– Régen ön jelentette a nyugati életstílust, életélvezetet a magyarok számára. Milyen érzés volt kuriózumnak lenni?

– Az, hogy státusszimbólum lettem, olyan természetes volt a számomra, mint az, hogy az akkori fiúkhoz képest magasra nőttem. Az ilyen dolgokkal úgy barátkoztam meg, ahogy adva vannak. Természetes volt a pénz és a vagyon, mert megdolgoztam érte. És most megpróbálom megtartani, ami a lehető legnehezebb.

– Miért?

– A Nemzetközi Koncertiroda – amelynek a külföldi kereset tizenkilenc és fél százalékát haza kellett utalni, dollárban! – nem fizette a tébét. Negyvenhat évig dolgoztam, de csak tizenhat évi munkaviszonyom bizonyított. Ez után kapom a nyugdíjat, huszonkétezer négyszáz forintot! Ha nem lenne a „papa”, dr. Nagy Richárd, a Magyar Televízió volt elnökének nyugdíja – ami nem egy egetverő összeg –, nem tudom, miből fizetném ki a rezsit. Richárd kilenc éve idézőjelbe tett élettársam, édesanyám halálos ágyán megígérte, hogy amíg egyedül vagyok, mellettem fog állni, mivel nincsenek rokonaim. Richárd nem szép, nem gazdag, hanem nagybetűvel EMBER.

– Hogyan bánt régen a pénzzel, amikor még volt bőven?

– Mindig nagyon spóroltam. Kőbányán, a MÁV-telepen megtanultam, hogy mit jelent az, hogy nincs. A pénz nem változtatott meg. Amikor már megengedhettem, hogy másokra is figyeljek, nyolcasával vettem a színpadi ruhákat, hogy mögöttem a tánckar is úgy nézzen ki, ahogy ki kell néznie. Fiatal lányként is csak addig izgattak a ruhák, amíg rajtam voltak. De nem annyira, hogy ne vegyek meg miattuk egy kocsit. Így szereztem a Thunderbirdöt. Az első frankfurti évem fizetéséből.

– Megváltoztatta a külföldi karrier?

– Szeretem, ha feladat elé állítanak. Itthon csak autodidakta módon tanulgattuk a revüműfajt, viszont az, amivel kint találkoztam, profizmus a köbön. Las Vegasban, a Tropicanában hatalmas volt bennem a bizonyítási vágy. De megmaradtam ugyanolyan embernek, mint aki huszonévesen voltam a diploma után. A szorgalom, a lemondás az erényeim kemény oszlopai. Ha magamat adtam, a tenyerükön hordoztak. Az impresszárióm mindig elvitt az olajmágnások, bankárok, arisztokraták társaságába. Egy társaságbeli lady voltam, művésznőnek tekintettek, vittek repülővel, hajóval.

– Milyen Medveczky Ilona, ha magát adja?

– Nagyon becsületesnek tartom magam., Hűséges vagyok, szembeszállok az igazságért, bár elfogadom mások igazát is, ha tényleg igazuk van. Mégis, többnyire az első gondolataim a jók. Kiváló az ösztönöm. Több mint elsőrangú. Ennek köszönhetem az egész életem. Hogy miért megyek éppen arra, azt tudatosan nem tudom, de biztos, hogy azért, mert ott valakivel össze fogok akadni. Sokan mondják, hogy én milyen okos vagyok. Hát ennek ahhoz semmi köze.

– Egyfajta misztikus intuíció?

– Nem tudom, honnan jön belőlem. Meg tudom állapítani, hogy ki pozitív vagy negatív nekem. Van ebben valami az asztrológiából, legalábbis ezt próbálom kiokoskodni magamnak. Ez a szimpátia sosem csapott be.

– Ezért tudott talpon maradni külföldön?

– Pontosan így van.

– Egyik kollégája mesélte, hogy amikor ön Las Vegasban volt, akkor kigyulladt a szálloda, amiben lakott.

– Igen, a Hilton régi, antik szárnya. Mindig ilyenekben szerettem lakni. Itt is ebben voltam, de megnyílt a pompázatosan feldíszített új szárny is, és azt mondtam, ezt ki kell próbálnom. Átköltöztem. Másnap kigyulladt a régi szárny. Érdekes, hogy amikor Görögországban voltam, földrengés volt. Akkor szálltam fel a géppel, amikor már mozgott minden. Amikor a tenerifei repülőtéren két hatalmas utasszállító összeütközött, akkor is ott voltam. És mindig előtte vagy utána, sosem az esemény közepében.

– A misztikus intuíció után a misztikus szerencse?

– Igen, olyasmi.

– Miért jött vissza külföldről?

– Felváltva dolgoztam itthon és külföldön, mindig csak egy-két évig. De mindig ennek a kis országnak akartam bizonyítani.

– Benne volt-e ebben az, hogy ön anyagilag mélyről jött?

– Nem egészen. Amíg valaki nem ismeri a benzingőzt, addig nem kezd el kocsi után vágyakozni. Kőbányán az ember nem evett libamájat. És amíg a libamájat nem kóstoltam meg, addig nekem egyáltalán nem hiányzott. Én mindig csak az apámnak akartam bizonyítani, mert ő fiúnak várt. Igaz, aztán két fiúért sem adott volna. De azt is be kellett neki bizonyítanom, hogy nem minden táncos kurva, ahogy ő gondolta. Miután látta, hogy reggel hatkor kelek, hajnali egykor megyek haza hosszú Wagner-operák után, sokszor véres a lábam, akkor elfelejtődött a szótárából ez a szó. Később az is számított, hogy nem szívesen hagytam egyedül a házam, az egykori Károlyi-kastélyt, amit egy rajongómtól kaptam.

– Ön megvette magának ezt a hercegnéi címet…

– Nem a címet. A palit vettem meg. A koncertirodában is voltak kishivatalnokok. Egy ilyen kis akárki odaszólt nekem, hogy most rohadj egy kicsit te is itthon 1300 forintért, mert nem adunk szolgálati útlevelet. Az útlevelembe ütött utolsó, kilépésre jogosító ablakkal kimentem Amerikába. Barátnőm szervezett nekem egy esküvőt. De megint megszólalt bennem az ösztönöm. Felhívtuk Washingtont, és a konzul közölte, hogy amennyiben az esküvőt nyélbe ütném, hazajövetelem után nem hagyhatnám el többet Magyarországot, és elveszteném minden ingóságomat. Délben lett volna az esküvő, fél tizenegykor már a repülőn ültem Bécs felé. Ott egyik ismerősöm az Éden bárban rámutatott egy nekem háttal álló férfira: látod, az a pali kéne neked, mondta. A Thurn und Taxis herceg. Kiderült, hogy Hamburgból már ismertem futólag. Azt kérdezte: mennyit ér meg ez a házasság nekem. Minden pénzemet, amim Bécsben van a bankszámlámon, mondtam. Tíz napon belül volt osztrák útlevelem, harmincegy éve kettős állampolgár vagyok.

– Mit tanult a külföldi gazdagoktól? Valóban elitnek nevezhetők, minőséget képviselnek mind életstílusban, mind erkölcsben?

– Nem lehet általánosítani. Egy biztos. Kevés felvágós újgazdag volt köztük. A nyugodt higgadtságuk példaértékű. Minden körülmények között, minden helyzetből a lehető legjobban jönnek ki, a legcsöndesebben, a legúribb módon, veszekedés, hangoskodás nélkül, legyen szó kocsikoccanásról vagy üzleti döntésekről. Ilyenkor mutatkozik meg az emberség, hogy mi van az emberben belül, függetlenül a pénztől. Persze sok hamis, nem nekem való vonás is van ebben. Egyfajta pozőrség, ami nem fér az én kőbányai fejembe. De aki benne van a körben, az átlát ezeken a manírokon.

– Mennyire maradtak meg ön körül a barátok, most, hogy nincs a csúcson? Szokták mondani, hogy a bajban ismeri meg az ember az igazi barátot.

– Élő példa vagyok erre. Amíg dolgoztam, úgy kellett elhessegetni az embereket magam körül. Ezért mindig négy barátom kísért, a lapok azt hitték róluk, hogy a testőreim. De ez régen nem anyagi jellegű volt, a siker vonzotta az embereket. Most az anyagiak felé hajlik mindenkinek a keze.

– Sikk volt Medveczky Ilona barátjának lenni, vagy társaságban megjelenni vele?

– Egyértelműen. De ez nem csak rám vonatkozott. Régen még tisztelték a művészembereket. Felnéztek rájuk, volt aurájuk, mítoszuk. Most ha véletlenül a Jaguárosnak nem úgy csinálok valamit az úton, ahogy a kedvére van, hiába ismer meg, akkor is elküld melegebb éghajlatra. Nekem már akkor volt Thunderbirdöm, amikor nekik még babakocsijuk sem. De elüti a zöld lámpánál bottal átsétáló nénit is, mert éppen sietős dolga van. Ez az egész napomat tönkreteszi. Elszabadult a primitívség. A pénztárcájuk növekedésével nem nőtt az újgazdagok agya. Fel vagyok háborodva amiatt, amiben ez az ország van. Nem magam miatt, hanem azért, mert a közbiztonság nulla, az előkelőbb negyedekben is paplannal alszanak a zuhogó esőben a piac mellett. Mi elé néz ez a társadalom? Olyan erős kasztosodás van, hogy az elképesztő. Úgy tudom, hatszázezer ember van a topon, a többi meg egyszerűen a béka feneke alatt. Azt szoktam mondani, a kommunizmusban lettem hercegné és a demokráciában vagyok kommunista. Ez alatt a krisztusi értékrendet értem. Hogy egy ember dolgozzon annyit, hogy el tudja tartani magát, de ne harácsoljon folyton. A nők elamerikaiasodtak. Megy a férfiak utáni hajsza, ki talál jobb partit, hogy neki ne kelljen semmit csinálnia. Nemrég beiratkoztam egy fitness centerbe. Ezeknek a lányoknak semmi más dolguk nincs, mint hogy széttegyék a lábukat, és hogy állandóan szépítsék magukat, és azt is olyan önimádattal, ami hihetetlen.

– Az elegancia élő példaképének a nárcizmus nem jelent semmit?

– Nem. Ami rajtam van smink, a szempillát kivéve, tetoválás. Ez nem jön le, így fekszem, és így kelek. Sajnálom az időt a sminkelésre. Ha a hajam nem néz ki jól, fölcsapok egy kalapot, és ahhoz öltözködöm. Egyetlen kiadásom a műkörmök, mert ezzel semmi gond. Ezzel gyomlálok a kertben, gondozom a háromezer muskátlit, a háromszáz kaktuszt, nagyon jól elvagyok.

– Nyilván boldogabb lenne a színpadon. Miért nem táncol a Moulinban?

– 1988 óta egyáltalán nem táncoltam. Ennek ellenére elengedtem a Moulin szerződését. Napi százezret ajánlottak fel. A nevem kötelez. Nem fognak megvásárolni, ha nem engedik meg azt, hogy letegyem a névjegyem! Pedig csak egy háromperces számról lett volna szó. De azzal letáncoltam volna a sztárjukat.

– Nem is lépett fel?

– Nem. Díszvendég voltam, mert nem tudták volna nélkülem megnyitni a Moulint. Pedig kuriózumként kéne, hogy kezeljenek, amiért ebben a korban képes vagyok táncolni.

– De egyszer mégiscsak behúzták a csőbe…

– Kihasználtak. Balett-termet szerettem volna építeni. Nem voltam anyagilag rászorulva, hogy tanítsak, de akár ingyen is tanítottam volna a tehetséges embereket. A tehetségtelenekkel viszont akkor sem álltam volna szóba, ha milliókat adnak, mert gyűlölöm őket. El is jutottam az építkezés háromnegyedéig, amikor beütött a nagy demokrácia, megváltoztak az árak, a forint leértékelődött, és nem volt munkám, mert a szórakozóhelyeket átalakították kaszinókká meg peep show-kká. Egy régi külkerdiplomata ismerősöm fél év alatt rábeszélt, hogy fektessem be a pénzem a nagy építkezésekbe kezdő svájci–magyar vállalatába. Alá kellett írnom egy átvételi elismervényt hatvanötmillió forintról, amit nem vettem fel soha, a házam lett a fedezet, és a harmincmilliót érő ékszereim is belekerültek a portfólióba. Richárd bement hozzájuk, ellenőrizte a könyveiket, úgy nézett ki, minden tiszta. Odaadtak nekem ötmillió forintot csalinak, mondván, nyolc-kilenc milliót visszacsöpögtetnek havonta, és ebből fogom kifizetni, amit ők befektetnek a házamba. Három hónap elteltével kaptam a felszólítást a kiköltözésre, mert a pénz nincs sehol. Nem vagyok egy elveszett ember, de azt tudni kell, hogy másfél évig ültem, és néztem egy irányba. Végül egyik estéről a másikra feljelentettem őket a rendőrségen. Az ékszereimet kilenc év alatt nem is kerestették. Idén január óta a bíróság másodfokú döntése értelmében a házamat, amiben harmincnyolc éve lakom, a telekkönyvben végre ismét a nevemen tudhatom.

– Az említett intuíciója hol volt akkor?

– Bennem rögtön jelzett a piros lámpa. Később, a mellettünk lévő kisebb házakban például rágyújtották a nyolcvannyolc éves nagymamára a lakást, mert nem akarta eladni, oda akart építkezni egy nagy beruházás. A másik családot megfenyegették, hogy ellopják a gyereket, ha nem írják alá, és nem adják el a házat.

– Ugyanezek voltak?

– Nem tudom. Az én megérzésem tökéletes volt. Most már végképp megtanultam, hogy csak ebben bízhatom, semmi másban.