Az összekapcsolódás, a részek állandó kommunikációja, a dinamikus egység a XX. század első felében, a kvantumfizikában tárult fel. Kiderült: a fizikai világ szubatomi egységek és események finom hálózata, s a szilárd, statikus anyag is valójában örvénylő energiatenger. Anyag és tudat is szorosan összefügg egymással, mivel a megfigyelő viselkedése befolyásolja a megfigyelt valóságot, vagyis az adott részecske helyzetét – Heisenberg-féle határozatlansági reláció –, s a részecskék akkor is kapcsolatban maradnak, amikor már távol kerültek egymástól; ez a Bell-feltétel. Hasonló, tudati egységre utaló jelenségeket – mint az egyéni tudattalan kapcsolódása a kollektív tudatalattihoz vagy érzelmileg közel álló személyek között zajló érzékszerveken túli érzékelés – figyeltek meg a modern pszichológiai irányzatok.

Társadalmi, mindennapi realitássá emeltünk egy olyan kommunikációintenzív szintet, amelyen korábban csak tudatalattink tevékenykedett. Elképesztő méreteket ölt az információtúltermelés, a befogadás készsége viszont alig fejlődik. Néhány éven belül 63 százalékkal több információ fog beérkezni sokfunkciós készülékünkbe, mint amennyit mi magunk küldünk a külvilágba, s az évtized végére ez az infodeficit eléri a 90 százalékot.
Az információáradat nagy része a tudatalattiban raktározódik el. A tudatalatti éberebb használata, integrálása a nappali tudatba az információtúltermelés problémájának megoldása lehet. Ez olyan triviális dolgoknál kezdődik, mint a lefekvéskor felködlő gondolat raktározása a „holnap reggel is jusson eszembe” szuggesztióval, és folytatódhat a tudásgazdaságban fontos szerephez jutó tudatfolyamatok – mint a kitágult emlékezőképesség, az asszociációs készség, az illékony gondolatáramok fokozottabb érzékelése – hatékonyabb programozásával. Tévedés azt hinni, hogy a tudományos munka és az innováció puszta logikai fejtörés eredménye, sokszor jóval inkább hasonlít a misztikus keresés kalandjához. Thomas Alva Edisontól, Neumann Jánoson és Gábor Dénesen át Albert Einsteinig a nagy tudósok és feltalálók teoretikus és technológiai felfedezéseinek többsége megvilágosodásszerű heurékaélményeken keresztül realizálódtak. „Ezt az érzést igen nehéz elmagyarázni annak, akiből teljességgel hiányzik, főleg mert semmiféle ember-mintájú Isten-kép nem felel meg neki. Az egyén érzi az emberi vágyak és célok jelentéktelenségét, a természetben és a gondolatok világában megnyilvánuló fenséges és csodálatos rendet. Az egyéni létet börtönnek látja, s a világegyetemet egyetlen jelentős egészként akarja megélni. Állítom: a kozmikus vallásos érzés ösztönöz a legerősebben és legnemesebben a tudományos kutatásra” – írta Einstein.
Meggyőződésem, hogy a tudástársadalomnak érett szakaszában több köze lesz az emberi meglátásokhoz, a mentális képességekhez, mint az informatikai eszközökhöz, vagy a mesterséges intelligenciával automatizáltan működő integrált rendszerekhez.

A tudás végtelen és kimeríthetetlen erőforrás. A tudat viszont végtelen, de kimeríthető. Ahogy a gazdasági növekedés az önmegújító természeti rendszerek elpusztításának határát súrolja, úgy az infokommunikációs felgyorsulással is felvetődik a fenntartható fejlődés kérdése, hogy a tudástársadalom ne agyilag lefárasztott, túlhajszolt elméjű emberek gyülekezete legyen.
Amikor az új generációs szolgáltatások kudarcát az igényszintek hiánya okozza, akkor be kell látnunk, hogy a tudástársadalom fejlődése nem máson múlik, mint magán a tudaton, amely a tudást hasznosítja.