– Az informatikai társadalom, az e-kormányzat témakörének szenteljük szinte teljes egészében a Piac és Profit e lapszámát. Ez az ön egyik témája is, hiszen nemegyszer hallhattuk előadását arról, hogy mit jelent az információs társadalom az Európai Unióban.

– Az informatika alapvetően eszköz, ezért én szívesebben beszélek tudásalapú társadalomról, amelynek szintén – egyik alapvető – eszköze az informatika. Közgazdászok szerint egy gazdaság öt alapvető hajtóereje – amivel magam is egyetértek – a tőke, a nyersanyag, a munkaerő, az energia és a tudás. Ezek relatív súlya azonban koronként változott. A tudásalapú társadalomban ez utóbbi a leglényegesebb. Egy modern termékben a tudás által hozzáadott szellemi érték nyolcvan százalék körül van. Véleményem szerint ez a fenntartható fejlődésnek is az alapja, és ezen keresztül az emberiség túlélésének eszköze. És más életminőséget is jelent. Szemben a mostani általános felfogással, amikor az életminőség elsősorban az anyagi jólétet jelenti, át kell állnunk egy olyan szemléletre, amely szerint az életminőséghez sok minden más is hozzátartozik, például a kultúrához vagy a tudományokhoz való hozzáférés. Ezeknek kellene felértékelődniük. Az e-business, az e-government és még sorolhatnánk az informatika új kulcsszavait, mind a tudásalapú társadalom alapvető eszközei. Az információs technológiák használata pedig maga az információs társadalom.

– Saját maga mikor találkozott először az informatikával?

– A hatvanas években, kezdő kutató koromban, hiszen a kísérleti eredmények bemutatásához szükséges műveleteket már számítógépen végeztük. Ekkor Svédországban fértem hozzá az első, mai értelemben vett számítógéphez, és attól kezdve a mérésvezérléstől a mérési eredmények feldolgozásáig, életem részévé vált. De a mai értelemben akkor váltak átütővé ezek az eszközök, amikor a telefóniát és a számítástechnikát sikerült összehozni egymással. A fejlődésnek ez a szakasza már egy generációs problémát is magával hozott. Ha tetszik, ha nem, a fiatalabb generációnak az információs társadalomban a születéséből fakadó előnyei vannak. Newton mondta, amikor megkérdezték tőle, hogy miként volt képes kiemelkedni a saját korából: ha messzebb látott, mint a honfitársai, az azért volt, mert óriások vállára állhatott. Az adott kor adott lehetőségei egy szintig engedik eljutni az embert, akinek aztán az a dolga, hogy azokat segítse, akik a következő lépést képesek megtenni.

– Ön szakmai és személyes kapcsolatban állt Teller Edével, a közelmúltban elhunyt világhírű atomtudóssal. Mi az, amit úgy tart számon, hogy tőle tanulta?

– Szeretném pontosítani: soha nem voltam Teller Ede munkatársa, de nagyon sokszor beszélgettem vele. Először 1988-ban találkoztunk személyesen egy nemzetközi konferencián, és mivel akkor már omladozott itthon a politikai rendszer, hívtam haza. Akkor azonban még nem jött, csak 1990-ben. Fantasztikus ember volt. Most, amikor Neumann János születésének századik évfordulóját ünnepeljük, eszembe jut egy beszélgetés Tellerrel. A tudományos közvélemény ugyanis őt, Wignert, Szilárdot, Keményt, Szentgyörgyit és még néhány tudóst zseninek tartja. Ám Teller szerint egyetlen zseni volt közöttük: Neumann. Aki nem egy, hanem több Nobel-díjat érdemelt volna, és annak, hogy mégsem kapott egyet sem, alapvetően az az oka, hogy a Nobel-díjhoz az is kell, hogy elég sokan javasolják; ebbe viszont szubjektív elemek is belejátszanak. Ezért nem kapott Nobel-díjat Teller sem. Azt hiszem, az ő nukleáris fegyverkezés körüli, valamint az úgynevezett Oppenheimer-ügyben játszott szerepe tudományos körökben megtépázta az egyéni nimbuszát. Mégis óriási tekintélynek örvendett, és szellemi képességei élete végéig megmaradtak. Már elmúlt nyolcvanéves, de még mindig olyan intenzitással és érdeklődéssel dolgozott egy-egy tudományos probléma megoldásán, mint egy doktorandusz, aki a karrierjét akarja megalapozni. Ez is nagy hatást gyakorolt rám. Ő azon kevesek egyike volt, akik tényleg meghatározták a 20. századot. Hallatlanul tiszteltem benne, hogy mindig nagy célok érdekébe próbálta állítani a saját és mások tudományát.

– Mit gondol a tudomány, a tudósok társadalmi felelősségéről?

– A tudósok felelőssége óriási, de nem abban, ahogyan a tudomány eredményeit fölhasználják, mert azt a politika dönti el. A tudomány felelőssége abban van, hogy mindig megtalálja az előre vezető utat, és megmondja: ha azon az úton járunk, az milyen következményekkel jár. Nekem az a véleményem, hogy ha valamit meg lehet csinálni, azt előbb-utóbb úgyis megcsinálja valaki. Ez nagyon világosan előjött a klónozás problémájával kapcsolatban is. S hadd mondjam el egy keserű élményemet: egy tévétársaság interjút kért, és nekik is elmondtam ugyanezt, de hozzátettem, hogy megfelelő jogi keretek közé kell szorítani, hogy mégis mit lehet, és mit nem. Majd lejött az interjú, és a mondatnak ez a második fele nem hangzott el. A tudósok és a politikusok mellett tehát van egy harmadik eleme is ennek a felelősségi körnek: az pedig a média.

– Mennyire vannak megbecsülve a hazai tudósaink?

– Úgy érzem, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának soha nem volt még olyan presztízse, mint néhány éve van, és nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is. Tehát szavakban meg vagyunk becsülve. Viszont most egy nehéz költségvetési év elé néz az ország, és ezen belül a tudományos kutatás is, hiszen a jelenlegi javaslat szerint forrásaink csak mintegy két százalékkal emelkednének jövőre, tehát kevesebbel, mint az infláció, és jóval kevesebbel, mint az ideális húsz százalék. Ez alatt ugyanis nem teljesíthető a jelenlegi kormányprogram sem, amely szerint 2006-ra a nemzeti jövedelemnek mintegy két százalékát szeretnék kutatás-fejlesztésre fordítani. Ez jelenleg egy százalék körül van, az európai uniós elvárás pedig az, hogy 2010-ben a tagországok a nemzeti jövedelem három százalékát költsék kutatás-fejlesztésre.

– De az akadémia költségvetése nem csak állami bevételekből áll, vannak saját bevételeik is. Nem?

– Végső soron a saját bevétel is részben költségvetési, hiszen pályázati forrásokból származik, és sajnos, a hazai pályázati források szintén szűkülnek. Az európai uniós pályázatokból pedig már ma is az országos átlag dupláját szerezzük meg, tehát nehezen tudom elképzelni, hogy ennél följebb tudnánk lépni. A forráshiány azért nagy baj, mert így a jövőnket adjuk fel. Finnországban a hetvenes évek végén úgy döntöttek, hogy az oktatás és a tudomány megkapja azt, ami ahhoz kell, hogy előrelépjen; és az egész ország lépett előre, hiszen ma már magasabb az életszínvonaluk, mint a példának tekintett Svédországban. Vagy amikor a portugálok beléptek az unióba, jóval kisebb volt az egy főre jutó nemzeti jövedelmük, mint nekünk, és a tudásba való befektetésnek köszönhetően is ma már jóval magasabb.

– A tudomány és az üzleti szféra kapcsolatáról több apropóból is kérdezem. Egyrészt ma már az alapkutatásoknál is együtt kell dolgozniuk; másrészt a nemzetközi trend az, hogy a kutatások finanszírozásban is megfordul az állami és az üzleti pénzügyi források aránya.

– Magyarországon jelenleg a kutatás-fejlesztés költségvetésének mintegy negyven százalékát adja a vállalkozói szféra, és a többit a költségvetés. Finnországban húsz évvel ezelőtt a hetven százalékát adta a költségvetés és harmincat az üzleti szféra; ma éppen fordítva van, s a mostani harminc százalék természetesen több mint az akkori hetven. Nyilván Magyarországon is be fog következni, hogy a kutatás-fejlesztés finanszírozásának egyre nagyobb hányada megy át az üzleti szférába. Ám ehhez a kormánynak sokat kell tennie, bátorítani kell a gazdaságot. Az akadémia is eszerint politizál a gazdasághoz kötődő kapcsolataiban, hiszen vannak források, amelyekre velük közösen szeretnénk pályázni. Azoknak a vállalkozásoknak, amelyek szakmailag az akadémiai kutatásokból nőttek ki, alapvetően szakmai támogatással kialakítjuk a holdudvarát. Ennek egyik végén a KFKI Részvénytársaság szerepel, amely a maga közel harmincmilliárd forintos éves forgalmával egészen tekintélyes cég. A másik véglet az – és ez a tipikusan amerikai gyakorlat is –, amikor van egy kutató, annak egy ötlete, és ehhez szervez vállalkozást, amit az akadémia segít különböző mechanizmusokkal. Mindkét oldalon tudatosítani kell, hogy a tudomány többféleképpen hozzájárulhat a gazdasághoz. S amiről sokan megfeledkeznek: a tudomány a legigényesebb megrendelője a gazdaságnak. Azonkívül, hogy rendelést ad az iparnak, stimulálja is, hogy javítsa meg azoknak az eszközöknek a paramétereit, amelyeket gyárt.

– Ön mint tudós és mint az MTA főtitkára nagyon sok mindennel foglalkozik, de elsősorban fizikus. Jut még ideje saját kutatásokra?

– Igen, bár sokkal kevesebb, mint amennyit szeretnék. Ám az ember életében két periódus van: az első, amikor gyűjtöget, a másik, amikor ezt elosztogatja. Anyagi javakat sohasem gyűjtögettem, ezt elosztani nem tudom; szellemi javakat viszont igen, így most ezt osztogatom. Miközben azért, hogy jókedvű legyek, és ezt is jobban tudjam csinálni, szükségem van azokra a kis sikerélményekre, amelyeket abban a kevés időben szerzek, amit a saját tudományomra fordítok. Átlagban úgy heti fél napot töltök a régi munkahelyemen, a KFKI-ban, és most éppen valami nagyon izgalmasat sikerült találni. Ha kiderül, hogy ez igaz, akkor az fantasztikus. A kvantummechanika a mikroszkopikus világ elmélete. Azt mondják, hogy ha áttérünk a makroszkopiára, akkor ezek a kvantumeffektusok kiátlagolódnak, és valami egészen más jelenik meg, a tipikus kvantumtulajdonságok eltűnnek. Találtunk azonban egy olyan jelenséget, amelyikre, úgy néz ki, hogy ez nem igaz, mert bár makroszkopikus, kvantumtulajdonságai vannak. Amikor ezt megtaláltam, három éjjel nem tudtam aludni. Persze nem hiszem, hogy én a szakmai munkámmal meg fogom változtatni a világot, nekem abban van a fő feladatom, hogy más tudósoknak segítsek.

– Számos tudományos társaság tagja, sok-sok kitüntetést kapott, és tudományos berkekben mindenki elismeri. Sikeres embernek tartja magát?

– Inkább szerencsésnek. Az egyik nagy lehetőség, amit az élet adott nekem, hogy korán bekerültem az európai vérkeringésbe, mivel a kilencvenes évek elején az Európai Fizikusok Társaságának az elnöke lettem. Ezáltal akkor, amikor a korábbi kelet-európai vasfüggöny mögül még nem mindenhova engedtek volna be magyar kutatóként, európaiként beengedtek. Ezután arra kellett csak vigyáznom, hogy a kialakult kapcsolatrendszert megőrizzem, és az ország érdekében kamatoztassam. Ma is tagja vagyok az Európai Unió Tudományos Tanácsának, valamint egy nyolcfős, szűk testületnek, amely alapvetően hozzájárulhat tanácsaival az európai tudománypolitika átalakításához. További szerencsés körülmény, hogy Németországban megkaptam a Humboldt-díjat, ami azon kívül, hogy óriási megtiszteltetés, anyagi stabilitást is jelent számomra és egyévnyi – több rövidebb időszakra is igénybe vehető – kutatási lehetőséget, tetszőleges német intézetben. Ami a további elismeréseket illeti, nehéz kiemelni a legfontosabbat, hiszen jöttek egyetemi díszdoktorátusok, külföldi akadémiák tagja lettem, az Európai Tudományos Akadémián a fizikai és mérnöki osztályt vezetem. Most ez az akadémia létrehozott egy olyan bizottságot – négyen vagyunk benne –, amelyiknek jövőképeket kell felvázolnia az európai tudomány számára. A hazai elismerések közül talán az idén tavasszal először adományozott Pro Doctorandis Díjat említeném, amit a Doktoranduszok Országos Szövetsége ítél oda évente egyszer. Nemcsak azért érzem ezt nagy megtiszteltetésnek, mert Mádl Ferenc elnök úrral ketten kaptuk most meg, hanem mert egy olyan testület adta, amelyik nem vár tőlem cserébe semmit, hanem azt ismerte el, amit a fiatalságért tettem.

– Mi az, amit a mai tapasztalataival másképp alakítana az életében, mint ahogyan történt?

– Ismét fizikusnak mennék, de valószínűleg a biológiához közel álló területtel foglalkoznék. Azt szokták mondani, hogy a 20. század a fizika százada volt, a 21. a biológia százada lesz. Szerintem se az egyik, se a másik nem igaz. A 20. század a tudomány százada kellett volna legyen, a 21. század pedig az lesz. Ez nem jóslat, hanem szükségszerűség. Az egyszerű feladatokat azonban elődeink már megoldották, nekünk a bonyolultak maradtak. Ennek érdekében a különböző tudományterületeknek össze kell fogniuk. Magam klasszikus szilárdtestfizikával kezdtem, azután áttértem a nukleáris módszerek alkalmazására, majd kutatóreaktort is felügyeltem, és értenem kellett az informatikához is, ezután pedig az élet belekényszerített abba, hogy optikával kezdjek el foglalkozni. Ha most lennék fiatal, tudatosan törekednék arra, hogy minél több területbe bekapcsolódjak, és ezeket összefogva keressem a problémákra a megoldást. Ami az egyéni életemet illeti, 1956-ban nagyon vacilláltam, hogy elhagyjam-e az országot, és egy bölcs ismerősöm beszélt le róla. Igaza volt. A magánéletemben ugyanazt csinálnám, mint ami történt: megint a feleségemet venném el, aki matematika–fizika szakos tanár. A fiam villamosmérnök, a lányom építészmérnök, szerintem nagyon tehetségesek. Öt unokám van, akiket szülői felelősség nélkül lehet szeretni, van köztük fantasztikusan okos, van hízelgő, csinos és van, akinek bájos a mosolya. Elégedett ember vagyok.