– Mire fordítja a Bolyai-díjjal kapott ötvenezer dollárt?

– Az összeg nagyobbik részével részben fiatal kutatókat szeretnék segíteni, illetve azon az új fakultáson, ahol most tanítok, létrehozok a diákoknak egy alapítványt, és támogatni kívánom egy szegény főiskola könyvtárát. De jut belőle egy kevés egy kórháznak és egy nehéz helyzetben lévő, határon túli közösségnek is.

– Műszaki innovációért Gábor Dénes-díj 1993-ban, még ugyanabban az évben az analogikai számítógép elvének kidolgozásáért Kalmár László-díj, rá egy esztendőre egyetemifakultás-szervezői munkáért Szent-Györgyi Albert-díj, tudományos eredményeiért Széchenyi-díj, 2000-ben pedig a Pro Renovada Cultura Hungariae fődíját ítélték önnek oda. Mindezek után a Bolyai-díj miben más, más-e egyáltalán?

– Természetesen valamennyi elismerés nagyon értékes és megtisztelő volt a számomra, a Bolyai-díj különlegessége azonban az üzenete, az, hogy a fiatalságban felértékelődjék a kutatás és a szellemi munka presztízse. Nemcsak azért, mert ebben jó tradícióink vannak, amit érdemes továbbvinni, hanem mert a XXI. század koncepcióvezérelt gazdaságában ez a meghatározó. Ha azt akarjuk, hogy az itt dolgozók ne bérmunkások, hanem alkotó – és ezt bármilyen szinten értem – emberek legyenek, akkor a tudást meg kell becsülni.

– A miniszterelnök a díjátadási ünnepségen elmondta, hogy Magyarországon a GDP 1,5 százalékát fordítjuk kutatás-fejlesztésre, s ez jövőre 2 százalék kell legyen. Nemzetközi összehasonlításban azonban ez sem sok…

– Valóban nem sok, hiszen a fejlett gazdaságok egy része a 3, sőt a 4 százalékot is megengedi magának; de azért azt is tegyük hozzá, hogy 2001–2002-ben ez az arány reálértéken emelkedett több mint 50 százalékkal; az, hogy korábban több éven keresztül egy százalék alatt volt, szintén érthető, hiszen az országnak nehéz történelmi és gazdasági átmenetet kellett végigvinnie. De én nagyon fontosnak tartom, hogy most a Széchenyi-tervben a Nemzeti Kutatás Fejlesztési Programban immár öt-hatszáz millió megpályázható forint áll rendelkezésre egy-egy kutatási projektre, míg ezt megelőzően az úgynevezett IKTA-pályázatok nagyságrendje tízmilliós volt, az úgynevezett OTKA-pályázatoké pedig egy-két milliós.

– Úgy tudom, önök is pályáztak NKFP-támogatásra…

– Igen, hiszen az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Intézet, ahol több mint húsz éve dolgozom, illetve ezen belül az analogikai rendszereket kutató laboratóriumunk fő bevételi forrása a nemzetközi és hazai pályázatok. A mi helyzetünk finanszírozási szempontból azonban nem tipikus. Egyrészt azért, mert ma már az egyetlen olyan akadémiai kutatóhely vagyunk, amelyik informatikával foglalkozik; másrészt mert igen szorosak a nemzetközi kapcsolataink. A mi laboratóriumunk költségvetésében igen jelentős a külföldi, elsősorban amerikai kutatási megbízás, javarészt annak köszönhetően, hogy jómagam 1989 óta szinte ingázom Budapest és a kaliforniai Berkeley között, ahova 1974-ben kaptam először meghívást.

– A pénzszerzésben önnek mennyire kell személyesen részt vennie?

– Most már egyre kevésbé, de azért nem függetleníthetem magam tőle, hiszen az intézetben minden egység önálló profitcentrum.

– Azt olvastam, hogy már 1992-ben kifejlesztette azt a csipet, amivel a retina képalkotó képessége pótolható. És egy korábbi írásban bukkantam arra, hogy ebben Botond fiának szintén volt némi szerepe. Most, a Bolyai-díj kapcsán azonban ez utóbbiról nemigen tettek említést a lapok.

– Nos, 1992-ben még nem a csip lett kész, hanem Leon O. Chua professzorral Berkeleyben ekkor ismertük fel az analogikai celluláris számítógép elvet, amit az első programozható analogiai szuperszámítógép elvként is szoktak emlegetni. Ezt akkor ősszel egy konferencián mutattuk be, és 1993-ban jelentek meg az első folyóirat-publikációink. Majd erre alapozva 1996 táján születtek meg az első, már működő, programozható csipek; és 1998–99-ben a mai változatuk. Hámori József professzorral és munkatársaival pedig Budapesten 1991 óta dolgozunk együtt egy interdiszciplináris posztgraduális központban, ahol a munkatársaimmal együtt igyekszünk megtanulni az érzékelés és a processzálás interaktív, adaptív voltának néhány rejtelmét. Az említett csipeknek csak az egyik, de nagyon izgalmas felhasználási területe lesz, ha sikerül programozottan utánozni a szem retináját. Magam nem vagyok biológus, ezért tizenegy évvel ezelőtt azt hittem, hogy egyszerűen megtanulom a retina működését, és azt átültetem a saját területemre. Azután F. S Werblin, akivel 1992 nyarán Berkeleyben ismerkedtem meg, és aki a retina világhírű szakértője, felvilágosított, hogy a retina működésének a belső része egyáltalán nem ismert. Különös ajándéka a sorsnak, hogy később Botond fiam, még orvostanhallgató korában, egyszer eljött velem Werblin professzorhoz, és ott csinált pár hét alatt valamit, amit állítólag mások hónapokig, így a professzor külön is meghívta őt, és kemény ötéves munkával neki sikerült felfednie, hogyan működik a retina belső része. Mi pedig, fiatal informatikus munkatársaimmal, többek között Rekeczky Csabával és Bálya Dáviddal lassankint elkezdtük Botond és Werblin professzor neurobiológiai eredményeire építve azokat a modelleket meg programokat kidolgozni, amivel ezek az effektusok analogikai celluláris elven magyarázhatók, és ezután az analogikai celluláris csipen is elő tudunk állítani bizonyos retinafunkciókat. Az utóbbi években sokat tanultam fiatal munkatársaimtól is, másrészt igyekszem odafigyelni a kezdő egyetemi hallgatókra.

– Léteznek ma önállóan dolgozó nagy tudósok, nagy eredményekkel?

– Ez a tudományterülettől függ. A matematika például tipikusan egyéni tudományág. És szerintem – bár nyilván nem ezt a választ várta – minden tudományos felfedezés személyes. Az már más kérdés, hogy ezek a személyes felismerések milyen körülmények között jönnek létre, illetve, hogy a személyes felismerésekből hogyan lesznek alkalmazások, hogyan teljesednek ki.

– Szinte mindig hangsúlyozza, hogy a tanítás az ön számára hobbi. Hogyan lehet annak nevezni, amikor 1965 óta tanított a Budapesti Műszaki Egyetemen, 1989–90-ben a veszprémi egyetemen szervezte meg a műszaki informatikai szakot, 1998-ban pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen egy információs technológiai kart?

– Az első munkahelyemtől kezdve „főállásban” mindig kutató voltam, de valóban, kezdettől fogva tanítottam is. Amit azért hívok mégis hobbinak, mert szerintem hobbi az, amit szeretek csinálni, és soha nem jelent nagy megterhelést. Amikor az említett egyetemeken megkértek, hogy szervezzek új szakot, ez számomra kellemes kihívást jelentett, és lehetőséget arra, hogy amiket külföldön járva elképzeltem egy jó fakultásról, azt megpróbáljam kialakítani. Természetesen nem egyedül, hanem azokkal a remek oktatókkal és kutatókkal együtt, akiket ez érdekelt. Az amerikai department-rendszer mintájára ezeken a fakultásokon nincsenek tanszékek, nincs tanszéki hierarchia, hanem adott az információs technológiát tanító részleg mint tanítóegység, illetve a tanárok, a docensek és a hallgatók, akik a karon működő kis kutató-fejlesztő részlegben is együtt dolgoznak. A tantervben magában pedig – azonkívül, hogy az élő tudományokat is tanítjuk – nagy szerepe van olyan, a műveltséggel kapcsolatos tudományoknak, mint az esztétika, filozófia, tudománytörténet stb. A veszprémi egyetemen egyébként most lesz önálló kar a korábbi fakultás – amiben azonban már nem működtem aktívan közre –, a Pázmányon pedig a szeptemberben indult első évfolyamon olyan mérnököket képzünk, akik mellékszakként tanulják az idegrendszer információfeldolgozását is.

– Mi a véleménye a magyar felsőoktatási rendszerről?

– Nem vagyok szakértője általában a hazai felsőoktatásnak, viszont kicsit messzebbről nézve, talán érdekes lehet amit gondolok. Nos, az még önmagában nem baj, ha az egyetem – és most csak a műszakiról beszélek – az alapokat adja meg, hiszen a nagyvállalatok úgyis arra törekszenek, hogy a saját igényeik szerint képezzék ki azokat a mérnököket, akik hozzájuk mennek dolgozni. De ez az alap legyen egy alapos természettudományos képzés, erre építve néhány szaktárgy, és utána jöhet a sok-sok fakultatív tárgy. Én nem vagyok híve a szakirányoknak sem, mert szerintem annyi szakirány van, ahány hallgató. És nem utolsósorban sokkal nagyobb önállóságot, önálló munkát, házi feladatokat kell megkövetelni a hallgatóktól, mint általában az én tudomásom szerint jelenleg teszik.

– Milyen feltételek hiányoznak elsősorban az igényesebb képzéshez?

– Az egyik a széles körű műveltség megalapozása. A másik, hogy miközben hirtelen megjelent a tömegképzés, elsikkadt az úgynevezett kutató-egyetemi képzés. Hiszen Magyarországon 1989-ben a 18–24 éves közötti korosztálynak mindössze nyolc százaléka járt főiskolára vagy egyetemre – akkor, amikor Mexikóban is közel az 50 százaléka -, és mi most érjük el a 40-50 százalékot. Ez önmagában örvendetes. Csakhogy eközben elveszett még célként is, hogy a tanárok a munkaidejüknek legalább a felét a diákokkal közös kutatással tölthessék, hiszen anélkül nem tudnak lépést tartani a fejlődéssel. Nekem, mint mondtam, szerencsém van, mert mindig kutató voltam elsősorban, de ezt intézményesen kellene biztosítani. Persze a hallgatók körében nem ezrek számára, hiszen az egy évfolyamra felvett hallgatók mindegyike erre nem alkalmas, de nem is ez a cél, hanem ki kell választani egy magot. És az új oktatók kiválasztásánál a harmincas éveikben járó, nemzetközileg bizonyított fiatalokat kell helyzetbe hozni.

– Nagyon fontosnak tartja az általános műveltséget. Miért?

– Sajnos, ebben a túlzottan technokrata világban nem értékelődik a humán műveltség, pedig attól lehet valaki a munkájában és a magánéletében is gazdagabb személyiség. Ráadásul – figyelje csak meg nagyjaink életrajzát, Neumanntól Szent-Györgyin át Gábor Dénesig – az igazán eredeti tudományos gondolatok mögött általában nagyon jelentős műveltségi többlet áll. A művészeti nevelés kitágítja a fantáziát, és egy kutatónak erre van szüksége. Nekem ebben is szerencsém volt, hiszen bár Ózdon jártam általános és középiskolába, nagyon jó gimnáziumi tanáraim voltak, és biztos hátteret jelentett sebészorvos édesapám – ő a pályáján nagyapám nyomdokaiba lépett –és édesanyám.

– A saját gyerekeinek is sikerült ez a szemléletet átadnia?

– A feleségem Esztó Zsuzsanna zongoraművész, jelenleg a Zeneakadémián oktat. Szinte magától adódott hát, hogy mindhárom gyerekünk tanult zenét, és sikerült életmódjuk részévé tenni a humán műveltséget. Péter egyébként fizikusnak készült, de pap lett, és most 35 évesen Esztergomban a Hittudományi Főiskola tanára. Botond 33 évesen három gyerek édesapja, és a Berkelyből hazaszállított laboratóriumi felszereléseken a SOTE Biokémiai Intézetében folytatja kutatásait. Zsófia 27 éves, újságíróként kezdett dolgozni, de most pár hónapos kisebbik lányával otthon van.

– Kicsit más téma: miközben szakmája, az informatika a globalizáció egyik fő hordozója, ön, nyilatkozatai szerint félti Magyarországot a globalizációtól.

– Pontosítanék! Annak, hogy globalizáció úgy általában, szerintem nincs értelme. Aminek igen, ha az egyes aspektusait nézzük. Az egyik a technológiai megközelítés, amiben nincs megállás, ez a fejlődés motorja. Ha mi itt megrajzolunk egy intergált áramköri tervet, és azt az interneten elküldjük a világ másik részébe, akkor ott is ugyanazt fogják érteni alatta. A másik aspektus a globalizáció gazdasági következményei, a nemzetközi verseny. Ezek egy része szintén kivédhetetlen, ugyanakkor mára az is világos, hogy az erősek által szabott szabályokat korlátozni kell, mert különben ezek tönkreteszik a nemzetgazdaságokat és különösen a szegény országokat. A harmadik aspektus a kultúráé, amely nem lehet tárgya a globalizációnak. Azt a pozitív hagyományt és értéket, amit Arany János, Madách, Munkácsy, Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán művészete és történelmi értékeink jelentenek, erősíteni kell, és ki kell szűrni a világ többi kultúrájából is mindazt, ami valóban értékes. Az informatikát pedig úgy kell tekinteni, mint egy eszközt, ami közelebb hozza az értékeket. És megint visszatértünk a műveltséghez, hiszen ha rámegyek az internetre és a böngészőre, akkor választok, de választani és főképp kérdezni csak az tud, akinek van világképe.

– Végül: milyennek képzeli el a jövő gazdaságát?

– Ehhez nem értek, de örülök, hogy megkérdezte, mert foglalkoztat. Ugyanis úgy látom, hogy új technológiák jönnek elő, mégpedig az információs és biotechnológiák nagyon érdekes szimbiózisa révén a bionikus eszközök. Ezek pedig új termékeket és új szolgáltatásokat produkálnak. Mivel a mikroérzékelők és mikrobeavatkozók olcsó és tömeges elterjedése várható, például a jövő háziasszonyai már olyan porszívót vásárolhatnak, amit leraknak, és magától kitakarít, vagy a jövő titkárnői lapozógépre bízhatják egy könyv fénymásolását. Ezért az lenne a jó, ha Magyarországon minél előbb és minél több fiatal szakember elkezdhetné kipróbálni a tehetségét ilyen csúcstechnika-közeli kisvállalkozásokban, mert úgy vélem, hogy a magyar gazdaság hosszabb távú fejlődésének ezek lehetnek az alapjai. Sok jó kezdeményezéssel találkoztam már, de még sokkal többet kellene ösztönözni. Persze sok szempontból fontosak a multinacionális cégek is: náluk lehet alkalmazottként megtanulni a business alapjait, amire később, a saját vállalkozásban nagy szükség van; és náluk összpontosul akkora tőke, infrastruktúra, amire egy-egy területen szükség van. De szerintem a nagy, erős infrastruktúráknak, mint például az energetikai ellátásé, állami kézben kellett volna maradniuk, és erős fogyasztóvédelmi szervezetekre is szükség van…, de azt hiszem, ezzel már valóban mások szakterületére tévedtem.

A Bolyai-díjról

A Bolyai-díj nem kötött tudományterülethez, az elismerés olyan magyar állampolgárságú, illetve magyar származású személynek adományozható kétévente, aki nemzetközi mércével mérve is kimagasló eredményt ért el a tudományos kutatás, fejlesztés, utánpótlás-nevelés területén, valamint ezek eredményeinek a társadalmi-gazdasági életben való hasznosítása terén. A Bolyai-díj Alapítványt 1998 májusában hozta létre Somody Imre vállalkozó és felesége, valamint Karsai Béla, a Karsai Holding Rt. elnök-vezérigazgatója és Lantos Csaba, az OTP Bank Rt. vezérigazgató-helyettese. Három évvel később csatlakozott hozzájuk Alexander Brody reklámszakember és író, valamint Várkonyi Attila, a FastVentures kockázatitőke-befektető cég elnöke. Az 50 ezer dollárral járó elismerést a mindenkori köztársasági elnök adja át, és ő áll annak a bizottságnak az élén, amelyik dönt a díjról, és amely az alapítóktól független, a magyar tudományos élet kiemelkedő személyiségeiből áll. Így első alkalommal a kitüntetést Freund Tamás agykutató vette át a Göncz Árpád államfőtől 2000. április 2-án, az ez évi kitüntetett Roska Tamásnak pedig Mádl Ferenc adta át a díjat.