Betépve
A film Gary Jung (Johnny Depp) élettörténetét dolgozza fel, aki hetvenes években, saját állítása szerint, az amerikai kokainpiac közel 90 százalékát látta el anyaggal, s ezzel ő volt az USA mindenkori legsikeresebb kábítószer-kereskedője. Könyörtelen családi környezetből indul (az apa Ray Liotta). Kaliforniába érve megélhetés után néznek a haverokkal. Jön az ötlet: a stewardess barátnő (Franka Potente) a zöld folyosón át „importálhatna” füvet Mexikóból. A buli hamar beindul, de pár év után lebuknak. A börtönből szabadulva Jung üzletpolitikát vált: felhagy a lágy drogokkal. Depp nagyon jól hozza a szerepét, bár ezt lassan megszokhatjuk tőle. Talán egy valami hiányzik a sztoriból: vajon mit gondolhat ez az ember tettei következményeiről? Ám ezt nem szabad a film számlájára írni, amennyire megismerjük Jungot, ő maga sem gondolt bele ebbe soha.

Pearl Harbour – Égi háború
Ez a film a nyári mozipiac egyik legjobban várt bemutatója volt az USA-ban, és kritikusi szempontból ehhez mérten a legnagyobb csalódás. Igaz, a kasszabevételekkel nincs komoly gond, de arra senki sem számított, hogy egy enyhén szólva is elvont animációs film majd megrengeti a rentabilitását. Pedig a Shrek (lásd a Piac és Profit 2001/6. számát) pontosan ezt tette. Az alkotók új szemszögből igyekeztek megközelíteni az USA újkori történelmének egyik legfájóbb pofonját. A japán haditengerészeti légiflotta támadása azonban csak egy szerelmi háromszög hátterét adja. A középpontban rendkívül látványos, akár szenzációsnak is mondható jelenetsor áll; a támadást magát bemutató mintegy háromnegyed óra részletessége azonban funkció nélküli. Előtte, utána a banalitásba fulladó szerelmi bonyodalommal kénytelen küszködni a néző, a történelmi háttér gyakorlatilag feltáratlan marad. Michael Bay rendezése fantáziátlan, ritmustalan, néha egyenesen konfúz. Igaz ez a szerelmi szál esetében is. Rafe (Ben Affleck) és Danny (Josh Hartnett) haverok. Jön a háború, irány a légierő. Ott mindketten ugyanabba az ápolónőbe (Kate Beckinsale) lesznek szerelmesek, igaz, egymás után. Még csak nem is vetélytársak valójában, hiszen egyiküknek nyoma vész, s a másik csak ez után mer lépni. Jó lett volna a két fővonal közül legalább az egyiket rendesen bemutatni.

Final Fantasy – A harc szelleme
A nagy stúdiók egyre jobban elkényeztetnek bennünket fantasztikus számítógépes animációval készült filmjeikkel. A zöld emberevő óriásról szóló mesében is megfigyelhettük, mekkorát fejlődött – akár az elmúlt pár hónap alatt is – a figurák kifejezőkészsége. Szakmai berkekben az emberi arc „modellezését” tartják a komputeres rajzfilmezés legnagyobb, mindmáig megoldatlan feladatának. Mindenesetre az alkotók kitartók: a Pixar Geri sakkozik című kisfilmje indította a lavinát, jött a Shrek (DreamWorks) s most a Final Fantasy. Érdekesség, hogy a filmet négy éven át készítették. Ez az első film, amely valószerű, emberi karakterekkel dolgozik; a mozdulatokat élő színészekkel vették fel. Kérdés lehet, hogy van-e jövője, értelme az ilyen filmeknek (ráadásul a szóbeszéd szerint akár 140 millió dollárba is belekerült!), majd kiderül. A téma némi analógiát mutat a Lara Crofttal: ez is egy nagyon sikeres számítógépes játék figuráit, cybervilágát veszi alapul. A helyszín: a Föld, az időpont: 2065. Az emberiség védőpajzsok alá szorult. Odakinn űrszörnyek ólálkodnak. A történet sablonos, a megjelenítés viszont, az nem fogható semmi korábbihoz. Lehet, hogy új műfaj születik vele, a „kiberfilmé”.

Bridget Jones naplója
Helen Fielding valószínűleg kényszerű pénzkeresetként kezdte el írni az egyik angol lapba rovatát egy harmincvalahány éves, irodai munkából tengődő, átlagosan szürke nő kalandjairól, élményeiről, vágyairól, érzelmeiről. Hogy, hogy nem, egy olvasói réteg nagyon ráharapott. Megszületett a köny is, ami bestseller lett. Sokan féltek a filmesektől: csak el ne szúrják az „élő” változatot. Nem szúrták el. Igaz, a címszereplő kiválasztásakor rengeteg volt a kétely, René Zellweger ugyanis sem nem angol, sem nem duci. Viszont kitűnő színész, s vette a fáradságot, hogy felszedjen néhány kilót. A könyvhöz hasonlóan Bridget 32. szülinapján elhatározza, hogy megváltoztatja életét. Megunta a sodródást, sok cigi, sok pia és párhiány gyötri. Az átalakulás rögös úton vezet, de végül eredményes – már amennyire az lehet. Első látványos állomása egy parti, ahol édesanyja bemutatja Marknak (Colin Firth), a baj csak az, hogy a fiatalember kényszerből van ott. Bridget munkahelyén is alakul valami, főnökével; Hugh Grant végre átalakulhatott rosszfiúvá. A film egyre-másra halmozza a mulatságos helyzeteket. Üdítően szórakoztató program lehet a megtekintése.

Éjjel-nappal fiatalok
Három huszonéves angol fiatalember története, akik valamilyen formában a nőkkel küszködnek. A dokumentumfilmes múltú alkotóknak sikerült jó ötletekkel előhozakodniuk, ennek ellenére türelmesnek kell lennünk: a figurák lassan nyílnak csak meg, a mozi elején enyhén idióta poénkodásba fullad a dialógus. Idővel azonban kibontakozik a négy fiatal létbizonytalansága, arroganciája, bolondságai. Mindnyájan éjszakai műszakban dolgoznak. Sean (Luke de Woolfson) kórházi portás, aki sose találkozhat rendes munkaidőben tevékeny barátnőjével. Vincent (James Lance) szupermarketben dolgozik árufeltöltőként, önző, kissé nőgyűlölő macsó. Lenny (Enzo Cilenti) egy telefontársaság tudakozóját erősíti, közben ki nem elégített vágyai frusztrálják és késztetik szexuális fantáziálásra, pedig arra sem képes, hogy megszólítson egy lányt. Jody (Kate Ashfield) – a baráti körhöz tartozó, velük egykorú lány – gyári munkás, aki nem tudja, hogy a férfiak tényleg vonzónak tartják-e. A karaktereket összefűző finom szálak nemegyszer a komikum eszközével fejeződnek ki. Emberközeli téma, érdemes megnézni.

Pizzás
Balogh György első filmje különös fantáziavilágba csöppenti a nézőt; akár Budapest is lehetne. Kovács-K. András játssza a címszerepet, a pizzást, akit mindenki ismer. Tizenkét útjára kísérhetjük el, tucatnyi különös figurával és helyzettel megismerkedve. A rendező a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma fiatal filmeseknek kiírt, „magyarság az ezredfordulón” témájú pályázatára írta a forgatókönyvet. Személyes, olykor szürrealista benyomásegyveleg kerekedett belőle, ennek ellenére nyíltan vállalt közönségfilmről van szó. Az alkotók izgalmas, fordulatos történettel rukkoltak elő, amit nézhető, látványos képekben igyekeztek megfogalmazni. Komoly hangsúlyt kapott a zene, tizenhat előadó számai hallhatók többek között a pizzás ’68-as Mustangjában, mialatt rója a város utcáit. Neo, Quimby, Kispál és Dopeman muzsikája is elhangzik például. A film főszerepeiben Kreiter Évát, Détár Enikőt, Haumann Pétert, Szacsvay Lászlót, Rékasi Károlyt és Csisztu Zsuzsát is láthatjuk.

A mozioldalakat írta: Illich Lajos