangulat. Érzékel-e ebben némi változást?

- Kétféleképpen tudjuk mérni a munkánk eredményét e téren. Az intézményi és lakossági befektetőkre is panaszkodtam négy évvel ezelőtt amiatt, hogy se a hazai nyugdíjpénztárak, se a hazai lakosság nem túl részvényorientált gondolkodású. Ami az intézményi oldalt illeti, azt hiszem, itt teljesen végigjártuk az utat: sikerült olyan jogszabály-módosításokat elérnünk, hogy egyéves helyett ötéves hozamjelentés legyen, és kötelező negyvenszázalékos részvénytartás az eddigi szabadon választott portfólió helyett.

Intézményi oldalon most már inkább az a feladat, hogy a megnövekedett részvényigényt a nyugdíjpénztári oldalon megfelelő kínálattal ki tudjuk itthon elégíteni. Ezért nagyon fontos az új tulajdonosi program, az ÚTP, és ezért üdvözöltük, hogy már kormányprogramszinten van az állami vállalatok tőzsdére vitele. A huszonnegyedik órában vagyunk, szűkül a kínálat, amikor bővülnie kellene. Ha azt nézzük, hogy hétezer-milliárd forint a biztosítók, nyugdíjpénztárak és alapok kezében lévő lakossági pénztömeg, amivel szemben áll egy nyolcezer-milliárdos BÉT-kapitalizáció, akkor lehet érezni, hogy egyre jelentősebb keresletre egyre kisebb a kínálat. Az is nemzetgazdasági tét és kérdés, hogy a hazai lakossági megtakarítások az intézményi csatornákon keresztül ne külföldi tőkepiacokba, gazdaságokba csatornázódjanak.

Ha az a munkaanyag, amit az ÚTP Tanácsban véglegesítettünk, valóság lesz, akkor azt mondom: ez lesz az eddigi legjelentősebb tőkepiac-élénkítő csomag. Ami a lakosságot illeti: sikerült differenciálni az osztalékadózást - tőzsdén tíz, tőzsdén kívül huszonöt százalék -, a nyugdíj-előtakarékossági számla is egy új lehetőség, befektetési forma, s kiharcoltunk egy évi száz-, illetve százharmincezer forintos kedvezményt. Hatvan középiskolában finanszírozunk pénzügyi oktatást, tehát ami minket illet, itt is megtettünk mindent. Sajnos, olyan társadalomban élünk, ahol a lakosság többsége az élete nagy részét egy másik rendszerben töltötte, s az azóta eltelt tizennyolc év politikája sem mutatott túlzottan bank- és tőkepiacbarát retorikát. Ráadásul a mindenkori gazdaságpolitika is fogyasztás- és eladósodás-párti volt, nem pedig megtakarítás- és befektetéspárti. Mindezek mellett még kockázatkerülők is vagyunk, magyar ember csak azt tartja veszteségnek, amit a tőkéből elveszt, az elszalasztott hozamlehetőséget nem.

- Az elnöki mandátum három év, ez alatt szeretném a Keler-integrációt megoldani. Ez számomra fontos, és nyilván intellektuális játék is, hogyan lehet a különböző érdekeket kibékítve végigvinni a tőkepiaci infrastruktúra vertikális integrációját, ezzel a költségek csökkentését, a szinergiák kihasználását. Ennek eredményeképpen pedig szeretném, ha a BÉT bemenne a tőzsdére, hogy bárki részére elérhetőek legyenek a részvényeink. Szeretném, ha a varsói és a prágai tőzsdével konkrétabb eredményeket tudnánk felmutatni az együttműködés terén, harmadikként pedig azt, hogy az elmúlt négy évben kiharcolt kezdeményezéseinknek, fáradságunknak és munkánknak köszönhetően már jelentősebb méretű és mennyiségű bevezetésről tudjunk számot adni. Rövid távon pedig segíteni, hogy az ÚTP-program révbe érjen, és konkrét eredményeket tudjon fölmutatni.

- Azt mondta, hogy a jelenlegi gazdasági helyzet és társadalmi közérzet miatt nem tud most több eredményről beszámolni, ugyanakkor reméli, hogy a következő három évben beérnek azok a kezdeményezések, amelyeket az előző három-négy évben alapoztak meg. Ezek szerint úgy látja, hogy kilábalóban van az ország a jelenlegi helyzetéből?

- Hát ezt nem állíthatom. Magyarország olyan, mint a kocsi, amelyik beragadt a sárba. Az MSZP-SZDSZ kormány pedig olyan, mint az a sofőr, amelyik belevezette a kocsit a sárba, és most természetesen azt hiszi, hogy valahogy majd kihúzza onnan, mert ott nem hagyhatja, de egyelőre se elképzelése, se eszköze nincsen annak kiszabadításához. Igaz, hogy a konvergenciaprogram halad, hisz a költségvetési hiány csökkent. De a probléma az, hogy ugyanilyen aránnyal a növekedési ütemünk is lassult, ez pedig azt jelenti, hogy a külső adósságállományunk tovább nő, amit az infláció miatt is emelkedő kamatkörnyezetben egyre drágábban finanszírozunk, miközben a költségvetési hiány újratermelődését megakadályozni szándékozó reformkísérletek egytől egyig elakadtak, és kudarcot vallottak. Én egy növekedés- és fejlődéspárti közgazdász vagyok, aki abban hisz, hogy a költségvetés mindenható egyenlegének az üldözése önmagában nem viszi előre az országot, miközben a növekedés magával tudná rántani a költségvetési egyensúly beállítását. Most a gazdaságpolitika teljes mértékben háttérbe szorította a növekedést.

- Akkor hol a kitörési pont?

- Jelen pillanatban nem látom. Az egészségügy fontos kitörési pont lenne, de elvérzett. Az oktatásban a legfontosabb feladata az lett volna, hogy a reformmal kezeljük a strukturális munkanélküliséget, és ne engedjük tovább hanyatlani a diplomáink minőségét. Nem látni ezzel kapcsolatban sem az előrelépést. A nyugdíj területén sem tudunk semmi érdemlegesről beszámolni, leszámítva a nyugdíj-előtakarékossági számlát, noha a demográfiai problémák továbbra is sújtanak minket.

Óriási hibának tartom, hogy Gyurcsány Ferenc ilyen kérlelhetetlenül hátat fordít az adóreformnak, pedig ez az egyetlen esély a kitörésre egy olyan régióban, ahol már mindenki paradigmát váltott. Azonban a legrosszabb, hogy sehol az országgal kapcsolatban egy vízió. Az összes politikusunknak az egyetlen víziója a hatalom öncélú megszerzése és megtartása, még akkor is, ha Magyarország ebbe most már belerokkan. És bár rengeteg publicisztika jelenik meg pont a költségvetési szigor igényéről meg a reformok folytatásáról a közgazdász elit részéről, de ezek az írások is rendre nélkülözik a jövőképet.

Tételezzük föl, hogy holnap elérjük az államháztartási egyensúlyt, és nincsen külső adósságunk. És akkor mi van azután? Mi az, ami Magyarországot pozicionálja? Mi az erősségünk, merre kell kitörnünk, hogy tudjunk úgy specializálódni, mint mondjuk tette Svájc? Az is kis ország, ásványi kincsek nélkül, mégis, a történelemben óragyáros, bankos, csokoládégyáros országként tudta magát pozicionálni. Nekünk is meg kell néznünk, és el kell gondolkodnunk azon, hogy most, amikor az élelmiszerárak emelkednek, mit tehetünk azért, hogy tényleg nettó exportőrként kitörjünk az agrárium, a mezőgazdasági szektor irányába. Vagy itt van a nagy kincsünk, a mi olajunk: a víz. Itt ülünk a Pannon-medencében a hatalmas vízkészletünk fölött, és nincs víziónk arra vonatkozóan, hogy amikor ez lesz olyan hiánycikk, mint ma az energia vagy az élelmiszer, akkor hogyan tudunk nagy ellátók lenni a világban, és ebből előnyre szert tenni. A reform, az nem vízió. Az kényszer. Lemaradásunk másik fő oka a gondolkodásmódunkban és értékrendünkben keresendő.

Tragédia például, hogy hogyan harcol, vállt vállnak vetve, az egész lakosság azért, hogy ne változtassuk meg az egészségügyet, merthogy a kollektív szolidaritás az nagyon fontos. De valójában a szolidaritásnak a legkisebb jelét nem látjuk, a parkolási moráltól kezdve az adóbefizetési hajlandóságig. Eszükbe nem jut az embereknek a kollektív szolidaritás a hétköznapokban. Az, hogy ha nem fizetnek be adót, akkor nem a kormánnyal szúrnak ki, hanem azokkal, akik helyettük is kifizetik a közvilágítást meg a közbiztonságot. Igazságtalanok lennénk, ha néhány politikusra kennénk az ország sorsát, és nem gondolkoznánk el, hogy mi is részesek vagyunk ebben.

- Közös a felelősségünk?

- Így van.