– Hogyan telik egy átlagos napja?

– Reggel kilenckor leülök az írógépem elé, és dolgozom egy tudományos könyvön, ami egy „telefonkönyv”, a trópusi talajatkák monográfiája. Ez négyezer fajról szól, benne van mellékesen negyven évem és harmincegynéhány expedícióm.

– Miért írja meg ezt a könyvet?

– Az életem vége felé rájöttem, ahhoz, hogy az ember túlélje ezt a mai világot, először azt kell megértenie, hogy a bioszféra túlélésének mik a feltételei. A legfontosabbak egyike az, hogy a körforgást kritikus helyen meg ne szakítsuk. S a legkritikusabb hely a talaj, mert előbb-utóbb minden szerves hulladék lekerül a talajba, ott pedig a mikrorendszerek elbontják. Ha ezek a rendszerek, mint például a talajatka, megsérülnek, akkor az egész rendszer leáll.

– És miért a trópusi és nem a hazai talajatkákat vizsgálja?

– Az emberiség ma még azért él, mert a Föld felületének ezen a részén zavartalan a talajtakaró. Ezt kevesen tudják.

– Ha ez a könyv megjelenik, akkor ebből ki és milyen következtetést tud levonni a túlélésre?

– Ezt a könyvet senki sem fogja elolvasni, használják majd két-háromszázan. Az első menetben. Aztán a belőle levont következtetéseket használja majd pár tízezer ember. S ha ők okosan adják tovább a társadalomnak, akkor bekövetkezik az a tudatváltozás – mondják szebben paradigmaváltásnak is –, amiről oly sokat beszélünk, és amit elég sokan várunk. Mert ha a civilizáció odáig jutott, hogy két ostoba csoport felhúzza magát, és néhány fanatikus nekivezeti a repülőket a toronyházaknak, akkor ez végjel. Ezt tovább folytatni nem lehet: az én gyilkosaim gyilkolják a te gyilkosaidat. Ezt a szót nem lehet fokozni, nincs gyilkosabb és leggyilkosabb – csak gyilkos van. Akkor lehet ennek véget vetni, ha megfogja a gyilkosok grabancát egy erős kéz, és azt mondja, elég volt, leültök, és amíg a füst ki nem jön a kéményen, fel nem álltok!

– Ilyen a mesékben van. Kinek a kezére gondol?

– Erre nem tudok felelni. Én mint ökológus azt tudom mondani, hogy ha ezt a világot egy értelmes lény elkezdi felülről figyelni, azt állapítja meg, ezen a bolygón őrültek vannak hatalmon, akiknek az a céljuk, hogy ledarálják a bioszférát, és abból szemetet csináljanak. Amibe aztán ők maguk is belepusztulnak.

– Mióta tart ez a folyamat?

– Talán furcsának tűnik, amit mondok, mert ilyen élesen még nem fogalmazták meg, de ez a folyamat, az úgynevezett felvilágosodás óta tart. Az emberiség szellemtörténetében ez az a korszak, amikor nyíltan vállalta a legvadabb monista materializmust; ezt csak a fehér ember vállalta, az úgynevezett euroatlanti kultúrában. A kezdet a első kopernikuszi fordulat volt, amikor közzétette azt, amit a régi görögök is tudtak már, tudniillik, hogy a nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva. Az ősi barlangrajzokon, az összes pápua emléken indirekt formában rajta áll, hogy van Isten. Tehát, hogy a világ dualista felépítésű A felvilágosodás ezt tagadta, és jött ami jött: harmincéves háború, francia forradalom, s azóta ölünk, ölünk és ölünk.

– Négyszáz éve?

– Igen, és nagyon remélem, hogy az a két összeomlott épület pont lesz ennek a folyamatnak a végén, s hogy ami szeptember 11-én történt, az nem a XXI. század kezdete, hanem a XX. század tragikus és ostoba befejezése volt.

– Két hónap telt el ezóta. Tapasztal valamiféle változást az emberek magatartásában, gondolkodásában?

– Remélem, hogy amit tapasztalok, az valódi változás. Azt tapasztalom, hogy az emberekben felébred az alvó erkölcs. Az átlagember kezd nagyon tisztességesen gondolkodni, és néha nagyon kemény következtetésekre jutni. Ennek olykor az a lényege, hogy egyik kutya, másik eb. A kínaiak kétezer éve ismerték a puskaport, csodálatos tűzijátékokat csináltak, de soha nem jutott eszükbe, hogy feltalálják a lőfegyvert, az ágyút, és elkezdjék egymást ölni vele. Amikor a fehér ember ezt megismerte, ez volt az első dolga. Hajózott minden tengerparti nép, de amikor a fehér ember elérte azt a fokot, hogy át tudott kelni az óceánon, akkor jött a legszörnyűbb: a gyarmatosítás, az emberkereskedelem, az indiánok kiirtása. És az ottani természet pusztítása. Ennek köszönhetjük azt is, hogy Magyarország fele asztmás ettől az átok parlagfűtől, amit az eredeti hazájában, Amerikában bölényfűnek hívtak. Amikor aztán kiirtották a bölényeket, elszaporodott, mert nem volt, aki legelje… Amibe belenyúlt a felvilágosodott, fehér ember, ott pusztulás lett. Mondok még valamit. Az, hogy tanya, szállás, azt jelenti, hogy élek valahol, és van egy másik hely, ahol extenzíve úgy termelem meg azt, amire szükségem van, hogy nem rombolom szét a bioszférát. Mi az extenzív művelés? Az, hogy a természetes élelmi láncolatba bekapcsolok egy olyan állatot, ami megszerzi a szükséges táplálékát, és utána nekem dolgozik. Két ilyen állat van a világ minden táján: a disznó és a baromfi. A magyar karácsonyi pulyka Londonban verhetetlen volt. Azt terjesztették, hogy azért, mert dióval hizlalják. Valójában az a magyarázat, hogy a magyar parasztnak volt ökológiai esze. Amikor learatott, nem csinált tarlószántást, talán mert tudta, hogy a fel nem tört talaj alatt marad nedvesség, a mikroorganizmusok tovább dolgoznak, és felszívásig lebontják a növények számára a táplálékot, tehát nem kell az átkozott műtrágyával megmérgezni az ország talajvizét. S volt a tarlóméz, az ezen a talajon nőtt bozótosnak a virágából, s ezt ették a sáskák, a sáskát pedig a baromfi ette meg. Például a magyar pulyka.

– Mit kezdjen a tanyasi gazdálkodással a budapesti kétmilliós lakosság?

– Az emberiség egyik legnagyobb tévedése volt, hogy felépítette ezeket a nagyvárosokat. Aki beteg akar lenni, városba költözik. De nem csak ő lesz beteg, hanem a bolygó is. Nyakunkon a klímakatasztrófa. Tessék a térképre nézni: a nagyvárosok nyolcvan százaléka néhány méterrel van a tengerszint felett. Mi lesz itt, ha tovább emelkedik a vízszint?

– De mit javasol? Bontsuk le a városokat?

– Nem. Remélem, hogy olyan lassú lesz a változás, hogy marad idő a belátásra, és az emberek tudata lassan átalakul, és akkor fokozatosan visszafejlesztik a városokat. Ugyanez érvényes a népességre is. Mi, ökológusok azt mondjuk, hogy a Föld eltartóképessége hosszabb távon körülbelül egymilliárd ember.

– Most vagyunk hatszor többen.

– Ebből úgy lehet megszabadulni, hogy tovább csináljuk a hülyeségeinket, és akkor az egész civilizáció elpusztul. Vagy pedig katasztrófamentesen: ahogy fokozatosan létrejött, úgy fokozatosan el is tűnik a többlet, tudatváltással, szabályozással.

– Abból, amit elmondott, levonható egy olyan következtetés, hogy az úgynevezett fehér ember, a maga kultúrájával, alkalmatlan a túlélésre.

– Ezen gondolkodnom kell… de talán még sincs így. Igaz, én 1923 óta lakom ebben a városban, de testem-lelkem visszavágyódik a vidékre. Nekem nem eszményem a városban lakás, és az a sok felesleges dolog, ami itt körülvesz. Én azt megtanultam a trópusokon, az őserdőben, a pápuáknál, hogy az ember legnagyobb kincse a függetlensége és a szabadsága. Ezért sajnálom a mai fiatalokat, hogy már hatéves korukban kezdik őket betanítani arra, hogy kiszolgáljanak egy extraprofitot termelő gépezetet. Ez nem jövő az emberiség számára. És most válaszolok a kérdésére. Én azt akarom megmagyarázni a jelenlegi ultrakapitalistáknak, hogy idefigyeljetek, ne termeljetek tovább! A jelenlegi világkatasztrófa okát meg lehet nézni a tévében, amikor egy hindu tömeget mutat vagy egy európait, New York-it. Az előbbin van egy lebernyeg és esetleg egy szandál. Az európain meg kincsek vannak. A kapitalistát nem tudom meggyőzni, hogy ne legyen kapitalista, de talán meg tudom győzni, hogy a XXI. század legnagyobb üzlete lenne, őrült extraprofittal, ha kitakarítják a Földet. Ha kijavítanák mindazt a marhaságot, amit az elmúlt kétszáz évben elkövettek, ha az ipart átállítanák arra, hogy ártalmatlanná tegyék a hulladékot, és hogy napenergiát használjunk, és hogy lehetőleg a helyszínen állítsuk elő a javakat. Ha keresni akar, keressen, de legalább így. Hogy nekünk is legyen belőle haszon. Ha ezt meg lehet értetni a világ nagytőkéjével, akkor lehetséges a kompromisszum.

– Ez inkább hit, mint realitás.

– Nem, ez tapasztalás. Méghozzá saját tapasztalás. Az akadémiától – amikor még mozgékonyabb voltam –, megkaptam az évi egy tengerentúli repülőjegyet és a tíznapi napidíjat, mert elismerték a munkámat. És elmentem egyre, kettőre, mígnem rájöttem, hogy – tisztelet a kivételnek – kongresszusra azok járnak, akik jobban szeretnek beszélni a tudományról, mint művelni. És akkor azt kértem, kapjam meg a napidíjat meg a jegyet, és hadd menjek el kutatni. Így is lett. És én megtaláltam azt a boldogságot, amit a fehér embernek keresnie kell. A húszkilós bőröndömből éltem, a legegyszerűbb teafőzővel, a legolcsóbb holmival, bárhol isten háta mögött. Harminchárom expedíción vettem részt, az elsőn akkor, amikor épp betöltöttem ötvenedik évemet, az utolsón hetvenhat éves koromban. Ha összeadnánk, hat évet töltöttem el külföldön a kutatásaimmal, a trópusokon. Ez volt életem legboldogabb szakasza. Tudom, hogy a kiskert, a telek kell a budapesti embernek. Én találkoztam Dél-Amerikában tiltott területen hátizsákos fiatalokkal az USA-ból meg Németországból, akik azért jöttek, hogy egyszerűen éljenek. Az egyetlen szabadság az egyszerű élet, s ha abba belekóstol a fehér ember, már nem akar mást. A higiénikusan megszervezett egyszerű életet. A mai ember nem tud egyszerre kibújni a bőréből, de át tud alakulni független, szabad emberré. S ha nem, akkor el fog tűnni. Az sem marad, aki megsirassa.

– Ez akár végszónak is jó lenne.

– Az én végszavam nem ez. Biztos vagyok benne, hogy nem ezt választják. Szoros kapcsolatban vagyok a mai fiatalokkal, és tudom, figyelnek, érdeklődnek, vevők arra, amit én mondok, beszélek a tévében. Háromszázezren nézik, amint egy szétálló fülű öregember beszél egy asztal mellől, amin egy tál alma van. A fiatalok érzik, hogy valami baj van a világgal, és én felvillantok valamit, ami segítség lehet. Ezt az igét én régóta hirdetem.

– A szeptemberi sokk felerősítette ezt az odafigyelést

– Ez olyan, mint amikor egy hülyének hiába mondják, hogy hülye vagy. Kap két pofont, ettől még nem jön meg az esze, de legalább elkezd pislogni.

– Tehát akkor mi a pislogás korszakát éljük. És ön esélyt ad annak, hogy még időben kinyílik a szemünk.

– Igen, ebbe hiszek.