Amikor 2004 végén kinevezték a Szépművészeti Múzeum élére, Baán László főigazgató tervei között - akkori sajtóközlések szerint - különböző reformok megvalósítása szerepelt, elsősorban az időközi kiállítások megszervezésében és a látogatók kiszolgálásában, mert úgy vélte, a megújuló, korszerű Szépművészeti sokkal több látogatót vonz majd. Alig három év telt el azóta, és úgy tűnik, igaza lett.

- A hazai kulturális intézmények között különleges helye van a Szépművészeti Múzeumnak, nemcsak a neve, múltja, gyűjteménye és egyre látogatottabb időszaki kiállításai miatt, hanem azért is, mert piacszerűen működik, a többiekhez képest mindenképpen, még ha jelentős állami támogatás mellett is. A látogatottság látványos növekedésében szerepe van annak, hogy önnek közgazdasági diplomája van?

- Tény, hogy a hazai múzeumigazgatók közül én vagyok az egyetlen menedzservégzettségű, bár a közgazdasági diplomám mellett van egy filozófia szakos is, és a humán érdeklődésem mindig is erős volt. A Szépművészeti Múzeum viszont abban bizonyosan egyedülálló a magyar múzeumok között, hogy az elmúlt három évben meghatszoroztuk a saját bevételeinket, így, szemben a korábbi 10-15 százalékos aránnyal, az éves működési költségvetésünkön belül a súlyát föltornáztuk ötven százalékra. Ez az arány a legjobban prosperáló nyugati múzeumokéval azonos. És ezt úgy értük el, hogy a központi támogatás három éve nagyjából változatlan, évente mintegy 1,1 milliárd forint.

- A saját bevétel miből tevődik össze?

- Döntően jegyárbevétel, de van benne szponzori támogatás és teremkiadás is. Ha izgalmas kiállításokat szervezünk - amelyek persze drágák, a mostani Medici-kiállításnak is háromszázmillió forintos összköltsége van -, az józan üzleti számítás szerint behozza a közvetlen ráfordításokat, sőt még egy kis üzleti hasznot is hoz, amit azután a kisebb közönségre számot tartó kiállítások megrendezésére, múzeumpedagógiára, vagy éppen műtárgyvásárlásra fordíthatunk. Ha jó kiállítást csinálunk, lesz közönség, amelyik megveszi a belépőket - mondhatnám, a terméket -, és lesz szponzor is. Ahol százezrek kíváncsiak, ott megjelennek a nagy, jelentős szponzorok, és nem mecénásként, hanem kimondottan marketing- és presztízsmegfontolásokból. Ez azt is jelenti, hogy a Szépművészeti Múzeum vonzó címmé vált, könnyebb komoly haszonnal kiadni a termeinket esti rendezvényekre, bálokra. Ami piaci megközelítésben fő törekvésem volt, megvalósult: a Szépművészeti Múzeum valódi brand, márkanév lett. Az emberek szívesen jönnek ide, s egyben bármelyik támogatónak jó partnere tudunk lenni. Jelen pillanatban valószínűleg mi vagyunk a legjobban szponzorált kulturális intézmény az országban.

- Úgy tűnik, jó kiállítások vannak másutt is, de mintha a hírük el sem jutna azokhoz, akiket érdekelhetnének.

- A tetszésben nincs szerepe a marketingnek? A nem műértő közönségnek nem az tetszik, amiről elhiszi, hogy tetszeni fog neki?

- Körülbelül huszonöt éve van egy nagy múzeumi boom a nyugati világban, a kiállítások, a múzeumok kedvelt célponttá váltak a szabadidő eltöltésében. A múzeumi világ a kulturális turizmus húzóágává vált. A művészettörténet legnagyobb alakjai - a legfontosabb negyven-ötven név, Raffaellótól Picassóig - pedig sztárokká váltak, a sztárképzési mechanizmusnak ugyanazokat a jeleit láthatjuk náluk, mint a híres operaénekeseknél vagy futballistáknál, ám nagy előnyük, hogy rajtuk van az eredetiség és egyediség védjegye. Ma már nagyon jó reprodukciók vannak, fantasztikus albumok, van internet, de az eredetit csak a múzeumban láthatjuk. Például Botticelli Minerva és kentaurját most éppen itt, a Szépművészetiben lehet látni, állandó otthonában, az Uffiziben pedig nem. Ezeknek az óriásoknak az értéke évszázadok során vált megkérdőjelezhetetlenné. Egy biztos: amikor eredetiséggel, egy mítosszal találkozik az ember, az mindenképpen élmény, amelyet még az is erősít, hogy nemcsak ő, hanem százezrek kíváncsiak rá.

- Az ön pályáján végigtekintve a Szépművészeti Múzeum érdekes választásnak tűnik. Miért pályázott a múzeumi főigazgatói posztra?

- Ami engem mindig is érdekelt - és ez köti össze eddigi munkahelyeimet, a fővárost, a kulturális minisztériumot és a múzeumot -, hogy valami újat építsek fel. A sors megadta, hogy rögtön a rendszerváltás után részt vehettem a tanácsrendszer önkormányzati rendszerré átalakításában - korábban ez volt a kutatási területem. Később egy tanulmányomban javasoltam, hogy létre kellene hozni egy önálló kulturális minisztériumot. Ez meg is valósult 1998-tól, s részt is vehettem a felépítésében. A Szépművészeti ugyan létezett már száz éve, de hosszú ideje egyfajta Csipkerózsika-álomban. Néhány év alatt az addig messze lehetőségei alatt működő intézmény egy modern, európai rangú múzeummá vált, ami azt nyújtja Budapesten a hazai közönségnek, mint amit megszoktunk Bécsben, Londonban vagy bárhol Európában. Ez rendkívül izgalmas építkezés volt, személyzeti, pénzügyi, forrásteremtési feladatokkal, s egy az intézmény egészét átható, vadonatúj policy fölvázolásával. Közel negyven új fiatal munkatárs érkezett a házba, de a vezetők gerincét mégiscsak a régi kollégák adják. És lehetett motiválni őket: ugyanaz a tudományos gárda, amely akkor, amikor idekerültem, 2005-2006-ra két kiállítással készült, végül ugyanezen időszakban közel harminc tárlatot hozott létre.

- Szerepet játszott az első "megakiállítás", a Monet-tárlat sikere abban, hogy pályázott?

- Persze. Azt láttam, azt érzékeltem, és reméltem is, hogy ez olyan forradalom, ahonnan nincs visszaút. Meg kell mondjam, az előző vezetés ezt nem így gondolta. A Monet-kiállítás nem azért lett, mert az intézmény akarta. Ezt akarta Geskó Judit kurátorasszony - aki aztán később a Van Gogh-kiállítást is megcsinálta, és most készül a Cézanne-ra, akarták az akkori kulturális miniszterek, Rockenbauer Zoltán, Görgey Gábor és Hiller István, s akart a francia állam, mert tudta, hogy lesz magyar EU-csatlakozás, és számukra mindig is fontos volt a kulturális expanzió. Mindezt az akkori múzeumvezetés kénytelen-kelletlen tűrte. De a kiállítás kirobbanó sikere után le is szűrték a következtetést, hogy itt még egyszer ilyen vircsaft, ilyen tömeg nem kell. Hozzá kell tennem: eszébe nem jutott senkinek az on-line jegyértékesítés.

A Van Gogh-kiállításnál már a jegyek hatvan százaléka idősávos elővételben kelt el, ebből negyven százalék on-line, így kétszer annyi látogatót tudott kezelni a múzeum tömegjelenetek nélkül, mint ahányan a Monet-kiállításon voltak. Elindult a múzeumi boom vidéken is, és most már nem csak a legnagyobb nevekre jönnek. Egy izgalmas kiállításra ma már akár hozzánk, akár egy jól bevezetett vidéki múzeumba is sokkal többen látogatnak el, mint a korábbi években. Elkezdünk például egy vidéki körutat a saját anyagunkból - ilyen volt például a Rejtett szépségek kiállítás, 19. századi nőalakokból -, és ez számos helyen a teljes éves látogatottsági számot behozta, vagy még többet, a kiállítás két-három hónapja alatt.

- Érthető, hogy vonzó volt az ön számára a múzeum, de végül is egy magas minisztériumi állást adott föl a főigazgatói posztért.

- A fővárosnál hét évet töltöttem el, a minisztériumba 1998-ban léptem be, 2000-ben kineveztek közigazgatási államtitkárnak, de már 2001-ben végiggondoltam, hogy ha rajtam múlik szeretnék-e nyugdíjig a közigazgatásban dolgozni. Világossá vált számomra: az intézményi körbe szeretnék menni, de nem általában akartam intézményt, múzeumot vezetni. Tudtam - nem csak gondoltam, tudtam is -, hogy a Szépművészetiben olyan perspektíva, olyan kulturális tőke van, amelyik messze a lehetőségei alatt működik. Egy alvó múzeum, amely életre kelvén nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi színtéren is versenyképes. Ezt valószínűleg látták mások is, de hogy ebből hosszú éveken át nem született cselekvés, az is szomorú tény. A közfelfogás szerint a hivatali rangom alá pályáztam - hiszen a minisztériumban a "fölöttese" voltam az össze múzeumnak -, de én már 2001-ben eldöntöttem, hogy pályázni fogok a Szépművészetibe. Az előző vezető mandátuma azonban csak 2004 végén járt le, vagyis ezt meg kellett várni, ami nem is volt baj, mert addig sokat tudtam tanulni.

- Tehát tudatosan készült a feladatra?

- Igen. Tanulmányoztam a múzeumi szféra működését, idehaza és külföldön is.

- Kapcsolatokat is épített?

- Valamelyest igen, de hát államtitkári pozícióból a közvetlen múzeumi mezőnnyel nemigen lehetett tartósan élő kapcsolatot teremteni. De kérdezni kérdezhettem, s arra is volt lehetőség, hogy egy-egy hivatalos úton múzeumokat is beiktassanak a programba. Nagyon sok tapasztalatot szereztem, és ezek valóban hatékonyak voltak, világos képem lett arról, hogyan milyen egy jól működő nyugati múzeum.

- Rátalált a receptre?

- Bármiféle reform receptje tulajdonképpen igen egyszerű. Meg kell nézni, hogy a legjobbak hogyan csinálják. Minden igazán sikeres fejlődésnek ez a kulcsa. Évtizedeket csak úgy lehet átugrani, hogy ha nem saját magunkhoz képest akarunk tíz évvel előbbre kerülni, hanem megnézzük, hogy hol csinálják a legjobban, s hogyan lehet azt adaptálni. Nyilván több sikeres modell van, ezekből kell átvenni azokat a "best practice"-eket, amelyek szervesíthetők a mi jelenünkbe. S ekkor lehet hozzátenni még valamit, ami saját, újabb és jobb, mint amit máshol csinálnak. Erre vonatkozóan egyetlen példát hadd mondjak, amit most is létrehoztunk a Medici-kiállításon. Mi három éve minden esetben, amikor nem csak kétdimenziós tárgyakat állítunk ki, műtárgymásolatokra építve, audioguide-dal, Braille-írással hozzáférhetővé tesszük vak és gyengén látó polgártársaink számára azt, amiből korábban ki voltak zárva. Így ha nem is láthatják, de érezhetik, tapinthatják, és részt vehetnek a nagykiállítások élményében. Más múzeumokban is léteznek az állandó gyűjteményhez kapcsolódóan ilyen sarkocskák, de hogy a megatárlatokon, amelyek százezreket vonzanak, abban a vakok és gyengénlátók is rendre részt vehessenek, ezt egyéb helyen nem láttam, és a külföldi kollégák is, akik jönnek, visszaigazolják, hogy másutt nincs ilyen. Mi ezt gyakorlattá tettük, s ez egy olyan kis hozzátétel, amelyről elmondhatjuk, hogy a miénk a rendszerben. Természetesen a "best practice"-ek átvétele nem lehet puszta másolás, az adaptáló megértése, eltökéltsége és folyamatos originális megoldásai nélkül nem tud szervesülni az átvétel.

- Lesz utánpótlása a mai múzeumlátogatóknak?

- A kétezres évek elején ebben a házban évente átlagosan kétszáz múzeumpedagógiai foglalkozás volt - tárlatvezetések, gyermekfoglalkozások, nyári táborok és így tovább -, tavaly ugyanez a szám háromezer-hatszáz volt. Ma főállásban, szerződéssel, önkéntesként közel százötven ember foglalkozik a közönséggel, az óvodásoktól a legidősebbekig, a legkülönfélébb módon, mert ez olyan pluszértéket ad hozzá egy kiállítás élményéhez, ami nem hasonlítható össze egy önállóan tett múzeumi sétával. Így például a mintegy két éve működő "Múzeum+" program keretében, amikor minden csütörtök este tízig vagyunk nyitva, mindig vannak előre meghirdetett, nagy érdeklődéssel kísért tárlatvezetések magyar és angol nyelven. A foglalkozások összességükben most már tízezres nagyságrendben érnek el embereket.

- Ez is hoz pénzt?

- Profitot nem hoz, ennek a költségeit meg kell termelnünk. De a mi működésünk mégis csak arról szól, hogy a ránk bízott javakat a lehető legtöbb emberhez és a legintenzívebben juttassuk el. Ehhez persze - és ezért is hamis a menedzserszemlélet és a tudományos megközelítés múzeumon belüli szembeállítása - pénzre is szükség van. Vagyis úgy kell működnünk, hogy ezt meg tudjunk teremteni, mert az állami források végesek, ezt tudomásul kell venni, és ez helyénvaló is. Vezetőként, azt gondolom, ez a legfontosabb feladatom, hogy olyan közeget teremtsek, amelyben mindenki professzionálisan végzi a saját dolgát. Az egész költségvetési szféra rákfenéje, hogy nehezen mérhető és számon kérhető a teljesítménye, és ezért nagyon sok esetben alulteljesít ez a szféra, önmaga számára komfortossá téve a működést: az iskola nemegyszer a pedagógusért kezdett lenni, a kórház az orvosért, a múzeum a muzeológusért, és nem pedig a gyerekekért, a betegekért, a látogatókért... A költségvetési szférában a reformok hihetetlenül nehezen megvalósíthatók. Idehaza és a világban sem találták még ki, hogy a hatékonyság rendszerszerűen hogyan költözik be az intézményrendszerbe, de az biztos, hogy akkor van erre esély, ha olyan csapat áll össze, amelyik valóban a célt, az alapküldetést kívánja szolgálni, azt, hogy az igénybevevőnek nyújtson kiemelkedő minőséget. A piacnak való kitettség minőségi kritériumokat is magával hoz. Ha az állam teljes egészében eltartja az intézményt, ez gyakran közömbössé válik az iránt, hogy van-e igény, érdeklődés arra, amit létrehoz.

- Mi lehet az oka annak, hogy két év után is ön az egyetlen "nem szakmabeli" egy múzeum élén? Tudom, ezt nem öntől kellene megkérdeznem, de kíváncsi lennék arra, hogy ön mit gondol erről.

- A kulturális intézmények vezetésének különböző hagyományai vannak. Angolszász területen mára bevett, hogy menedzser vezessen kulturális intézményt. Ott is volt egy fordulat, tíz-tizenöt év alatt alakult ki, hogy a tudós emberek a tudományt művelik a házban, és menedzserek vezetik az intézményeket. Hozzá kell tennem azonban, hogy ez csak akkor működik jól, ha szót értenek egymással. Engem régóta érdekel ez a világ, de nem vagyok művészettörténész, nem is gondolom magam annak, szakmai értékekről elfogadom a kollégák véleményét. Azonban én is el tudtam fogadtatni az érveimet, mondjuk a kiállításpolitikában, hogy mikor mit nyújtsunk a közönségnek. Ebben mindig konszenzusra tudtunk jutni a kollégákkal. Korábban ebben az intézményben nem volt kommunikációs, informatikai, de kiállításszervezői részleg sem. Ne a tudósnak, a kurátornak kelljen foglalkoznia mindennel, a kiállítások funkcionális részeinek is legyenek meg a maguk szakemberei. S persze minden területre olyan kollégákat kell találni, akik professzionálisan végzik a dolgukat, kommunikációképesek, megértik, és kölcsönösen becsülik egymást. Ekkor jön létre az a közös teljesítmény, amelyet sikerként élhetnek meg látogatók és munkatársak egyaránt.