– Elég sokféle szerepkört betöltött már újságírói pályafutása során, volt hírszerkesztő, rádiós műsorvezető, külföldi tudósító, rendszeresen írt az ÉS-be, a Magyar Hírlapba. Nem utolsósorban pedig a Beszéljük meg! műsorvezetője a Kossuth Rádióban, majd az év elejétől a Klubrádióban. Melyik állt legközelebb a szívéhez?


– A Beszéljük meg! Mindig szerettem valami újat kitalálni, és 1992-ben, amikor hazajöttem Amerikából, ez itthon újnak számított. Sikeres lett. Végre telibe találtam. Már kora rádiós időszakomban is próbálkoztam beszélgetős műsorokkal, az egyiknek, a hetvenes évek elején még a címe is hasonló volt: Azt beszélik. Szalay Zsolttal közösen olyan kvázirémhírekről vagy nem hivatalos hírekről készítettünk műsort, amikről nem lehetett olvasni. Próbáltuk áttörni a hivatalos korlátokat. Egy másikban, Lipovecz Ivánnal, szintén közéleti indíttatásból, három meghívott vendéggel – Fekete Sándorral, Faragó Vilmossal és Rózsa Gyulával – ugyancsak arra tettünk kísérletet, hogy oldottan, csevegő stílusban arról társalogjunk, amiről nyilvánosság előtt kevésbé volt szokásos. Jellemzően, ezt azután tiltották be, amikor arról esett szó, valamikor a nyolcvanas évek elején, hogy a KB személyi kérdésekről döntött. A 168 óra munkatársaként pedig szintén tettünk – kicsit elvetélt – kísérletet a hallgató bevonására. A hallgatók oda is betelefonálhattak, persze nem élőben, és a szerkesztő foglalta össze az elmondottakat. A nyolcvanas évek vége felé – már a Mester Ákos szerkesztette műsorban – azt javasoltam, hogy legalább hangban szólalhassanak meg a telefonálók, de aztán nem lett belőle semmi. Egyébként lényegében ma is az eredeti szerkesztői összefoglaló hallható a 16 órában.

– A Beszéljük meg! amerikai mintára készült?


– Lényegében igen. Ott sok ehhez hasonló műsor van. Érdekli az embereket, mert változatos, mert mindig történik benne valami, és nagyon demokratikus, hisz lényegében kihelyezi a mikrofont az utcára. Gondolom, ezért is nagyon le akartak beszélni a főnökeim, mondván, hogy nem lehet tudni, mit beszélnek majd az emberek, durvák lesznek, káromkodnak, szidják a rendszert. Tehát, nem lehet majd értelmes beszélgetéseket folytatni. Én meg úgy gondoltam, miért ne lehetne. Havi egy adással indult, este kilenckor, ami a legrosszabb rádiósidő. Ennek ellenére gyorsan népszerű lett. Szemet is szúrt, átrakták szombat este tíz utánra, hogy aztán élő ember ne hallgassa. De így is két százalék fölé ment a hallgatottsága, ami körülbelül kétszázezer embert jelent.

– Nem értem, kinek szúrt szemet, vagy mi szúrt szemet ebben a műsorban 1992–93-ban?


– Máig nem tudom, s talán sosem fogom megtudni, hogy én szúrtam-e szemet az MDF-kormánynak, vagy a műsorom. Még mint a rádió washingtoni tudósítója dolgoztam, amikor Báder Katalin aláírással egy cikk jelent meg a Magyar Fórumban, amelyik kritizálta, hogy nem tudok angolul. Erre válaszoltam érintőlegesen egy jegyzetben, amiből kitűnt, hogy miért tudok én, és ő miért nem. Jóval később derült ki, hogy a szerző – álnevei egyikén – Lovas István. Ugyanebben az időszakban ütköztem Csurka Istvánnal is, aminek az előzménye egy Soros Györggyel készített interjú volt. Ebben megkérdeztem, igaz-e a Csurka által felröppentett hír, hogy kivonul Magyarországról. Soros pedig elmondta, hogy nem vonul ki, bár a magyarországi állapotok őt időnként a negyvenes évek hangulatára emlékeztetik. No, erre támadt nekem Csurka a Vasárnapi Újságban, és elmondott mindennek, egyebek közt Soros utolsó szolgájának is. Mindehhez jött még a Beszéljük meg!, ahol a betelefonálók, ha nem is anyáztak, de azért keresetlen őszinteséggel elmondták a sokszor rossz véleményüket az Antall-kormányról. Meg persze a kommunistákról is, de ők akkor meghúzódóban voltak.

– Nekem úgy tűnik, ebben a műsorban többségében a mindenkori kormány, illetve hatalom kapta meg mindig a magáét.


– Így van. Hosszú távon egyáltalán nem állítható, hogy a telefonálók között a balliberálisok lettek volna többségben.

– Saját szerepét, feladatát hogyan fogalmazta meg a műsor indulásakor?


– Nem igazán döntöttem el előre. Nem tudhattam, milyen lesz az egész. Az amerikai műsorban azért a riporter volt a főszereplő. Mondhatták az emberek a magukét, de aztán jött a rádiós, és mindent, mindenkit a helyére tett. Én eleve másmilyen alkatú vagyok, arról nem is szólva, hogy Magyarország nem Amerika, itt negyven évig nem lehetett szabadon szólni, tehát hagyni kell az embereket beszélni.

– Akár Beszéljük ki! is lehetett volna a címe?

– Ez is benne van. Én alapvetően azt céloztam meg, hogy érdekes műsort hozzak létre, olyat, mintha egy ismerősömmel társalognék közéleti ügyekről. Ha szerintem butaságot mond a másik, próbálom kijavítani, ha aljasságot, figyelmeztetem. Ennek a műsornak nem sztárra, hanem moderátorra van szüksége. Továbbá a Kossuth közszolgálati rádió, tehát mindenféle civilizált politikai árnyalatnak joga van szóhoz jutni. De a legfontosabbnak azt tartom, hogy a műsor érdekes legyen. És a vitától lesz az. Ezért én még azt a véleményt is hivatalból opponálom, amivel egyetértek. Hátha még jobban meg tudja védeni a másik az álláspontját. Hátha elbizonytalanítom, és így nekem is át kell gondolnom a véleményemet. A kiegyensúlyozás szándéka, gyakorlata ebből fakad.

– Van előzetes szűrés?


– Is-is. Cenzúra nincs, és gyakorlatilag nem is lehetséges, hacsak az illető nem üvöltve szól bele, vagy esetleg durván beszédhibás, tehát a hallgató szempontjából élvezhetetlen. Olyan válogatás, rangsorolás azonban van, hogy ha sok nő volt addig, akkor legyen már egy férfi hozzászóló, és viszont. A fiatalokat például azonnal bekapcsolják.

– Sokszor szinte segíti megfogalmazni, pontosítani a betelefonáló – olykor indulatos – véleményét. S ennek olykor meglepő következménye van: a másik megszelídül, sőt olykor elismeri, hogy tévedett.


– Nagyon tudtam és tudok örülni azoknak a pillanatoknak, amikor valaki ellenséges indulatokkal kezdi, és ha én próbálok belehelyezkedni az ő álláspontjába, próbálom kicsit kibontani azt, akkor kiderül, hogy annak a mélyén mégsem véres, elvadult gyűlölet van, hanem valamilyen racionálisan elfogadható dolog, akár egyéni fájdalom, sérelem, s hogy annak is van igazságmagva az ő szempontjából. És kiderül, minderről lehet elvakultság nélkül is beszélni. Mint, ahogy az is örömmel tölt el, ha egy vita során valaki eljut odáig, hogy belássa tévedését.

– Amit elmondott, az erősen emlékeztet az erőszakmentes kommunikáció elméletére. Ebben is az empátia a kulcsmozzanat.


– Én ezt ösztönösen teszem így, nem készültem erre ebben az értelemben. Ami a készülést illeti, az legföljebb a folyamatos tájékozódás.

– Ez mennyi időt vesz igénybe?


– Sokat. Mondhatni, az egész életemet. Mindig érdekeltek a hírek, a rádióban is hírszerkesztőként kezdtem, állandóan olvastam, hallgattam, aztán néztem a híreket, műsorokat. Ez így van a mai napig.

– Ha valaki ennyire kívülre figyel, jut ideje, energiája befelé figyelni?


– Ha a feleségemet kérdezi meg, akkor szerinte nincs. De szeretném hozzátenni, van igényem a befelé figyelésre. Én úgy lettem újságíró, hogy közben filmrendező szerettem volna lenni. Nem vettek fel, ezért úgy döntöttem, előbb író leszek. Kicsivel kezdtem, verseket írtam, meg is jelent két kötetem, a Másodperc rései és a Levéltitok. Aztán három prózakötetem is napvilágot látott. Az utolsó egy regényféle novellafüzér, ami nem teljesen igaz, mert a végén van egy színdarab is, és az egész összekapcsolódik. Legalábbis szerintem, de ezt rajtam kívül senki nem vette észre… Szóval azért befelé is figyelek.

– A magánéletében is tud megértő lenni?


– Ez alkati kérdés. A gyerekeimre sem próbálok ráerőltetni szülői véleményt. Igyekszem megérteni az álláspontjukat, és hajlok rá, hogy adott esetben elfogadjam az érveiket. Ez így van a feleségemmel és a barátaimmal is. Kétségtelen, gyerekkoromban nem voltam az az agresszív fajta.

– A többiek nem verték az iskolában?


– Volt egy rövid időszak, amikor egy fiú nagyon pikkelt rám, provokált. Vele egyszer nyilvánosan megverekedtünk, ami győzelemmel felérő döntetlennel végződött. Az egész osztály meglepve figyelte, hogy jé, a Bolgár verekszik. Onnantól ez az egész kérdés megszűnt.

– Legalábbis a maga konkrétságában. Mert folyamatosan kereszttűzben áll, ha nem tévedek…

– Sokan nem szeretnek, hiába vagyok empatikus. Sőt, talán épp ezért. Hogy jövök én ahhoz, hogy empatikus legyek velük. Kikérik maguknak, hogy én megértsem őket.

– Mint világra figyelő, mit gondol, mit tapasztal, agresszívabbá vált az élet?


– Sokszor gondolkodom ezen, mert sűrűn hallom ezt a véleményt. Ez valószínűleg nem igaz. Nem hiszem, hogy ez a világ durvább, agresszívabb, mint harminc vagy száz évvel ezelőtt. A technika fejlődik, könnyebb ma megölni tíz vagy ezer embert, mint régebben, zsúfoltabb is lett az életünk, több a konfliktushelyzet, és ezekről az ütközésekről tudomást is szerzünk szinte azonnal a médiából. Mégis inkább azért gondolják jó néhányan, hogy rosszabb lett a helyzet, mert ők lettek öregebbek. Húsz-harminc évesen az ember kevésbé figyel arra, hogy az élet keserves, tragikus, szorító, fenyegető is. És hogy majd egyszer meg kell halni. A kérdés engem is foglalkoztat.

– Sokan, egyre többen érzik, gondolják úgy, hogy sürgősen változtatni kéne a dolgokon, amíg nem késő, sőt talán már késő is.


– Nem hiszek abban, hogy a világ rövid időn belül alapjaiban megváltoztatható. Az emberi társadalom hierarchikus, erőre épül. S ez az egyes emberre is igaz, egy munkahelyre is, meg a világpolitikára is. A demokrácia annyiban jobb a többi rendszernél, hogy nagyobb lehetőséget kínál az érdekek kiteljesedésére. Ez persze nem azt jelenti, hogy a demokráciában mindig az okosabb, a körültekintőbb, a megértőbb jut hatalomra. A világ működésében, a konfliktusok megoldásában továbbra is megmarad az agresszió, az erő kihasználása a döntő pillanatban. De még mindig jobb, ha ezt az erőt egy alapvetően demokratikus ország használja, mint ha egy faji alapon álló diktatúra.

– Ezek szerint a vitának is megvannak a maga határai? Ne beszéljük meg?


– Néha én is lerakom a telefont. Amikor úgy érzem, hogy elviselhetetlen a másik. Nem nekem, a hallgatónak. Amikor valakit nem lehet meggyőzni, nem lehet empatikusnak lenni, mert oly mértékben durva, gyűlölködő. Ennek határt kell szabni.

– Tehát a demokrácia is véges tudomány.


– A demokrácia egy ponton túl, úgy tűnik, nem kínál megoldást. Ha például Irak nem adja le a tömegpusztító fegyvereit, akkor erőszak lesz, bármennyire is sok ártatlan ember pusztul majd el. Vannak olyan konfliktusok az életben, amiket határidőre kell megoldani.

– Mennyire van stresszben a műsor alatt?


– Nem nagyon. Ez már a rutinból következik. És a Klubrádióból, ahol most dolgozom. Ez más, mint a Kossuth, itt a hallgatók, a telefonálók többsége balliberális. Ezért aztán fel is vannak háborodva, ha egy jobbról érkezővel hosszan elbeszélgetek. Sajnos, ez elég ritkán fordul elő. Pedig én ezzel a műsorral eredendően a világot, a világ teljességét szeretném bemutatni, azt, ami körülvesz bennünket.

– Ön a nemrég hivatalba lépett kormánytól megkapta a Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje Kitüntetést. Az indoklás szerint a társadalmi párbeszéd új formáinak megteremtéséért. Elfogadja az ítéletet?

– Nem tudom, ki fogalmazta meg, de eltalálta. Valóban ezt szerettem volna. Ez a lényeg.

– Tíz éve jelent meg a New York Timesról írt könyve. Mit tart belőle a ma számára érvényes legfontosabb üzenetnek?


– Mi újságírók azt felejtjük el többnyire, ami a legfontosabb: hogy tudniillik a valóságot kell bemutatni, a maga súlypontjaival, a lehető legteljesebben, az igazsághoz leginkább hűen.

– Meddig Beszéljük meg?


– Ezt a műsort, bár tíz éve megy, még lehet folytatni. Ha nem nekem, másnak. De egyelőre szívesen végzem ezt a munkát. Igaz, más is érdekelne. Hogy lesz-e majd még újabb formája a társadalmi párbeszédnek? Annyi mindent lehetne még jobban végezni a médiában…