Nem új jelenség a földtekén a multinacionális vállalat, már a XIX. század vége felé megjelentek az előfutárok - például a Lever Brother's, a mai Multilever elődje -, tömeges elterjedésük azonban a második világháborút követő időszakra, különösen a 60-as évekre tehető.

Kulcsszó: elleplezés

Egyes kutatók szerint a "multinacionális" elnevezést az IBM terjesztette el, éspedig "az európai gazdaságokban jelentős ipari szférák és kutatási kapacitások felett szerzett ellenőrző pozíciójának elleplezése céljából, amennyiben franciaországi leányvállalatát nem mint amerikai tőkeérdekeltséget, hanem mint egy multinacionális cég francia illetékességű vállalatát tüntette fel" - olvashatjuk Simai Mihály gondolatait A működő tőke kivitele és a technikai fejlődés a 21. század küszöbén című tanulmánykötetben.
Az "elleplezés" kulcsszó, amely rávilágít a multik felemás megítélésére. Tőkeerejüknél fogva ezek ugyanis nem csupán gazdasági fellendülést teremthetnek, hanem, ezzel párhuzamosan, növekvő befolyásra tehetnek szert a (nemzet)gazdaság bizonyos területein. László Ervin a Harmadik évezred című könyvében említi, hogy "a világ legnagyobb vállalatai közül ötven van, amelynek árbevételei meghaladják több mint 100 állam bruttó nemzeti termékét (GNP)".
Jelenleg a világkereskedelem kétharmada függ össze a multikkal - egyharmad a multik, illetve leányvállalataik közötti, egyharmad pedig külső forgalom -, tavaly a közvetlen külföldi tőkebefektetések kétharmada, körülbelül 600 milliárd dollár értékben pedig vállalatfelvásárlás vagy -összeolvadás volt. A fúziók ugrásszerű szaporodása - 1998-ban 2,4 ezer milliárd dollár, 50 százalékos növekedés az előző évhez képest - ugyancsak a multik gazdasági súlyának növekedését jelzi, összefüggésben a globalizáció előrehaladtával.

Multi vagy transz?

A "multikkal vagy nélkülük?" - úgy tűnik, hibás kérdésfeltevés, nemcsak gazdasági, hanem nyelvi szempontból is. Egy 1974-ben létrehozott ENSZ-bizottság (Commission and Center on Transnational Corporations) elnevezése óta újabb fogalom indult hódító útjára (bár a köznyelvben nem igazán): multi- helyett transznacionális. A transznacionális társaság működése - külföldi leányvállalatai révén - egyszerre több nemzetgazdaságra terjed ki, üzletpolitikája a vállalat összműködésének globális optimalizálására irányul, és az anyaországban lévő irányító csoport érdekei által meghatározott - összegezhető Simai definíciója.
Ami a gazdasági szempontokat illeti, a transznacionális vállalatok globális terjedése gyorsuló és megállíthatatlan folyamat: forgalmuk 1980-1998 között a világtermelésnél 40, a világexport növekedési üteménél 30 százalékkal gyorsabban nőtt. A globális ipari K+F-ráfordítások 75 százalékát az OECD tagállamaiban működő transznacionális társaságok finanszírozták a 90-es évek felső felében. Két évvel ezelőtti adatok szerint mintegy 60 ezer transznacionális vállalat működik több mint 500 ezer vállalkozással a világ 173 országában. A nemzetközi termelés térhódításának sebességét jelzi, hogy négy éve ez a két szám még 40 ezer, illetve 270 ezer volt.

Globális kontra nemzetgazdaság

Ezek az óriásvállalatok a világpiaci feltételeknek nem pusztán a legközvetlenebb észlelői, hordozói, de egyre inkább alakítói is. Az informatika, a távközlés, a szállítás feltételeinek ugrásszerű javulása, a gazdasági liberalizáció, a valuták konvertibilitása és a tőke ezekkel járó szabad áramlása egyaránt előidézői és következményei a nemzetközi társaságok előretörésének.
E társaságok, természetükből adódóan, saját globális érdekeiknek rendelik alá műveleteiket, s így a különböző nemzetgazdaságokban folyó termelési, szolgáltatási, értékesítési s nem utolsósorban jövedelemelosztási rendszerek befolyásolóivá, alakítóivá válnak. Ebből fakadóan a befogadó nemzetgazdaságok szuverenitása csökken, hiszen a pénzügyek, a beruházási projektek egyre növekvő hányada kerül ki közvetlen ellenőrzésük alól, s - mint Simai fogalmaz - "a nemzetközi pénzpiacok válnak az állami gazdaságpolitika fő, nemzetközi bírájává".
Ez utóbbi megállapítás egyben jelez egy másik tendenciát: a tulajdon nemzetköziesül, s egyben arctalanná is válik. A pénzügyi folyamatok előretörése - tavaly a világ pénzintézeteinek éves összforgalma a kétszerese volt a világkereskedelemének -, a befektetési társaságok, alapok, alapkezelők elterjedése egyebek közt azt eredményezi, hogy nem lehet pontosan tudni, milyen tulajdonos(ok) állnak egy-egy transznacionális vállalat - és döntései - mögött. Csáki György, a GKI Gazdaságkutató Rt. kutatásvezetője például a General Electricet nem azért tekinti amerikainak, mert amerikai tulajdonban van - feltehetőleg -, hanem azért, mert amerikai menedzsment vezeti, amerikai módszerek szerint, Amerikából. A menedzsmentet viszont a tőkepiaci eredmények alapján ítélik meg, s ha tartósan esik a cég részvényeinek árfolyama, az anonim tulajdonos azonnal közbelép.

Hogyan dönt a multi?

Mint az eddigiekből is sejthető, nem a világ országai válogatnak a transznacionális vállalatok között, hanem épp fordítva: azok mérlegelik, hogy melyik országban, azon belül melyik földrajzi, iparági területen fektessenek be. A nemzetközi működő tőke érzékenyen figyeli a világ gazdasági folyamatait, és szempontok sokaságát veszi figyelembe egy-egy befektetésnél.
A célország kiválasztásánál mérlegelt döntési szempontokat vizsgálta az UNCTAD tavalyi, a legfontosabb transznacionális társaságok körében végzett felmérése. A tizenkét érv közül az első öt a következő volt: a piac bővülése; a piac nagysága; profitkilátások; politikai és társadalmi biztonság; jogi és szabályozási környezet. A szempontok alapján készült index szerint - ami azt mutatja, hol érdemes befektetni -Hollandia áll az első helyen, Magyarország a harmincadik; a régióból csak Lengyelország előzi meg.
A pénznek nincs szaga - ez az ókori mondás mára főtörvénnyé vált, a versengés a külföldi tőkebefektetésekért folyamatos és éleződő. Egy publikálatlan UNCTAD-jelentés szerint 26 fejlett ipari ország közül 22 ajánlott adócsökkentést, egy engedélyezte a gyorsított amortizációt, 11 ígért többéves adómentességet vagy más pénzügyi ösztönzést, beleértve a társadalombiztosítási hozzájárulás mérséklését vagy az importvámok elengedését. Korábban ilyen ösztönzőket elsősorban a fejlődő országok ajánlottak - olvashatjuk Simai Mihály tanulmányában, amelyben azt is megállapítja: "A 20. század végére a globalizálódás hatására a transznacionális társaságokra sokkal inkább a szektorok szerinti különbözőségek, semmint a nemzeti eredet szerinti eltérések jellemzőek."
Ami a nemzeti hovatartozást illeti: három évvel ezelőtt a világ 500 legnagyobb társaságából 162 egyesült államokbeli volt, 155 tartozott az Európai Unió tagállamai közé, és 216 volt japán. (Az UNCTAD egyébként tavaly először végzett felmérést a közép-európai multikról is, az első 25 cég - a kilencedik helyen szerepelt a Mol - összesített, külföldi eszközértéke 2,3 milliárd dollár volt.)
A multikat egyre kevésbé érdekli a kitermelőszektor: 1988-1997 között az összes működőtőke-kivitelen belül 12 százalékról 7-re csökkent a részesedése, a szolgáltatásoké viszont 42-ről 51 százalékra nőtt.
A multik közötti verseny - a Kopint-Datorg kutatási előrejelzése szerint - két területen fog éleződni: az információs technológia és a lakossági szolgáltatások területén.
Rejtő Gábor



".bebizonyosodott, hogy bizonyos, nyugatról nagyon-nagyon távolinak tetsző országrészek és települések is képesek ipart vonzani magukhoz, függetlenül attól, hol tart az autópálya-építés. Másrészt az M1-es vonalán tapasztalható hullámszerű vagy szakaszos fejlődés azt is szépen demonstrálja, hogy egyes településeknek teljesen mindegy, hogy közel vannak-e Európához, elmegy-e mellettük az autópálya, akkor sem képesek semmit magukhoz vonzani. Vagyis iszonyatos szerepe van a szubjektív tényezőnek, a tűznek, az akaratnak, a mozgékonyságnak, az ismereteknek, az ideáknak, a gyakorlatiasságnak."
(Krajczár Gyula: Sárbogárd blues. Népszabadság, 2000. július 29.)

Kutyaharapást szőrével

A civil szervezetek számára a korporációs szabálytalanságok és túlkapások jelentik a globalizáció sötét oldalát. A multik hajlamosak arra, hogy áthágják a szabályokat, főleg olyan afrikai vagy ázsiai országokban, ahol a munkaerő szegény és szervezetlen, vagy ahol az államnak nincsenek hatékony eszközei a környezet védelmére. Van azonban valami, amivel meg lehet fogni őket: az imidzsükkel, hiszen egy globális piacnak termelnek egy globális világban. A hír villámgyorsan tovaterjed, s a vásárlók, hála az internetnek, könnyen és gyorsan mobilizálhatók, felhívhatók bojkottra.
2000. július 27-én, New Yorkban csaknem ötven multi és különféle civil szervezetek (többek között az Amnesty International, a Human Rights Watch és a World Wide Fund for Nature) egyezményt írtak alá, az ENSZ égisze alatt. A "Global Compact" egyezmény végső formába öntését 18 hónap tárgyalás előzte meg. Kilenc alapelve három csoportba osztható: az emberi, a munkavállalói jogokra és a környezetvédelemre vonatkozó elvekre.
A szerződés szerint a részt vevő cégek alávetik magukat az egyezményben foglaltaknak, és évente egyszer egy ENSZ-weboldalon közzéteszik, hogy az adott évben mennyiben tartották be elveit. Az aláíró cégek mindezért cserébe kijelenthetik, hogy ők hivatalos támogatói ennek az ENSZ-akciónak, résztvevői a megegyezésnek, és megfelelnek a legmagasabb elvárásoknak; kitehetik az oldalukra a logót, felhasználhatják a hirdetéseikben.
(Forrás: www.index.hu)


Az összeállítást szerkesztette: Kolossa Katalin