A másik ember iránti féltés diadala
A nem éppen rövid című film magyar ugyan, de igazi regionális együttműködés szülte. Elég számba venni az író-rendezőket, hogy ezt belássuk: Igor és Ivan Buharov, Nyolczas Iván, Vasile Croat. Egyébként ők eddig inkább kisjátékfilmekben voltak érdekeltek. Ebben a – részben a Duna Műhely által gyártott – „normál” hosszúságú filmben egy kortárs történet elevenedik meg. Tanyasi környezetben megesett furcsaságok soráról mesél az alkotógárda. Ezek közül is kiemelkedik Elena (Márkus Judit) esete: négy hónapos terhesség után vízibornyút szül. Apja (Madaras József), a technomán mérnök az élmény hatására látomásokat él át, ráadásul múltbéli ismerősei váratlan egymásutániságban kezdik felkeresni. A cselekmény során az emberek között kialakuló kapcsolatokat vizsgálhatjuk, és végül kiderül, hogy mindenki összefügg valahogyan a másikkal.

Film…
Surányi András új filmje Mészöly Miklós kisregényéből készült. Egy idős házaspár életének utolsó óráit mutatja be, s rajtuk keresztül az őket körülvevő mikrovilágot. A történelem viszontagságai, az értékek változása és eltűnése ellenében szeretetük és kölcsönös egymásrautaltságuk szorítása miatt maradtak együtt. Életük apró rutinokból áll, mindaddig, amíg az Öregember holtan összeesik. Özvegye érzi, tudja, hogy követnie kell férjét, bár egy szikrányi remény felmerül számára, amikor utcán talált csecsemővel csöngetnek be hozzá. A két élet elmúlásának folyamatában megismerjük azokat az embereket – Básti Juli, Monori Lili, Bálint András, Haumann Péter, Madaras József, Végvári Tamás játékában – és epizódokat, akik és amelyek az öregek sorsát mélyítik el. A filmbéli főszerepekben nyújtott alakításukért Temessy Hédit és Darvas Ivánt az idei Filmszemle zsűrije a legjobb női, illetve férfi alakítás díjával tüntette ki. Méltán tette.

A Grincs
Számomra eleddig ismeretlen volt dr. Seuss munkássága, pedig Amerika-szerte gyerekek milliói olvassák-olvastatják történeteit. Ez a mese 1957-ben született. Egy nagyon magányos, nagyon szőrösszívű emberről szól, aki végül annyira besavanyodik, hogy átváltozik szőrös, nagy, zöld szörnnyé. A Grinccsé. Ő akarja ellopni a karácsony ünnepét. A címszerep tökéletesen passzol Jim Carreyre, bár a fűszínű maszk mögött alig ismerni meg. Ron Howard rendező digitálisan agyonnyomta a mesét, pedig az akkor is megáll a lábán, ha nem számítógép illusztrálja, bár az is igaz, hogy itt csakis képzelet szülte alakokat kell vászonra vinni. Egy rendkívül tehetséges kutya is helyet kapott a filmben, no és egy kislány, aki képtelen elhinni, hogy bárki velejéig rossz legyen. A Grincs megtesz mindent, hogy meggyőzze. Hiába veszi a rendező viccesre az egészet, a nagyon fiatal nézőket könnyen megriaszthatja Carrey szándékosan túlzó alakítása. Viszont az is igaz, hogy ezenkívül nemigen találni szezonális filmet a havi kínálatban.

Titus
Andronicus, persze. Shakespeare első, ifjúkori tragédiáját egyesek paródiának tartják, amely a XVI. század végi Anglia véres drámáinak íróit – különösen Marlowe-t – célozza meg. Mások nem tartják semmire, mondván, nem attól lesz dráma a dráma, hogy embertelen, erőszakos cselekményeket rak sorba. A darab rendkívül vérszomjas, és nem mentes az abszurditástól sem. Nagy szerencse, hogy a rendező, Julie Taymor is erről az oldalról közelíti meg a darabot. Merész szándékkal sutba vágja a jó ízlést, együtt az általa diktált határokkal, és egy önmagát többször felülmúló abszurd mozit csinál, s ezt egy percig nem rejti véka alá, olyannyira nem, hogy Anthony Hopkins játssza a címszerepet, aki Hannibal Lecterként – A bárányok hallgatnakban – igazi ínyencként részletezte az emberi máj kisütésének mesterfogásait. Itt viszont láthatjuk az ajkak cuppantását, midőn Titus Tamorának (Jessica Lange) a saját fiai húsából sült fasírtot szervíroz. Taymor a Broadwayről került filmrendezői székbe, ezzel a filmmel (negyedóra híján háromórás) debütál. Jelmez- és díszletkezelése színpadhoz méltón jól kimunkált, anakronisztikus elemekkel teszi teljessé az abszurd hangulatot. Ebben a darabban – filmben – nincs tanulság. Hős nélküli tragédia, értékek, értelem nélkül – ezáltal modern, akár napjaink horrorfilmjei. A katarzis elmarad, vérfürdő van csak, rímekben verselő gyilkosokkal. Mondanivaló híján a színészeknek csak a melodramatikus játékra kell koncentrálniuk, és így is tesznek, látható élvezettel.

Felicia utazása
Atom Egoyan eddigi filmjeiben is gyakran felvetette a gyermekkori traumatikus élmények kihatását a felnőtt énre. Karakterei általában kiszolgáltatott nők és a rájuk vadászó így-úgy romlott férfiak. Új filmje két „gyermekről” szól, bár mindketten felnőttek már. Egyikük középkorú férfi, egy üzemi étterem főszakácsa, a másik egy ír fiatalasszony, aki azért utazik Angliába, hogy megkeresse az őt teherbe ejtő, majd fűt-fát ígérve lelécelő fiút.
Hilditch (Bob Hoskins) kemény kézzel irányítja munkahelyi beosztottjait. Estéit magányosan tölti, ínyenc fogásokat főz magának, lágy zenét hallgatva költi el vacsoráját. A lány, Felicia (Elaine Cassidy), elhitte Johnnynak, hogy csak a munka miatt hagyja őt Írországban. Leveleit azonban hiába várja. A lány apja szélsőségesen nacionalista, szerinte Johnny beállt a brit hadseregbe, így lánya az ellenséget hordozza szíve alatt. Felicia menekül, hátha Angliában megleli szerelmét. A segítőkész és kedves Hilditch úrral véletlenül találkozik. Persze kisvártatva kiderül, hogy Hilditch nem igazán kedves, sőt, és a lány komoly veszélybe sodródik.
A rendező különleges érzékkel világítja meg a szereplők múltjából és jelenlegi szükségleteiből adódó csapdákat. Nem hagyja, hogy a néző ráérezzen a végkifejletre, mi több, az nem katartikus. A Felicia utazásáról csak egy hét múlva fogjuk mondani: na, ez tényleg jó film volt!

Bájkeverő
Újabb remake kerül a hazai vásznakra. Ez esetben szerencsések vagyunk, mert az 1967-ben készült eredetit jó pár éve ugyan, de szilveszteri csemegeként játszotta a televízió. Abban Peter Cook és Dudley Moore játszották el a fausti történetet vidám formában, saját ötletük és forgatókönyvük alapján.
A sztori egyszerű, a csekély önbizalmú főhős, Elliot (Brendan Fraser – Moore nyomában) éveken át reménytelenül ostromolja Allisont (Frances O’Connor). A lány szívéért cserébe eladja lelkét a Sátánnak (Elizabeth Hurley). A néző, főleg, ha férfiú, akaratlanul is arra gondol: ha ő a sátán, akkor miért vacakol a főhős holmi barátnővel. Nem mintha Hurley jól játszaná a főgonoszt, túl visszafogott, erőtlen. Az ördög a lélekért cserébe hét kívánság teljesülését adja Elliotnak. A komikum forrása az, hogy a srác rosszul fogalmazza meg a kívánságokat, a Sátán meg ellene fordítja azokat. Nyilvánvaló persze, ha az ördög nem vágná át, akkor már a negyedik szándék szerint beteljesült kívánság után sorban állnának a haverok. Így szükségszerűen marad a hét epizód, kellően kiszámítható, és helyenként mókás dramaturgiával, illetve az alig ördögi Sátán.

A mozi oldalakat írta: Illich Lajos