- Egy munkahelyem volt egész életemben: 1962. december 11-étől vagyok transelektrós. Mindenáron dolgozni akartam, ezért huszonegy évesen abbahagytam a Műegyetem villamosmérnöki karán a nappali tagozatot, s beléptem a Transelektróhoz. Mindössze kikölcsönözni sikerült engem innen: 1985-től 1990-ig kereskedelmi tanácsosként dolgoztam Indiában.

- A vénebbje jól tudja, a rendszerváltás előtt szépen sorjáztak a külkereskedelmi vállalatok, de egykori nevével és hajdani lényegével gyakorlatilag egyetlenegy maradt meg, a Transelektro. Mit hozott át a múltból a mába, mit konzervált, mit tekint megőrzendő értéknek a segédüzletkötőből lett főtulajdonos cége?

- Egészen fiatal korom óta érzem, a Transelektro más. Más a hangulata, másmilyenek az emberek, mások voltak a főnökök. A Transelektro tényleg kereskedett, forgalmunk zöme dollárban és nem rubelben volt elszámolandó, az export mindig jócskán több volt, mint az import. A kezdettől fogva piaci körülmények között éltünk, nem adatott meg nekünk a szocialista forgalom békéje és nyugalma.

- Az Urál lábánál, Ufában szervezett 1992-ben egy kiállítást a Transelektro, s bár a kiküldött áruféleségek felét - kamionostul együtt - ellopták, a rendezvény sikerült. Akkor nyitottak Keletre, amikor más cég kifarolt onnan. Miért?

- A felbomló Szovjetunióba nem a teljes tudatosságunk vezetett bennünket. Egyszerűen csak kereskedtünk. Itthon meg pont akkor privatizálódtunk. Mi magunk vittük végig a magánosítást, kevesebb energiánk jutott a piac megtartására. Azóta is sajnálom, hogy orosz üzleti lehetőségeink éppen akkor zsugorodtak össze.

- De itthon meg nyert Székely Péter egy Transelektrót, a Transelektro pedig egy Székely Pétert. A privatizáció ilyen végeredményt hozott. A korábban alkalmazottból lett tulajdonos, idővel főtulajdonos, betalál még abba a szobába, amelyikben kezdte?

- A Nádor utcai épületbe 1967-ben költözött a Transelektro, és még ma is egyszer-egyszer benézek 1967-es 332-es szobámba. Velem, az egykor segédüzletkötőként pályáját kezdő mai tulajdonossal nem fordulhat elő, hogy arctalan emberek sokasága jelentse számára a vállalatot. Nem biztos, hogy jó, de túlságosan empatikus vagyok, így aztán nem is lehetek igazi kapitalista. A szocializmusban, szocialista vállalatnál szocializálódott kapitalista vagyok.

- A Transelektro az ország talán legnagyobb magyar kézben lévő magán iparvállalatává nőtte ki magát, miközben a többi egykori külkereskedelmi vállalat szinte elpárolgott. Miféle empátia nyomán találta meg a saját kézbe vett privatizáció után a sokmilliárdos tőkeerős céghez vezető utat a főtulajdonos?

- Annakidején mi is "csak" egy külkereskedelmi vállalat voltunk, bizományosi forgalommal. Most viszont mindent a saját számlánkra, a saját kockázatunkra teszünk. Másról szól a mai Transelektro és a három gyára Kiskunfélegyházán, Tápiószelén és Baján, mint akkor. A több mint kétezer dolgozónak folyamatosan bért fizetni úgy, hogy a cégcsoport nyereségesen működjön, Magyarországon azért nehezebb feladat a lehetségesnél, mert a gazdaságpolitika nem iparbarát. Folyamatos presztízsharcra kényszerül az a cég, amelyik a gépiparban magyarként késztermékeket gyárt. Nincs a Transelektro csoportban külföldi tulajdonlás, magyar magánemberek, illetve az MFB a részvényesek. Azt mondtuk a kilencvenes évek elején, bármennyi bajjal is jár, de fejlődjünk, tegyük saját erőből versenyképessé magunkat, elkótyavetyélni, kiárusítani azonban nem szabad a vállalatot. Ma már - a mai helyzetünkben - nincs ellenünkre, hogy külföldiekkel is tárgyaljunk tőkerészvételről.

- Egy napilap közölte Székely Pétertől 2001 decemberében: a cégnek saját maga sokkal jobb megszervezésével van csak esélye a költségek jelentős csökkentésére, a termelékenység javulására, az ország és a hazai ipar szempontjából pedig elodázhatatlan, hogy az elmaradt energetikai beruházások végre elinduljanak. Most 2005-öt írunk, milyen a Transelektro mérlege?

- Megszerveztük magunkat, állva maradtunk, de az energetikai beruházások még mindig szerény számban valósulnak meg az országban. Tény, az utóbbi években nem csupán külföldről kaptunk energetikai megrendeléseket. Elnyertünk a Borsodi Erőműben, a TVK-nál, a Pécsi Erőműnél, az MVM-nél megbízásokat. De a legnagyobb fájdalmunk az energetikai fejlesztések lassúsága. Demjánékkal közösen megvettük a Bakony Erőművet, mert építeni akartunk egy százötven megawattos blokkot. Az eladó állam elállt a feltételektől, hiába érveltünk, a szenesek helyett mindenáron gázos erőművek építésére kapacitált bennünket. Az akkori, 1998-as tizennyolc dolláros hordónkénti olajárra hivatkoztak. Most bőven ötven fölött jár... Kiszálltunk, eladtuk a részesedésünket. Erőmű azóta sem épült Magyarországon, pedig sokáig nem lehet húzni: nagyon jelentős energiahiány léphet fel.

- Az energetikában születése óta otthon van a Transelektro, ám a divatszakmákat azóta vette fel a palettájára, amióta Székely Péter főtulajdonlásával magánkézben van a cég: az ingatlanfejlesztési üzletág a főnöki víziókból vezethető le?

- Nem, illetve csak részben. Az ingatlanprojekt hasonlít az energetikai fővállalkozásainkhoz, mivel az algoritmus ugyanaz. Amikor felépítettük első ingatlanos vállalkozásunkat, a Duna Plazát, kiderült, sokkal többet javít cégünk ismertségén, mint az óriási indiai vagy törökországi transelektrós energetikai beruházásaink. Kis kihagyás után mostanában visszatérünk az ingatlanfejlesztés piacára, legújabb projektünk a Duna Plaza mögötti, a Duna partján megvalósuló Prestige Towers nevű, százharminchat lakásból álló házcsoport. Ez a színvonalú lakóegyüttes - véleményem szerint - a Duna Plazához hasonló mértékű újdonságot jelent majd a budapesti ingatlanpiac számára. E projekt indulásával egy Magyarországon még ismeretlen jellegű, teljesen új városrész fog kialakulni.

- A Transelektro 1996-ban körülbelül két héttel korábban nyitotta meg a Duna Plazát, mint Demján Sándor és csapata a Polust. Ez csak véletlen volt, avagy némi fricskát is elkönyvelhetünk?

- Így jött ki a lépés. A Duna Plaza előbb valósult meg, bár a konkurencia mindent elkövetett, hogy megelőzzön bennünket. Nem sikerült. Demján Sándor viszont eljött, és gratulált Kelet-Európa első szórakoztató és bevásárlóközpontjához.

- Most viszont Demjánéknak áll a zászló, a Westend elszívja a forgalmat a Duna Paza elől. De ez már nem fáj Székely Péternek...

- Felépítettük, de kiszálltunk a bevásárlóközpontból. A Transelektrónak kellett a pénz más vállalkozások finanszírozásához.

- Talán éppen a soproni lakópark beruházásához. Annak avatásán feltűnt egy fiatal transelektrós, Székely vezetéknévvel. A cég, a lakópark és a családi üzlet együtt épül ma már?

- Lábjegyzet az igenlő válaszhoz, nem egy, hanem két fiam van, a harmincéves Balázs és a huszonkilenc éves Gábor. Mindkettő a Traselektro dolgozója. Ma már.

- Előbb el kellett menniük más cégekhez az életet tanulni?

- Balázs informatikusként, Gábor egy bankban dolgozott. Az otthoni kupaktanácsok egyike során született meg a döntésem: életem első és lényegében egyetlen munkahelyét érzelmi okokból sem akarom elhagyni, de ha a fiúk hajlandók fokozatosan megtanulni a Transelektrót, akkor nincs ellenemre, ha átveszik a helyemet. Én meg visszahúzódva, legfeljebb lobbitevékenységgel, kevesebb energiát igénylő munkával veszek majd részt a cégben. Gábor ma az ingatlanok főnöke, Balázs a csoporton belüli szolgáltatóház főnöke. Mindketten tagjai a vállalatcsoport megújulását szolgáló változásmenedzselő csapatnak - nincs könnyű dolguk. Terhet, felelősséget kaptak abszolút fiatalon, és ezt tudják. Már javában folyik a korosztályok és kultúrák vitája közöttük és közöttem. De ez így van rendjén.

- A mókuskerékkel mi lesz?

- Tényleg azt hittem, képtelenség kiszállni. Tévedés. Már lazább vagyok, mint pár évvel ezelőtt.