– A jogi végzettség után egyenesen a Külügyminisztériumba vezetett az útja. Egy szegedi fiúnak a diplomáciai állás igen nagy lehetőségnek ígérkezhetett.

– Nagy szó volt ez annak idején. Irigyeltek is engem, és nem is sejtették, hogy e mögött albérletezés és igen szerény anyagi lehetőségek rejlettek. 1988-tól három évet a párizsi kereskedelmi kirendeltségen töltöttem. A rendszerváltás kezdetén jöttem haza, és a Magyar Nemzet marketingigazgatójaként belecsöppentem az átalakuló gazdaság egyik legkényesebb területébe, a sajtóprivatizációba. Francia tulajdonosai lettek a Magyar Nemzetnek, és igencsak elő kellett vennem a diplomáciai érzékemet és a kommunikációs képességemet a szerkesztőség és a tulajdonosok közötti egyezkedésekhez.

– Hogyan jött a diplomácia után a marketing?

– Kurrens és izgalmas szakma volt ez akkor. A jogi végzettség, a diplomácia és a marketing közös pontja a kommunikáció volt. Nagyon szerettem ott dolgozni, amíg olyan főnököm volt, akivel jól kijöttem, akit tiszteltem. Ha ez a feltétel hiányzik, nem tudok dolgozni, így amikor főnökváltás következett be, eljöttem, és belecsöppentem egy másik, akkoriban talán a legizgalmasabb világba, a telekommunikációba. A telekomprivatizáció indulásánál már ott voltam, először mint a francia szakmai befektető CGE külső tanácsadója. Ez a cég történetesen csak két vidéki területi koncesszióra adott be pályázatot, abból az egyik az én szülőföldem volt. Feladatom szerint megint csak a kapcsolataimat és a kommunikációs képességeimet kellett használnom, hogy a helyi kapcsolati tőkét bevonjam a pályázatba, illetve pozicionáljam a külföldi tőkét. A CGE nyert, és a Déltávhoz olyan embert kerestek, aki nem a telekomból jön, de helybéli. Így lettem egy nulláról induló telekom cég marketingkommunikációs igazgatója.

– Cég- és csapatépítés egyszerre. Szép, úttörő feladat.

– A Déltáv konszolidációja és a Vivendi felépítése igazi sikertörténet volt, látványos fejlődéssel. Két év alatt 263 lakossági fórumon vettem részt, és győzködtem az egyszerű embereket a korszerű telekommunikáció előnyeiről. Fel volt ásva az egész megye. Szerettem az emberek közé járni. Csapatjátékos vagyok, a csapatépítésben és a közös eredmények, sikerek létrehozásában, fenntartásában tevékenykedve érzem magam a legjobban. Hét évig dolgoztam együtt Polányi Sándorral. Munkakapcsolatunkra leginkább az volt a jellemző, hogy jól kiegészítettük egymást. Amikor hadvezéri, stratégiai feladatokat kellett megoldani, Sándor képességei nélkülözhetetlenek voltak, a csapatépítésben, kiegyensúlyozásban, konszolidációban viszont az én személyiségemet lehetett előnyösen használni. A Vivendi kinőtte a cégkereteket, holdingformátummá alakulásakor Polányi Sándort kinevezték a központba, rám pedig a Déltáv vezérigazgatói posztját bízták. Két és fél évig voltam egy nagy csapat vezetője.

– Mit tart egy csapat legfőbb értékeinek?

– A legfőbb érték a lojalitás. A csapat tagjai egymással, a céggel és a vezetővel legyenek lojálisak. Az együtt húzó csapat minden tagjának bizton kell tudnia, hogy a vezetője kiáll értük. Nagyon fontosnak tartottam, hogy a munkatársaim legyenek büszkék arra, hogy ott dolgoznak.

– A konfliktusok kiegyensúlyozására törekvő diplomata, az egyetértésben érdekelt kommunikátor nem nagyon szeretheti a konfliktusokat és a döntési helyzeteket. A vezetőnek viszont alapvető tulajdonsága a konfliktusokba belemenés és a gyors döntés.

– Igen, jól látja. A folytonosan mérlegelő természetem, az egyensúlyra, kölcsönös megértésre törekvésem látszólag nehézségeket okozhat a gyors döntéseket igénylő helyzetekben. A tény azonban az, hogy a jól előkészített dolgokban gyorsan döntök. Nem szeretem viszont a konfliktusokat, ha lehet, akkor szívesen elkerülöm. Ha kell, belemegyek, és a kommunikációs stílusommal megpróbálok minél hamarabb egyetértést, békességet, jó hangulatot kialakítani.

– A jó kapcsolatteremtő képességére nagy szüksége lett a Vivendinek, mert 2000-ben, az egységesített cégben ön lett a kormányzati és külkapcsolatokért felelős vezérigazgató-helyettes. Ismét Polányi Sándorral dolgozhatott. Kellett egy hadvezér és egy diplomata?

– Igen. Kétségtelenül sokat számítanak a jó kapcsolatok. Nagy baráti köröm van, de fogalmazhatok úgy is, hogy az én baráti köröm egy hatalmas csapat. Nagyon szeretem az embereket, nyitott természetem van, szükségem van társaságra. Hozzá kell tennem, hogy a hosszan tartó, jó barátságok azért hosszan tartók, mert ápolva vannak. A kapcsolatokat tehát ápolni, vigyázni kell. A toleranciaszintem is nagy, rendkívül széles az a skála, amin keresztül befogadom, megértem és elfogadom a különböző természetű és adottságú embereket. Ezt a képességemet valószínűleg a családi házból hoztam. Három generáció élt a ott együtt, békességben, harmóniában.

– A Vivendiben szintén csapatot épített, amelynek első számú kommunikátora ön volt. Minden kommunikációs terület önhöz tartozott, és minden információ a cégtől öntől jött kifelé.

– Sikerült megvalósítani az egykapus kommunikációt, ami mögött egy rendkívül tehetséges csapat integrált kommunikációs rendszerben végezte a feladatát. Siker akadt szép számmal.

– És a siker önnek sokat számított?

– Hogyne, de főként a csapatnak. Nagyon fontosnak tartottam a siker azonnali visszacsatolását, hogy érezzék a mindennapi munkájuk közvetlen hasznosulását. Soha nem a kiugró, hangos sikerekből, hanem a napi betevő kis sikerélményekből táplálkoztunk.

– Hogyan történik ez a „visszacsatolás”?

– Nem jellemzők az értekezletek, a formalitások. Inkább közvetlenül, szervezetlenül történnek ezek a visszacsatolások. Bemegyek a munkatársaim szobájába, a folyosón megemlítem, e-mailen érintkezve – mert azon rendszeresen beszámolnak a munkatársaim – informálom őket. Engem arra tanítottak a szüleim, hogy a takarítónőnek is előre köszönjek, mert nincs különbség ember és ember között.

– Sikertörténet a Vivendi. Miért jött el mégis onnan?

– Mert kilenc évig dolgoztam egy helyen. Mert negyvennégy éves vagyok, abban a korban, amikor még tudok és érdemes váltani. Pályámat a kapcsolatok és a kommunikáció határozta meg. Ezeket a képességeimet még befektethetem egy másik, izgalmas területre.

– Ez a kihívás egy félig közigazgatáshoz, félig gazdaságpolitikához tartozó szervezettől jött. Biztosan sokan mondhatták önnek, hogy bolondságot csinált. Két minisztérium fennhatósága alá tartozó, a költségvetését az államtól kapó ITD Hungary Kht. sikere ugyanis valószínűleg jobban függ az államigazgatás hangulatától, állapotától, mint az ottani emberek és vezetőjük tehetségétől.

– Vagyok olyan független ember, hogy ezt a befektetést önmagamba megtehettem. Persze hogy anyagilag és sikerélmény szempontjából összehasonlíthatatlanul vonzóbb a topmenedzseri lét. Illúzióim sincsenek, hogy meg tudom változtatni ezt a világot, és az üzleti élet dinamikáját, eredményorientáltságát, praktikusságát egy az egyben át tudom ültetni. De hiszem azt, hogy tudok hozzáadott értéket adni. Exportképességünk fokozása és a befektetésösztönzés olyan terület, amelyek – éppen az európai uniós csatlakozás idején – segítenek felzárkóztatni az országot. Az ITDH-ban is befektetőkkel kell tárgyalnom, mint ahogy tettem azt az üzleti világban. Remélem, ismerem a tárgyalási technikákat annyira, hogy hasznot hozzak. Kíváncsi vagyok, át tudok-e hozni a másik oldalról ide értékeket. De szeretem is az itteni nyüzsgést. A központon kívül harmincnégy külföldi és tizenhárom hazai egységet kell hálózatban működtetni, befektetést, kereskedelmet szervezni. Színes, változatos és főként mérhető a tevékenység. A mérhetőség a célom, és azok célja is, akik engem bíztak meg a szervezet vezetésével.

– Mit jelent az ön számára a siker?

– A siker életérzés. Egyensúly a szakmai és a magánélet között. Szeretem élvezni az életet, szeretek utazni, meginni egy pohár finom bort, teniszezni a barátaimmal, moziba, színházba járni. Fontos, hogy a szeretteim velem legyenek: a lányom, az édesanyám. A karriernek és a pénznek az életemben pusztán az a szerepe, hogy általa élvezni tudjam az életet, és kiegyensúlyozottnak érezzem magam.