A nyolcvanas évek közepén itthon még hírből sem ismertük a színházi vállalkozás fogalmát, amikor egy vörös hajú, zöld szemű, öröknyüzsgő ifjú színésznőtől meghívás érkezett a Komédi Franc ez? egyik premierjére. Aztán a PÁB színházéra. Mindkét társulatot ő gründolta össze, merészen kavicsot dobva színházi életünk rendjének, hierarchiájának megszokott állóvizébe. Nagyot csobbant. Akkorát, hogy a hivatalosan a Vígszínház gárdájához tartozó szépség évekig parkolópályán dekkolt civil kurázsija miatt, szokatlan szerepváltásával sokáig kigolyózta magát szakmája összes más területéről. Közben megszületett második kislánya, akinek érkezésével alaposan megpróbálta az élet... Jobbító szándéka később másfelé fordult. A hír arról szólt, hogy egyes-egyedül "összekalapolt" több millió forintot, és meglepte vele a László Kórház gyermek-intezívosztályát. Később kiderült, annyira belejött az adománygyűjtésbe, hogy két berendezés is kitelt a pénzből. Alig hitte, eleinte annyira nyögvenyelősen ment. Merthogy az öntevékeny jótékonyság akkoriban éppoly fehér holló volt Magyarországon, mint az említett színházi magántársulat. Az elmúlt két évtizedben aztán valahogy természetessé vált, hogy Szalay Kriszta ilyen. Nem hajlandó várni a nagy feladatokra, megkeresi azokat magának. Azok meg őt rendre megtalálják. Az És a nyolcadik napon című darabban, amelyet szerzőként is jegyez, partnerül egy Down-szindrómás kisfiút választott, aki saját magát játssza. Merész vállalkozás volt ilyen memóriapróbának kitenni egy nem egészséges gyereket a tenyérnyi színpadon, a nézők elérhető közelségében. Sokan nem hittek a sikerében. Kriszta egy percig sem kételkedett. Mert ismeri és gyakorolja a mondást, miszerint "nincs lehetetlen, csak tehetetlen". És mert egyre inkább tisztában van azzal a képességgel, amellyel közvetítőként áldotta meg a feljebbvaló.

- Régóta mocorgott bennem ez a téma, a személyes érintettség okán is. Második kislányom, Lilike oxigénhiányosan született, azt mondták, értelmi fogyatékos lesz. Mindez azért, mert az orvos még a fájások előtt beindította a szülést. A természet megerőszakolásának bosszúja nem maradt el. Éveken át küzdöttünk, rohangáltunk egyik orvostól a másik gyógyítóig, míg végül teljesen egészséges lett. Fejlesztése során nemcsak ő, mi is sokat tanultunk. Rátaláltunk a talpmasszázs, az Alexandra-módszer csodájára, a prananádi energia alkalmazására, azokra az ősi gyógymódokra, amelyeket a kommunizmus sújtotta országokban erőszakkal elfeledtettek velünk. A legnagyobb tanulság az volt, hogy rádöbbentem: középső gyerekünk tulajdonképpen miattam született így. Mert akkor én már hosszú ideje vigyázzban álltam. Jó kislány módjára ezért nem mertem ellentmondani az orvosnak, de nem csak neki. Régóta nem a saját képességeim, elképzeléseim, vágyaim szerint éltem az életemet. Megőrültem, szinte szétfeszültem ettől a vigyázzban állástól, miközben újra és újra ezt tettem. Akkor még nem tudtam másként...

- Mikor és minek hatására változott meg ez az állapot?

- Tízegynéhány éve, egy síbaleset kapcsán. Amint megtörtént, nem azt kérdeztem, ami általában ilyenkor az embernek az eszébe jut, hogy miért most, és miért pont velem? Azt éreztem, ennek meg kellett történnie, hogy másként gondolkodjak, másképpen éljek. A bajok nem véletlenül következnek be. A betegség a lélek nyelve. Jelzés, hogy valami nincs rendben az életünkkel. A túlhajszoltság, az állandó stressz megbosszulja magát. Ha nem teszünk ellene semmit, ha nem az érzelmeink szerint élünk, iszonyú nyomás lesz bennünk, amely különböző nyavalyák formájában tör utat magának.

- Azt tarja, az érzelmektől jobbak lesznek a dolgok. Nagy érzelmek feszítését oldotta fel azzal, hogy megírta, s eljátszotta, játssza a Down-kóros kisfiú anyjának életét, megpróbáltatásait. Ám ezzel épphogy csak elkezdődött újabb harca, ezúttal a másság elfogadtatásáért.

- Úgy alakult, hogy a Kézenfogva Alapítvány sajátos formában támogatott bennünket. Minden hónapban megvettek egy előadást, amelyre fogyatékos gyerekeket, a szüleiket és a sérült emberek foglalkoztatásában érintetteket látták vendégül. Már a darabbal is bizonyítottuk, hogy a fogyatékos emberekről nem szabad lemondanunk. A saját színvonalukon képesek jól ellátni a munkájukat, beilleszkedni egy munkahelyi közösségbe. Miközben hihetetlenül sok szeretetet sugároznak. Ez az egyik legfontosabb üzenete az És a nyolcadik naponnak. A másik pedig az, hogy a fogyatékosok családját - Magyarországon több mint hatszázezren vannak - kimozdítsuk a bezártságból. Azzal, hogy kinyitjuk az ajtókat. A kulcsok csak mi magunk, egészséges emberek lehetünk. Az elfogadással, a befogadással.

- Épp ezzel van a legnagyobb baj, úgy érzem. A társadalom nem tudja kezelni a velük való bánásmódot, zavartan viselkedik velük.

- Előadások után mindig ott maradunk Botonddal, kilépve szerepünkből, beszélgetünk a közönséggel. Ezek a találkozások mind-mind ezt bizonyítják.

- Nyilván ezért is született meg a Kapcsolda, azaz a Közelítsünk egymás felé mozgalom.

- Igen, mert a darab a maga lehetőségeivel viszonylag kevés emberhez jut el. Pedig fontos dolgok hangzanak el benne, amelyről azt mondják, igen, ezt ki kell mondani, végre van valaki, aki ezt megteszi. Decemberben az előadás kapcsán meghívtak egy kisebb közösségbe, hogy beszélgessünk a másságról, a fogyatékosság elfogadásáról, a nyitottságról. Előttem egy képviselő szólalt fel, aki nagyon szemérmesen megjegyezte, hogy ebben a szűk körben elárulhatja, az ő egyik gyereke is fogyatékos. Ahogy beszélt, a darabom mondatait hallottam vissza. Amikor rám került a sor, azt mondtam neki, hogy nagyon bátran fel kéne vállalnia ezt a helyzetet, mert az erőt adna másoknak is, hogy erről igenis lehet, és kell is beszélni. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Tudom, több politikusnak van fogyatékos gyereke. Ha ők húzódoznak ezt bevallani, nem állnak ki nyíltan a másság elfogadtatásáért, ha ugyanolyan szorongós civilek a saját történetükben, ki tud segíteni? Nem mutatnak példát, nem adnak erőt a társadalomnak, pedig arra óriási a szükség. Az esendőség megmutatására.

- Ismert eset, hogy amikor a néhai amerikai elnök, Ronald Reagan a nagy nyilvánosság előtt elmondta, hogy ő nagyothalló lévén készülékkel él, ez erőt adott sorstársainak. Erősen megugrott a hallókészüléket viselők száma, a munkahelyeken pedig nem volt többé stigma ez a betegség. Gesztusa sok millió embert szabadított meg a szorongásától.

- Nagyon-nagyon fontos, hogy ismert emberek nyíltan felvállalják a saját vagy családtagjaik fogyatékosságát. Hogy tegyenek a társadalomba való integrálásukért. Minden érintett szülő legnagyobb aggodalma, hogy mi lesz a sérült gyerekével, ha ő meghal? Azt gondolom, nekünk, egészségeseknek közös felelősségünk, hogy ez megoldódjék.

- De térjünk még vissza a Kapcsoldához...

- Az érintett képviselővel való találkozásom adta az ötletet, hogy elvigyek száz sérült gyereket három gimnáziumba, egészséges társaik közé. A három igazgató azonnal megadta az engedélyt, persze, szervezzem csak, itt a gimnázium. Mivel nagyon sok tanár zárt volt, nekem többnyire egyedül kellett megnyernem a több száz diákot az ügynek. Persze nem volt kis munka egyenként meggyőzni a fogyatékos gyerekek családját sem, ugyanis rettegtek jelentkezni. Valójában mindkét részről félelemhegyek fogadták az ötletet. Mindemellett, a lelkieken túl, le kellett küzdeni a földrajzi távolságokat is, hiszen a legapróbb falvakból is jöttek sérült gyerekek.

- De mint a mesében, éppúgy Szalay Kriszta történeteiben, a Kapcsolda is sikerrel járt...

- Végigjártuk az osztályokat, beszélgettünk, ismerkedtünk egymással. Döbbenetes tapasztalat, hogy az egészséges gyerekek ugyanazokról a dolgokról faggatóztak roppant óvatosan, mint a saját korosztályom tagjai, a nálam idősebbek, vagyis minden korosztály. Hogy mit kezdjenek ők ezekkel a szegény kis fogyikkal? Nem lesz-e nekik rosszabb, ha ez csupán egyszeri találkozás, és holnap meg holnapután már nem lesz benne részük?

- Mi volt a válasz?

- Elmondtam nekik, hogy ezek a gyerekek nagyon nyitottak, mindennek tudnak örülni. De nem is annyira nekik, mint inkább a családjaiknak fontos ez a találkozás, amelyből érzik, hogy a társadalom nyit feléjük. Ez fontos lépés, mert a fogyatékos ember elfogadja önmagát, csak az egészségesek társadalma nem tud mit kezdeni velük. A kezdeti feszengés után aztán nagyon gyorsan feloldódott mindkét tábor. Több gimis elmondta, hogy ő ilyen nyitottságot és önfeledtséget, ennyi szeretetet még az életében nem kapott.

- Miután megint sikerrel vette az akadályokat, ismét gondolt egy nagyot...

- Nem elég három gimnáziumban megvalósítani ezeket a találkozásokat. Az igazi az lenne, ha sokkal többen lehetne. És ekkor, az ötlet megszületésekor jött hozzá a segítség is. A Mosoly Alapítvánnyal az ősztől országos programmá tesszük a Kapcsoldát, kezdetben ötven középiskolában szervezzük meg az ismerkedést.

- Amikor a jól ismert "szalaykrisztás" vehemenciával újabb és újabb közösségi munkába veti magát, hogyan fogadja mindezt a család, a férj és a három gyerek?

- Még csak egy gyerekem volt, s már akkor folyamatos kontroll alatt tartottam magam, hogy soha, semmilyen feszültséget ne vigyek haza. Mert milyen dolog az, hogy például más gyerekeknek énekelek, más gyerekeknek gyűjtök, másokért talpalok, a sajátomhoz meg csak a fáradtságot, a feszültséget viszem haza? Ahogy az ajtón beléptem, én már családmama voltam. A gyerekeim - úgy gondolom - sokat nyertek ezekkel az "akciókkal". Látták a kitartásomat hónapokon keresztül, amíg az ötletet sikerült megvalósítani, másrészt meg a Kapcsoldát az ő gimnáziumukban is megszerveztem. Ezekkel a dolgokkal ők is fejlődnek. Nem engedem, hogy ennek kárát lássák. Ugyanúgy sütök-főzök nekik, mint más mamák, akik nem ötletelnek és nyüzsögnek ennyit. Az én csapdám, hogy mindent a kis fenekük alá tettem, és ettől bizony az évek során igen-igen kifáradtam. Az anyaságot is vigyázzba állva csináltam, mert nagyon meg akartam felelni a tökéletes mamaképemnek. Bár őszintén, nekem is jólesett. Elismerés volt, hogy még erre is képes vagyok. De ezt nem szabad sokáig erőn felül csinálni. Meg kell tanulnom nemet mondani - akár a saját gyerekeimnek is -, ha nagyon fáradt vagyok. Mostanra jutottam el odáig, hogy megtanuljak egy másfajta kommunikációt, amivel bevonzok magam mellé segítőket. Itthon és a közügyekben egyaránt. A szervezetem apró jelzéseire már odafigyelek. Két évvel ezelőtt elvonultam két hónapra Londonba. Akkor mondtam ki először, hogy most csak én vagyok a fontos. Nagy merészség volt nyelvtudás nélkül belevágni ebbe a kalandba. De tanultam, szociális munkát végeztem, és mámorító volt belekóstolni a szabadság érzésébe. Persze iszonyúan hiányzott a családom, úgyhogy rövid időre utánam is jöttek.

- Hogyan viszonyul mindehhez a férje, Cserna Antal? Hisz színészként ő is meglehetősen rapszodikus életet él, akinek akár púp is lehetne a hátán egy folyton nyüzsgő feleség.

- Nem könnyű neki. Ellen ugyan nem áll, de azért kapkodja a fejét. Most, a Kapcsoldába már egyáltalán nem vontam be. Hazajött fáradtan a forgatásból, nem terhelhettem azzal, hogy elmesélem a nehézségeket, az ütközéseket. Azt sem akartam, hogy eljöjjön, de az utolsó percben mégiscsak belekeveredett... Olyannyira, hogy írt egy kapcsoldás dalt, melyet a gyerekek együtt énekeltek.

- Kívülről kerek, harmonikus a kapcsolatuk, a férje huszonnégy éve a társa a színházcsinálásban, a gyerekek nevelésében, még a "robbanásaiban" is...

- Igen, azt szokták mondani, hogy jaj, nektek könnyű... Na most, ez az a könnyű, aminél nehezebb nincs. Már évek óta készülök megírni egy könyvet az ilyen hosszú társas kapcsolatokról. Arról, hogy az együttes létben hogyan valósíthatod meg úgy önmagad, hogy a házasságod ne fusson zátonyra attól, hogy nem a másik terhét cipeled, hanem megpróbálod a saját életedet élni. Mindezt úgy, hogy ne hátráltasd a másikat, és a harmóniát is megőrizd. Nehezen tudom rászánni magam a megírására. Talán azért, mert ezt megvalósítani is rettentő nehéz...