– A színházak nehéz helyzetben vannak ma Magyarországon, sokan a fennmaradás érdekében kénytelenek megalkuvásokra, elsősorban művészi téren. Ez azonban, úgy tűnik, nem jellemző a Vígszínházra, amely hosszú évtizedek alatt európai hírű teátrummá vált, és ma is képes a klasszikus értelemben vett kulturális értékek közvetítésére, prosperál. Ezek szerint mégis lehet ma színházat csinálni?

– A rendszerváltás óta szinte minden átrendeződött Magyarországon, és ez alól a színház sem kivétel. Megváltozott a színházcsinálás szerepe, értelme. A metaforikus beszéd értelmét vesztette. Kinyíltak a videotékák, egyre több tévécsatorna kínált estére szórakozást, újabb és újabb ingerek jelentek meg a környezetünkben. A megváltozott világban a színházaknak meg kellett találniuk a helyüket, miközben a gazdasági helyzetük is megnehezedett. Bár a támogatások nominálisan növekedtek, a különbözetet valójában az infláció megette. A jegyáraknál pedig figyelembe kell venni, hogy Magyarországon az értelmiség jár színházba, és nem a tehetősebbek. Ebben a gazdasági, társadalmi közegben olyan színházat álmodtunk meg, amelyet az érték és a népszerűség, ez az egymásnak látszólag ellentmondó két fogalom jellemez. Szükségünk van arra, hogy nagy közönségünk legyen, miközben a műsorunk tele van komoly, klasszikus művekkel, többnyire értékes előadásokban. Ahogyan maga fogalmazott, a színház prosperál, mivel a közönség szereti a repertoárunkat.

– Lehet, illetve érdemes-e különbséget tenni elit- és tömegkultúra között?

– Azt gondolom, érdemes kimondani, hogy van kétféle kultúra, csak nem szabad egymás ellen kijátszani ezeket. Valójában nem egymás ellenségei, hanem egymást feltételezik. A tömegkultúra olyan, mint egy madárfészek, ami ha erős és szilárd, akkor az elitkultúra madárfiókái jól tudnak üldögélni benne.

– Vagyis a tömegízlés kiszolgálása keresztfinanszírozza a Csehov- vagy Shakespeare-előadásokat?

– Másképpen fogalmaznék. Egy ország, ahol egészséges, demokratikus kultúra, demokratikus oktatás van, ott nagyobb esélye van az elitkultúrának megtalálnia a maga közönségét. Ahol egyáltalán nincs tömegkultúra, mert az emberek semmilyen színházba nem járnak, ott az avantgárd műveket sem lehet eljátszani. Egyszerűen nincs kinek. Amikor átvettem a színházat, átalakítottam a programját. A mi koncepciónk az, hogy valaki gyerekkortól egészen élete végéig maradhasson a Vígszínház nézője, hogy kineveljük a magunk közönségét. A hatévesek számára Halász Jutka-koncerttel kezdődik a sor, majd a kicsit nagyobbak eljönnek a Padlásra vagy az Óz, a nagy varázsló című darabra. Aztán nálunk látja az első Shakespeare-előadást, és mire fiatal értelmiségivé válik, a házi színpadunkon nagyon szívesen nézi meg például az Iglicet. Mert beleszokott ebbe a közegbe, és élvezőjévé vált a színháznak. Sőt már különbséget tud tenni előadás és előadás között. Így gondolom azt, hogy elit- és tömegkultúra nemcsak hogy nem egymás ellenfelei, de ahhoz, hogy valaki bármelyiknek is élvezőjévé válhasson, előbb meg kell azt ismernie.

– A legtöbb hazai színház repertoárjában nagyrészt könnyebb darabok, musicalek vannak túlsúlyban. Ezzel szemben a Vígben, a hozzá tartozó Pesti Színházban és a Stúdió Színpadon Ibsen, Becket, Molière, Shakespeare, Dosztojevszkij darabjait láthatja a közönség. Ennyire bízik a kultúra erejében?

– Én nem egy vagy két sikerben bízom. Szerintem a szisztematikus és elkötelezett gondolkodás, a színházi kultúrába vetett hit hosszú távon megteremti a maga nézőseregét. Bízom a közönségben, abban, hogy az emberek értékre vágynak. Szerencsére az élet minket igazolt, és a műsorpolitikánk végül mégiscsak jó befektetés lett a szó legegyszerűbb, üzleti értelmében. A színházunk tele van. A 2002/2003-as évadban körülbelül négyszázezer nézőnk volt. Ez a térség – Ausztria, Csehország, Szlovákia – színházaiéval összehasonlítva egészen kiugró eredmény, valószínűleg a legmagasabb nézőszám. A hasonló méretű ausztriai Burgtheater előadásait például tavaly feleannyian látták, mint a mi repertoárunkat.

– A telt házas előadásokból befolyó jegybevétel elegendő-e ahhoz, hogy a Vígszínház önfenntartó legyen? Máshonnan megközelítve a kérdést: dolga-e egyáltalán egy művészeti intézménynek, hogy ezt megcélozza?

– Nem, a Vígszínház sem képes támogatás nélkül működni, még akkor sem, ha a színház gazdasági alapjai ma már nagyon stabilak. Korábban megtörtént, hogy egy Shakespeare-bemutatót pénzhiány miatt el kellett halasztani, és helyette egy sokkal kisebb költségvetéssel színpadra állítható darabot találni, alig pár nap alatt. Ezt akkor tragikusan éltem meg. Ma már az átgondolt, takarékos gazdálkodás következtében ilyen nem fordulhat elő, de úgy gondolom, hogy minden országban bizonyos alapvető életelveket tisztázni kell. Egészen biztos, hogy Shakespeare-t, Ibsent vagy Becketet nem lehet olyan áron értékesíteni, mint Az Operaház fantomját vagy a Nyomorultakat. Viszont, ha a saját kultúránkat meg akarjuk őrizni, és olyan országban akarunk élni, amely érvényesen, hatékonyan és erőteljesen tud részt venni az Európai Unióban, ahhoz szükséges, hogy az átlagos magyar polgár – aki egyben munkaerő is – művelt ember legyen. A kultúra demokratikus eljuttatásával tudunk mi tenni azért, hogy nálunk különb emberek éljenek, mint más EU-országokban. Ha ez lebeg a szemünk előtt, már nem az a kérdés, hogy önfenntartó-e a művészeti intézmény, hanem az: lehetséges-e, hogy mindenki eljusson a színházba? Ezt fontosabb problémának tartom.

– Miben látja a mindenkori kormányzat szerepét?

– Valójában ez kultúrpolitika kérdése. Kormánynak, önkormányzatoknak, színházcsinálóknak, mindenkinek megvan a saját szerepe, felelőssége. A közelmúlt elképesztő politikai tévedése volt például a Nemzeti Színház gigantikus támogatása. Ez kártékony, megosztja a színésztársadalmat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy támadás a budapesti színházi struktúra ellen. Bízunk benne, hogy az új kulturális miniszter és a főváros ezt valamilyen módon megoldja, és megpróbálja a többi teátrum dotációját is ehhez igazítani. A színházak felelőssége, hogy valóban szolgálják-e a körülöttük lévő közösség szellemi, kulturális érdekeit. És aki csak hitványan szórakoztat, az ízlést rongál, bűnt követ el. Szerintem a kereskedelmi televíziók például semmilyen formában nem szolgálják Magyarország érdekeit. Minden, amit tesznek, kártékony, és rossz nekünk. Ebben az országban létrejött egy televíziós ipar, ami soha semmiféle értéket nem közvetít, csak környezetszennyező szemetet.

– Képes a színház ellensúlyozni az ízlésrombolást?

– Talán nevetségesen hangzik, de a színháznak, legalábbis a Vígszínháznak ez jó. Mindenki, aki undorodva fordul el a tévétől, az újból nyit a színház felé. Tudják, hogy amikor ide jönnek, értéket kapnak, és nem csapják be őket. Ebben szerepet játszik a gyönyörű épületünk, az erős társulat és persze a darabok, amelyeket játszunk.

– Művészi munkájának elismeréseként idén tavasszal Kossuth-díjjal tüntették ki, a civil szférában betöltött vezető szerepéért pedig, Magyarországon elsőként, TMI Hungary-díjat kapott.

– Ez a nemzetközi The Most Inspiring Civil Leader Award hazai megfelelője a „leginspirálóbb vezető a civil szférában” díj, amit írásban és interneten keresztül beérkezett szavazatok alapján ítélnek oda. Bevallom, meglepett, hogy én kaptam, de nagyon örülök annak, hogy az emberek a munkámat ily módon is elismerik. És ugyan a Vígszínház sikeres működtetésének kifelé én vagyok a megtestesítője, mégis úgy érzem, ez az elismerés az egész társulatnak szól.