Valamikor, a hatvanas évek elején Miskolcon, egy rövidnadrágos, lepkehálós kisfiú a rovargyűjteményének szaporításán munkálkodott. Aligha gondolta, hogy néhány évtized múltán az emberiség jövőjének meghatározó kérdéseivel birkózik majd a miskolci székhelyű Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány igazgatójaként. Dr. Gyulai Iván ugyanis a tudományos létből lassan a környezetvédelem felé sodródott, amiben meghatározó szerepe volt az 1987-es - az ENSZ felkérésére megalakult Környezet és Fejlődés Világbizottsága vezetőjének, az akkori norvég miniszterelnök asszonynak a nevén közismertté vált - úgynevezett Brundtland-jelentésnek és a menet közben bekövetkezett rendszerváltozásnak.
- Az emberek évezredeken keresztül megszokták, hogy a Föld kincseivel szabadon gazdálkodhatnak. Ha kimerítettek egy területet, kerestek másikat. A helyzet azonban alapvetően megváltozott. Ma már nem gazdálkodásról, sokkal inkább garázdálkodásról van szó. Olyannyira, hogy bolygónk immár kevés a majd' hétmilliárdos népesség fogyasztási szokásainak kielégítésére. Az ön munkássága, küzdelmei az elmúlt két évtizedben szorosan összefonódtak az ökológiai lábnyom fogalmával, alakulásával. Mindenekelőtt tisztázzuk, miről is beszélünk.
- Nagyon leegyszerűsítve, az ökológiai lábnyom az a földterület, amely egy adott népesség életviteléhez szükséges, beszámítva az összes erőforrás kinyerését és az összes hulladék semlegesítését.
- Az egyes országok ökológiai lábnyomai között óriási eltérések vannak. Néhány fejlett ország a saját területénél akár több mint 10-15-ször nagyobb biológiailag produktív területet használ.
- Ha mindenki úgy élne, mint a mai észak-amerikaiak, legalább három-négy Földre lenne szükség a létfenntartáshoz.
- Ez több mint elgondolkodtató... Néhány éve azt a merész kijelentést tette, hogy az emberiségnek tíz éve van arra, hogy megváltoztassa viszonyrendszerét mind magához, mind pedig a természethez.
- Három éve mondtam ezt, és egyre inkább úgy látom, nemhogy pesszimista, de túl optimista voltam. Az emberiségnek már ma sincs lehetősége arra, hogy megváltoztassa azt a jövőt, amelyet eddigi történelme során megírt. Ez tulajdonképpen az ipari forradalommal kezdődött, lehet, még korábban. Már akkor eldőlt, hogy mi fog bekövetkezni az elkövetkező évszázadokban. Egyet világosan kell látni. Az ember mindig arra koncentrált, hogy a jelentős társadalmi és környezeti hatásokat elhárítsa magától. A kellemetlen és jelentős problémákat viszont úgy válaszolta meg, hogy még többet gyártott belőlük. Ezek persze egyenként és helyben nem annyira érezhetőek, de összeadódva annál súlyosabbak, világméretekben pedig egyenesen katasztrofálisak.
- Mondana egy példát?
- A környezetvédelem ürügyén megtisztítjuk a szennyvizeket, vagy megpróbáljuk mentesíteni a nagyvárosokat a légszennyezéstől, tehát kitelepítjük onnan az ipart. Helyileg úgy tűnik, megoldódik a kérdés, de ez egy nagyon érdekes csapda. A helyi megoldás erőforrásokat vesz el máshonnan, ezáltal a helyi problémát a bolygó más helyére exportálja. Az egyre szaporodó apró gondok globálissá válnak. Példa erre az éghajlatváltozás vagy az ózonpajzs sérülése. Az ember minden tevékenységéhez a természetre támaszkodik. Ám nemcsak azt veszi el, amiket a természetes folyamatok újratermelnek, hanem ezenfelül hozzányúl a geológiai tartalékokhoz is. Az előbányászott nyersanyagokból felszabadított szennyezőanyagok megváltoztatták a bioszféra szerkezetét. Ez pedig súlyos következményekkel jár. A bioszféra így ugyanis nem tudja biztosítani az emberek létfenntartásához szükséges funkcióit.
- Az ökológiailábnyom-számítások szerint ma 1,3 bolygót használ az emberiség. Tehát sok a Földnek ez a majd' hétmilliárdos népesség. Miközben - épp az ön egyik tanulmányában olvastam - bolygónk képes lenne ennél nagyobb populációt is eltartani.
- Nincs ellentmondás. A Föld eltartóképessége ugyanis attól függ, hogy milyen igényekkel él az emberiség. A világ népességének hatvan százaléka szegénységben, nagy része mély nyomorban tengődik, minimálisan részesedik a világon megtermelt jövedelemből. Körülbelül húsz százaléka közepesen él, a magyar átlag nagyjából ehhez a szinthez tartozik, a fennmaradó húsz százalék viszont a jövedelmek nyolcvanöt százalékát birtokolja. Ha a világ népessége, tehát minden ember az átlaghoz tartozó magyarok igényszintjén élne, akkor messze lennénk attól, hogy a Föld eltartóképességét meghaladjuk. Ám a felső réteg a szükségleteit olyan luxussal elégíti ki, amelyről leszoktatni esély sincs. Reménytelennek látszik, hogy önként lemondjanak jelenlegi életvitelükről. Csak akkor állhat be változás, ha a körülmények azt kikényszerítik. Az ember tulajdonképpen megvárta a végső határt, amikor már nem tud ésszerűen és józanul cselekedni.
- Neves közgazdászok vitában állnak önökkel. Az aggályoskodásra, hogy elfogynak bizonyos típusú erőforrások, elsősorban a szénhidrogének, azt válaszolják, nem kell izgulni, mert ezt a piac szabályozza. Ha korlátozott lesz a készlet, az árak nőnek, akkor pedig az alternatív megoldások elsőbbséget élveznek majd. Érdemes lesz például a napenergiát jobban hasznosítani.
Ezeknek az éveknek azonban mégiscsak volt egy nagy hozadéka: a mindmáig Miskolcon működő Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, amelyet 1992-ben önkormányzati jogi személyek és környezetvédő magánszemélyek akarata hívott életre, s amely alapító okiratában deklarált célja a fenntartható fejlődés megvalósulásának elősegítése, szellemiségének terjesztése. De mivel ennek sem nemzeti, sem regionális kerete nem jött létre, egy alig több mint százfős gömöri település maradt a megvalósítás terepe.
Gömörszőlős, a fenntartható falu - így nevezték el a kezdeményezést. Elöregedett lakosság, se munkalehetőség, se jövedelem, így jövője se volt a kis közösségnek. Vajon egy ilyen helyzeten mit tud változatni a fenntartható fejlődés ideája? Másdél évtized igazolja a törekvéseket, ám a kezdeményezés megálmodója ma úgy vélekedik, hogy azokat a globális tendenciákat, amelyek jelenleg a világot uralják, azokat a mechanizmusokat, amelyek újratermelik a szegénységet, a környezeti konfliktusokat, helyben nem lehet megakadályozni. Létre lehet hozni mintákat, amelyek egy picit másként működnek, de semmit nem lehet a világtól elszigetelni.
- Magyarul, ha most gyors ütemben és jelentős méretekben kezdenénk hasznosítani a napenergiát, már akkor is elkéstünk?
- Csak akkor fékezhetnénk meg az éghajlatváltozást, ha világméretekben képesek lennénk egyik percről a másikra 60-70-80 százalékkal csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását. De erről szó sincs, hisz a világgazdaságnak hihetetlen étvágya van a szénhidrogénekre. A napi mintegy 76 millió hordó olajhoz most már naponta 1,5 millió hordó többletet is igényel a világgazdaság. Ilyen körülmények között illúzió az üvegházhatású gázok akár egyszázalékos csökkentése is.
- Arról nem beszélve, hogy az üvegházhatású gázok igen "makacs vendégek" a Föld légkörében.
- Ha valami isteni csoda következne be, és holnaptól úgymond "megjavulnánk", ezeknek a gázoknak a tartózkodási idejéből következően nagyon-nagyon sokára, körülbelül száz év múlva következne be az éghajlat kedvező változása.
- A tudósok már régóta kongatják a vészharangot. De sajnos, a vélemények még náluk is mindmáig erős eltéréseket mutatnak. Hogyhogy idáig jutottunk?
- A környezeti hatások általában hosszú távon jelentkeznek, nagyon nehéz ma elhinni, hogy mi történik majd tíz, húsz vagy harminc év múltán. Másrészt az emberek bizalmatlanok mindenféle prognózissal szemben.
- Megszokták, hogy becsapják őket, és bizonyos érdekek mentén születnek döntések?
- Akár egy politikus, akár egy tudós mond valamit, úgy vannak vele, hogy láttuk már ezt is, meg az ellenkezőjét is. Mellesleg azt is tudni kell, hogy a változtatások akadálya egyfajta strukturális fogság. A jólétünk érdekében olyan szerkezetet alakítottunk ki az élet minden területén, amelyek eluralkodtak rajtunk. Létrehoztuk az elektromosenergia-ellátó rendszert, és hiába alakíthatnánk át például a szelet elektromos árammá, a már kialakított rendszer rugalmatlansága nem teszi lehetővé, hogy a szénhidrogének helyett ezt a majdnem ingyen energiát hasznosítsuk. Rabjai vagyunk a már kialakított struktúrának, ez ugyanis egy olyan hatalmas rendszer, amin változtatni szinte képtelenség, olyan sokba kerülne. Ha bármin is változtatni akarunk, csak annyira van képességünk akár anyagiakban, akár észben, hogy egy kicsikét pofozgatjuk a rossz struktúrát. De alapvetően megváltoztatni nem tudjuk. Ha megnézzük a mai politikai helyzetet, ugyanezt mintázza. Mindenki számára világos, hogy szerkezetváltásra van szükség. De annyira belenőttünk a régibe, hogy aki ezt le akarja váltani, az önmagát is leváltja. Magyarul az egész emberi fejlődés hihetetlenül rugalmatlan. Állandóan beleszalad egy olyan típusú struktúrába, amin képtelen változtatni. Ilyen példa, hogy az egész világ a szénhidrogénekre alapozta a fejlődését.
- Mit tart ma a legfőbb hajtóerőnek, amelyen mindenképpen változtatni kéne?
- A fő gond a gazdasági fejlődésbe vetett töretlen hit, hisz ennek a világnak ez a lényege. Ennek érdekében a profitot a tőketulajdonosok újabb vállalkozásba fektetik. Ez pedig újabb környezetterhelést jelent, bármilyen környezetbarát módon működik is a gazdaság. Egyetlen jellemző adat erre: az OECD-országokban harminc év alatt 33 százalékkal nőtt az energiahatékonyság, de ez 72 százalékos összenergia-felhasználással járt. Nőtt a lakosság lélekszáma, nőttek az igények, és ezek mindig felülírják a hatékonyságot.
- Mit tehet egy ilyen meglehetősen kilátástalan helyzetben az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, hisz az ön szavaiból is szinte árad a tehetetlenség?
- Sokféle módon próbáljuk érthetővé tenni a fenntartható fejlődés fogalmát. Nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Nagyon fontos szerepe van a médiának abban, hogy eljussunk az emberekhez és a döntéshozókhoz. Nekik ugyanis kristálytisztán kellene látniuk a helyzetet, hogy jó döntéseket hozhassanak. A világot - sajátos módon - a szakmaiság gyilkolja meg, amelyben korlátlanul bízunk. Vannak szűk szakmai területek, ahová emberek beásták magukat, és mindent elkövetnek a saját igazuk érvényesítéséért. Nem hajlandók belátni, hogy ezzel más szakmai területeknek, a társadalomnak, a környezetnek mit okoznak. Persze ezt - sajnos - el lehet mondani a környezetvédelemben is. Az, aki meg akarja óvni a vizeket, lehet, hogy épp a levegőt teszi tönkre, és fordítva. A társadalmi szocializációban a szétszabdalt szakmai tudást erősítjük, és nem a holisztikus látásmódot. Nem a tudással van a baj, hanem az, hogy ennek a hihetetlenül nagy tudásnak a szükséges kelléke, a bölcsesség egyre fogy. A tudás bölcsesség nélkül csak rombol. Mint ahogyan az atombomba is. Nem föltétlenül az a baj, hogy feltalálták, hanem hogy alkalmazták.
- Effajta bölcsességnek híján van a világ. A sok lehangoló tény ellenére mi ad erőt mégis ahhoz, hogy iszonyú tempóban dolgozzék, hogy állandóan úton legyen, lobbizzon a jövőért Miskolc-Budapest-Gömörszőlős és Brüsszel között?
- Ha nem hinnék abban, hogy valamit mégiscsak tudunk tenni, akkor rég feladtam volna. Lehet, meglepő mindazok után, amit elmondtam, de én még hiszek az emberekben. Bárhová megyek, bármilyen réteg hallgatja az előadásaimat, látom az emberek szemében, szemléletében a változást. Mert maguk is érzik ennek a világnak a tarthatatlanságát.
- Miközben, úgy vélem, a szemléletet igen nehéz formálni...
- Azt látom, hogy akik hallgatnak, rettentően gyorsan felismerik az elmondottak igazságtartalmát és a változtatás szükségességét. Még azok is, akik jól élnek, kvázi haszonélvezői ennek társadalmi, gazdasági rendszernek. Felismerik, hogy ez a világ nem mehet így tovább. Gömörszőlősön nagyon sokan megfordultak az elmúlt tizenöt év alatt. Mindenki hozott valamit, ha mást nem, egy-egy okos kérdést, kétkedést. A kérdésekből és kételyekből született meg a fenntarthatóság sajátos megközelítése, s rá alapozva a gömörszőlősi műhely, amelynek alkotó elméi az ország és a világ sok helyén átadják az itt született gondolatokat. Lassú, nagyon lassú folyamat ez, de az egyetlen út a változáshoz. A változáshoz, amelynek elsődleges célpontja mi magunk kell, hogy legyünk.
