– Ha van két kulcsszó az életemben, akkor ezek az ezotéria és a gazdaság. Egyszerre él bennem az erőteljes, agilis üzletasszony, aki szervez, tárgyal a szponzorokkal, irányít, és a színpadon fuvolázó ember, aki a hétköznapi élet csapdái és fortélyai közt bukdácsol. Gyakran éreztem, érzem úgy, hogy nem, én nem akarok elszakadni a zenétől, a játéktól, de már muszáj, mert a színpadi beteljesedéshez kell ez a földi lét, a világhoz való mindennapi kötődés, ami szervező, fegyelmező erő, ami nélkül talán elszállnék.

– De mintha ezt a földi valóságot sem tekintené végleges, megmásíthatatlan adottságnak…

– Ha arra céloz, hogy nehezen illeszkedek, akkor igen. Már gyerekkoromban kiderült, hogy semmilyen rendszerbe nem tudok beilleszkedni… Kilógtam az iskolából is, a konzervatóriumból is, nem voltam képes beülni egy kész zenekarba sem. Akkor tudok igazán teljesíteni, ha aktív részese, kitalálója lehetek a produkciónak.

– És ez történik?

– Szerencsém van, hogy független és szabad lehetek, ezt nagymértékben a szponzoraimnak köszönhetem.

– Talán mert nekik is megéri…

– Igen, ez kölcsönös. A teltházas koncertek vonzzák a szponzort, persze nem mindenkit. Most is voltam valahol tárgyalni, és elhajtottak, inkább a boksz, a pop… Ott tízezres a közönség, nálunk, a Zeneakadémián ezerháromszáz a maximum. De nem akarok igazságtalan lenni, vannak, akik még hajlandók az ügyet nézni, pusztán az értéket is támogatni. Az viszont egy pluszöröm, hogy azokat az embereket, akik nagyon erőteljesen az üzleti életre koncentrálnak, is sikerül elvarázsolni a zenével. És ugyanezt tapasztalom a másik végletnél is. Tavaly jártunk egy turné során Baján, és idén visszamentünk. És ott várt engem egy hajléktalan, aki az utolsó filléreiből nekem vett virágot, mert visszajöttem. Azt érzékelem, hogy egyre többekben van elfogadás, befogadás. Hiszek Salingerben, aki azt mondta vagy írta, hogy mindenkiben ott a Jóisten. A zene hihetetlen erős mágia. Nem verbális, a szellemre és a lélekre hat. Talán még a tánc ilyen misztikus műfaj. Bekap, megpörget, mint egy meditáció. Az lesz, amit te csinálsz belőle, illetve amit és ahogyan befogadsz az előadásból. És az előadásnak iszonyú tág a kerete. A cross-over voltaképp improvizáció, csak a szerkezete van meg a darabnak, és a színpadon az történik, amit mi akarunk. És érzed, hogy ott van ezer ember, és érzed, hogy most együtt vagytok, hogy röpülsz, röpülsz… Bejönnek ólmos fáradtan, aztán kimennek úgy, hogy történt velük valami.

– Akkor is repdes, amikor a szponzorral tárgyal?

– Az fárasztó művelet, de elkerülhetetlen. Szeretem magam, magunkat biztonságban érezni. Nehezen viselem a kiszolgáltatottságot. De ez is a földi élet része.

– A megtartó kötelék.

– Nekem az. Nekem a gyerekeimmel való törődés is az. Minden reggel fel kell kelnem fél hétkor, akkor is, ha kettőkor értem haza vidékről.

– Ha valaki felajánlaná, hogy mától csak zenélnie kell, nincs tárgyalás, nincs korai ébresztő, elfogadná?

– Egy részét valószínűleg. A baby sittert, a takarítót már biztos, hogy nem. Az egyszerűen siralmas volt, amikor egy alkalommal vittem volna a gyerekruhát a fürdőszobába, a kislányom utánam szólt, hogy te nem is tudsz mosni.

– Azt sem engedheti meg magának, hogy más szervezze a produkciókat?

– Próbáltuk, nem működik. A szponzoroknak én vagyok a biztosíték. Pontosabban az a hit és szenvedély, amit képviselek. Mert szó sincs róla, hogy én profi módon tárgyalnék. Amikor például a CIB vezetősége egy ebéden megkérdezte, hogy mit tudnék cserébe felajánlani a szponzorációért és azért, ha megvennék az aranyfuvolát – ami roppant nagy érték, és azt hiszem, nálunk még senkinek sincs –, akkor én nem számokkal, szórólapokkal, plakátokkal és CD-kel álltam elő, hanem azt válaszoltam, hogy nagyon boldog lennék.

– És megkapta?

– Meg.

– Azt akarja mondani, hogy ösztönösen tárgyal?

– Igen. Van valamiféle kisugárzásom, amire vagy rákattannak, vagy nem. Erős a hitem, és erős bennem a szeretet.

– Valahol azt nyilatkozta, hogy a cross-over a világnézete, a filozófiája.

– Igen, a cross-over az átjárhatóságot jelenti, hogy nem létezik semmi önmagában, hogy nincsenek falak, hogy nincs értelme külön klasszikus zenéről, dzsesszről, popról beszélni. Csak zene van. Csak élet van. Mint ahogy például csak orvoslás van, nincs külön test és lélek. Az egész embert kell nézni. Ma már sokkal elfogadottabb ez a nézet, mint tíz évvel ezelőtt. Nem véletlenül robbant be az életünkbe az ezotéria.

– Ha jól gondolom, a cross-over az ezotéria zenei megfelelője.

– Így van. Amikor a Bolerót játsszuk, akkor egy idő után már teljesen mellékes, hogy én zenélek épp, vagy a társam. Csak a Zene van, ez a lényeg, s a katarzis abból terem, hogy az egységet éled meg. Ezért is szeretnék egy művészeti központot, egy iskolát létrehozni, ahol közösen születhetik meg az előadás, ott teremtik a díszletet, a jelmezt, ott próbálnak.

– Mindeközben – egy nyilatkozatából tudom – nyugtalanítja az a világ s az a tendencia, amiben élünk.

– Amikor kint állok a színpadon, megvan bennem ez az ambivalencia, de ez így van rendjén. A kedvenc mondatom, hogy az igenek nem működnek a nemek nélkül. Persze, ha azt látnám, hogy eldurvul a világ, akkor elvonulnék. Van olyan is, hogy az embernek hallgatni kell. Van, amikor nem mondhatom, hogy én csak egy zenész vagyok. Ez is a cross-over… Most még úgy érzem, van annak helye, hogy elmondhatom a szorongásaimat, félelmeimet.

– Ami nem különösebben látszik így első pillantásra…

– Attól vagyok jól, és attól vagyok boldog, hogy arra az oldalra születtem, ami teremt. Hogy muzsikus vagyok, hogy ilyen körülmények között és ilyen zenésztársakkal élhetek, dolgozhatok.

– Levegőhöz jut ma nálunk az, aki erre az oldalra született?

– Nem mindenki. Most kicsi a rés, ahová be lehet férni. Kis ország vagyunk sok tehetséggel. És hiába tehetséges valaki, ha nem tud kiállni a dolgaiért. Ebből a szempontból eléggé korszerű nőszemély vagyok.