Már évek óta figyeltem, hogy a bankok, nagyvállalatok fergetegesen növekvő hitelkötelezettségeivel járó kockázatot nem növelik a mérlegekben. Mi az oka annak, hogy a számvitel ennyire alkalmatlanná vált a vállalkozások értéke alakulásának nyomon követésére? Elsősorban az, hogy a közgazdaságtan elmélete képtelenné vált a vagyonérték nyomon követésére. S nemcsak képtelen, nem is akar képessé válni. A makroszintű mérlegeiben a nemzeti vagyon árának alakulását figyelmen kívül hagyja. A pénzromlásnál, az infláció mérésénél a vagyon, az ingatlanok és a részvények árának emelkedését nem tekinti pénzromlásnak. A bankok a hiteleik fedezeténél az ingatlanárak inflálódását nem követik nyomon. Így válik a vagyonárak inflációja a hiteleken keresztül pénzteremtéssé. Ha a vagyonok ára emelkedik, ez hitelfedezet-növekedést hoz létre, ami a pénz mennyiségét növeli anélkül, hogy a fedezet növekedne. A hitelezők is úgy érezhetik, hogy a hiteleik fedezete nem romlott, holott romlott.
Így alakult ki a kilencvenes évek elején a japán pénzügyi válság. A növekvő telekigény a telekhiány miatt felverte az árakat, s ezeket a tulajdonosok és a hitelező bankok reális vagyonfedezetnek tekintették. Elszaladhatott a hitelállomány. Abszurd helyzet: olyan vagyonnövekedés következett be, amit nem a megtakarított jövedelem befektetése, hanem a telekhiány okozott. Olyan hitelállomány keletkezett, aminek nem volt fedezete. A közgazdászoknak, a vállalati mérlegek készítőinek az lett volna a feladatuk, hogy a hitelek fedezetét leértékeljék. Ezt nem tették meg, mivel ez mind az ágazaton belüli verseny, mind a bankvezetők anyagi érdekeltségét sértette.
Lényegében ez történt a múlt év őszéig világszerte, mindenekelőtt az Egyesült Államokban. Az ingatlanárak emelkedését a lakástulajdonosok és a bankok is úgy kezelték, mint reális hitelfedezetet. A lakosság azt hitte, gazdagabb lett, van miből költekezni, a bankok pedig azt látták, hogy van fedezete a megugró hitelállománynak. S ezt a fedezetet változatlan biztonságúként kezelték.
Nem lett volna gond, ha az infláció mérésében a vagyonárak változását is figyelembe veszik. Becslésem szerint ebben az esetben mintegy három-négy százalékkal nagyobb lett volna a pénzromlás. Annyi esze még a jegybankok vezetőinek is lett volna, hogy a reálkamat ne legyen negatív. Márpedig a három-négy százalékkal magasabb kamat mellett nem keletkezett volna ilyen mértékű hiteligény. A számviteli cégek sem vetették fel, hogy a megugorott hitelállomány kockázata nagyobb. Csak azt kellett volna tudomásul venni, hogy minél nagyobb a lakosság adóssága, annak visszafizetése annál kockázatosabb, hiszen a bevételeihez képest lényegesen nagyobb lett a törlesztési kötelezettség. Márpedig nagyobb kockázat esetén nagyobb a valószínűsége, hogy nő a fizetésképtelen adósok és ingatlanaik elárverezésének száma, ami leveri az árakat, vagyis a hitelek fedezetét. De elég lett volna megnézni, hogy mekkora a lakosság megtakarítása. Az bizony évek óta negatív volt.
Miért váltak alkalmatlanokká a számviteli cégek reális mérlegek készítésére? Mert nem a részvénytulajdonosok, hanem a menedzserek megrendeléseiből élnek, akik a minél nagyobbnak kimutatott mérlegeredmény alapján jutnak jövedelemhez. Ha nem ezt teszik, megválnak tőlük. A hitelminősítő cégek lennének azok, amelyek érdektelenek, de nekik kevés betekintésük van, a részleteket nem ismerik. Ez a válság is megmutatta, hogy nemcsak a mérlegek sminkelését, de még a részvényárak többszörös túlértékelését sem vették észre.
Az állam, a pénzügyminisztérium, a jegybank, a bankfelügyelet, a számvevőszék feladata volna semlegesíteni az ingatlanok és a részvények áremelkedésének a hitelállomány alakulására gyakorolt hatását. Érthetetlen, hogy nem figyeltek fel a lakosság eladósodásának elszabadulására, a devizahitelek óriási kockázatára, a bankok hiteleinek a betétállományhoz viszonyított többszöröződésére és mindezek ellenére a bankok tőzsdei értékének dagadására. Azt sem vették figyelembe, hogy nemcsak a bankok hitelei, hanem az ország eladósodása is túllépte a kockázati küszöböt. Az is súlyos bűn volt, hogy a pénzügyi hatóságok eltűrték a devizára kötött lakossági hitelek lavinaszerű növekedését. Az ilyen hitelek magas kockázatára pedig az államnak kell felhívni a lakosság figyelmét, és arra kötelezni a bankokat, hogy ezek mögé lényegesen nagyobb kockázati tartalékot képezzenek. Ezt a bűnt és ostobaságot nemcsak a magyar pénzügyi hatóságok követték el, hanem szinte minden fejlett demokrácia, élén az Egyesült Államokkal.
A válság méretét azonban az dagasztotta óriássá, hogy az állam kiengedte a kezéből a pénzteremtés monopóliumát. A tőzsdéken olyan pénzügyi műveleteket tűrt meg, amelyek megsokszorozták az ott szereplő pénzmennyiséget. Ennek lett a következménye, hogy a részvények, valuták, termékek tőzsdei árának mozgása elvesztette a reális tényekhez való kötődését. Elég lett volna néhány tőzsdei adatot megnézni: például, hogy a részvények forgalmán belül megsokszorozódott az órákra, napokra való vétel és eladás. A tőzsdén már alig volt stratégiai befektető, a szerencsejátékosok paradicsoma lett. Ezt meg lehetett volna előzni, ha a forgalmat jelentős adó terheli, és az csak egyéves birtoklás után térül vissza. Vagy ha a határidős árutőzsdén csak a termelők és felhasználók szerepelhetnek, s azok is csak a tényleges termelésük és felhasználásuk mértékében. Elég lett volna azt látni, hogy például hatvanszor annyi nyersolajra kötöttek határidős üzletet, mint az éves termelés vagy felhasználás. Ebből fakad, hogy egyetlen év alatt az ár az ötszörösére emelkedett, majd az ötödére esett.
Ha a pénzintézetek, a bankok reális mérlegeket készítenek, ha a jegybankok a vagyonárak emelkedését is figyelembe magasabb kamatot állapítanak meg, nem következett volna be a pénzügyi válság, nem adósodnak el a kisemberek, nem keresnek több tízezer milliárdot a menedzserek és a tőzsdéket játékkaszinónak tekintők.
Egy vigasztal: ennek a válságnak a legnagyobb vesztesei azok, akik létrehozták. A világ leggazdagabb tízezer embere mintegy tízezermilliárddal lett „szegényebb".
A piacon való szereplés szabályait nem liberalizálni, hanem állami szabályozás alá kell vonni.
Kopátsy Sándor
