Galambos Lajos Dáridója az egyetlen, széles tömegízlésre épülő, ezáltal rendkívül népszerű műsor, amely által közvetlenül találkozhatnak egymással a közönség és kedvenc előadói, ahol új, ismeretlen tehetségek berobbanhatnak az ismertség világába. Nem a komolyabb és igényesebb zenei műfajt kedvelők közül kerülnek ki a Lagzi Lajcsi-rajongók, ám a fanyalgók tábora is kénytelen elismerni, hogy profi produkcióval állunk szemben. A fegyelmezett, tökéletesen előkészített, hatásosan koreografált, hatalmas stábot mozgató műsorok létrejöttének központi feltétele, mozgatórugója, irányítója Galambos Lajos.

– Egyszer akaratlanul tanúja voltam egy vidéki város szilveszteri szabadtéri műsora előkészítésének. Reggeltől estig építették a helyszínt, próbáltak a táncosok, zenészek. Ön ott volt végig, személyesen irányította a munkálatokat, maga is végigénekelte a próbákat a jeges, hideg, téli időben. Majd jött az este, s könnyű fellépőruhában, több tízezres tömeg előtt, hiba nélküli produkcióban folytatódott a munka hajnalig. Nincs embere, vagy nem bízik meg senkiben, hogy mindent személyesen irányít?

– Szeretem irányítani, felügyelni a munkát. Egyáltalán nem fáraszt, sőt élvezem. Rendnek kell lenni, a tökéletes produkcióra kell törekedni. Ezért jönnek el az emberek. Az ön által említett debreceni rendezvényen több mint nyolcvanezer ember volt ránk kíváncsi. De legyenek akárhányan. Azért jönnek, mert szeretik a zenénket, szórakozni akarnak, s hogy azt kapják, amit elvárnak tőlünk, ahhoz ki kell tennünk magunkért minden esetben úgy, mintha először csinálnánk.

– És ezt évente hányszor és hányan produkálják?

– A Dáridó Produkciós Iroda évente százhúsz fellépést szervez, körülbelül negyven tévéadást készít. Ez a cég természetesen túlnyomó többségben az enyém. Vagyunk tizenöten a feladatokra, s műsoronként száz–százhúsz emberrel dolgozunk. Ezenkívül még a Dáridó márkanévben meglévő kiegészítő üzleteket sem szalasztjuk el.

– Minek ennyi fellépést vállalni? Bizonyára megengedhetné magának, hogy többet pihenjen.

– Nem tudok nemet mondani egyetlen felkérésnek sem. S nem a pénz dominál. Az is fontos persze, mert ezt a sok embert, s persze a technikát is, fizetni kell, mégpedig tisztességes, emberi megélhetést kell biztosítani nekik. De ha megkeresnek egy kis faluból azzal, hogy borzasztóan örülnének, ha a falu ünnepén ott lenne a Dáridó, megyünk. Pedig fizetni sem tudnak.

– Zenész vagy üzletember? A két feladat ellátása egymástól gyökeresen eltérő tulajdonságokat feltételez.

– Elsősorban zenész vagyok. Zenészként közelítek meg mindent. A művészeket személyesen kérem fel a fellépésre. Fontos a személyes kapcsolat, a baráti hang. A feleségem szokta ezt a fogalmat emlegetni: rokonlelkek. Azt hiszem, nem is tudok olyan emberekkel dolgozni, akikkel nem vagyunk rokonlelkek. Nagyon figyelek arra, hogy emberi méltóságában senkit ne sértsek meg, s megadjam a tiszteletet mindenkinek. A műsorok után köszönőleveleket írok, egyenként, személyes hangvételűt, mert tudom, hogy ez nagyon jólesik minden embernek. Észreveszem, ha az asszisztensem fáradt. Nem engedem, hogy a lányok késő éjszaka egyedül menjenek haza, a taxiköltségen nem spórolok. Pedig minden fillérért lehajolok. Ez a tulajdonságom már az üzletemberi felelősségemből adódik. Első számú vezetőként, a szervezet irányítójaként ugyanakkor szerintem majdnem túlzott is a felelősségérzetem. De ez egyáltalán nem stresszel. Tudom, hogy a jó szervezésen múlik minden. Ha rend van, akkor jól kell működnie mindennek. Elsősorban a fejemben tartok rendet. Már túlvagyok a negyvenedik évemen, tisztában vagyok a képességeimmel. Megbeszélek mindent a vezetőtársaimmal, vállalom a döntéseket, s gyorsan döntök, mindig a fontossági sorrend betartásával. A nagy mennyiségű tennivalón úrrá kell lennem, ennek általam kialakított módszere, hogy egy hétre előre összeszedem a naptáramban a tennivalókat, s esténként otthon egy nyugalmas félórát kérek a családomtól. Egyedül a természettel, a csenddel át tudom gondolni a másnapot. Már a jövő évi programot szervezzük.

– Említette a felelősségérzetet. Ekkora népszerűséggel, hatalmas tömegekkel való folyamatos kapcsolattal a tömegízlést befolyásoló felelősséggel is szembe kell nézni. Gondolom, tisztában van azzal, hogy ízlést is formáló hatása van annak, amit csinál?

– Ha arra gondol, hogy a magasan képzett emberek nem nézik a műsorainkat, ez engem egy cseppet sem bánt. Bár erre mérget nem vennék. Sok ellenpéldát ismerek. Ugyanakkor pontosan tisztában vagyok az ízlésformáló hatásunkkal, s műsoraink programjának kialakításakor gondosan ügyelünk arra, hogy csak az kerülhet bele, ami még a közízlésnek véleményem szerint megfelel. Gyakran kell egy nagyon szűk mezsgyén mozognunk, és sajnos, nem mindig sikerül elválasztanunk az ocsút a búzától. A Dáridó a széles néptömegek szórakoztatási igényét kívánja nagyon magas színvonalon kielégíteni. A magyar emberek nagyon szeretnek mulatni, táncolni, énekelni. Én pedig szeretek nekik örömet okozni. Komolyzenére nem lehet mulatni. A Dáridónak a kommersz zenei műfajban kell a minőségnek rangot adnia. Augusztus 20-án talán én voltam a legboldogabb ember a Földön, amikor éppen ennek elismeréseképpen átvehettem a Parlamentben a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje kitüntetést. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végeztem, legszívesebben Vivaldit és Rahmanyinovot játszanék. Végső célom az, hogy a komolyzene népszerűségének növeléséhez is hozzájáruljak.

– Hány év van még ebben a népszerűségben? Meddig fogja ezt a hatalmas tempót diktálni? Meddig lesz erre fizetőképes kereslet, hogy üzletileg is sikeres legyen?

– Az elmúlt három évben én annyi éltem meg, mint más tíz vagy húsz év alatt. Nem állítom, hogy az üzleti siker nem vonzott. Dehogynem. Olyan emberi életet tudok ezáltal élni, s adni a családomnak, amilyent álmodtam. A pihenés, töltekezés feltételei körülöttem vannak. Mindenem a családom, a gyönyörű három gyerekem. Boldogabb ember kevés lehet a földön, mint én, mert testvérem, családjuk, nagymamám, a tágabb családom, minden szeretett rokonom körülöttem él. Együtt vagyunk, figyelünk egymásra. Én már nem akarok senkinek megfelelni, csak nekik és saját magamnak. Még néhány évig szeretném közvetlenül irányítani a Dáridót, részt venni mindenhol, majd lassan elengedem, s csak a családommal szeretnék lenni. Nem vagyok kevesebbet a gyerekeimmel, mint bárki más dolgozó ember, de sokkal többet szeretnék. Csodálatos érzés, amikor a házunktól tíz kilométerre levő tisztásra kiviszem a gyerekeimet őzikéket lesni, amikor mesélek nekik sok szép történetet, s érzelmi világuk előttem s általam bontakozik ki, gazdagszik. Szeretnék csak a gyerekeim nevelésével törődni, olyan emberekké formálni őket, akik nagyon szeretik egymást, akik segítenek másokon, akik a természettel harmóniában élnek, s tudatosan vigyáznak annak értékeire. Korrekt módon akarok élni, szeretnék a gyerekek jogaiért harcolni, álmomban él egy gyönyörű polgári vendéglő, amelynek tulajdonosaként sok kedves barátot, ismerőst vendégelek meg, s együtt vagyunk. Ökoparkot szeretnék nyitni a gyerekeknek, ahol megtanulhatnák a hulladékhasznosítás minden emberi és földbarát formáját, hogy aztán életükbe beépülve környezetükre jó hatással hasznosuljon a ténykedésem. Szóval, álmodom, s közben a realitásokról sem feledkezem meg. A felgyorsult élet tempóját bírom, élvezem, de néhány év múlva, remélem, saját világomban a tempót lelassítom, és emberivé teszem. Legalábbis a családom számára.