– Prófétát a lelátókra! című most megjelent kötete az 1999 és 2002 között írt publicisztikáinak, esszéinek gyűjteménye. Nem kisebb dolgok foglalkoztatják, mint az emberiség sorskérdései: a terrorizmus és a globalizáció. Mi inspirálja arra, hogy elbeszélések, novellák, regények helyett tanulmányokat, filozófiai okfejtéseket írjon?

– Eddig sem tettem mást, csak másként. A Makrában, ami a legismertebb regényem, ugyanilyen alapvető kérdésekkel foglalkoztam, mint például a kívülről és belülről irányított ember vagy a „tömegember” és az autonóm ember viszonya. De persze kénytelen voltam minden bölcsességemet beleszőni az epikába, hiszen a múlt rendszer kultúrpolitikája nem engedte meg, hogy tanulmányokat, esszéket és publicisztikákat írjak. A rendszerváltás hozta el azt, hogy különválaszthattam egymástól a történeteket és a hozzájuk fűződő elvont gondolataimat. Aki elolvassa valamelyik mostani regényemet, például a Tisztesség ára vagy a Még a kapanyél is elsülhet címűt, az tapasztalhatja, hogy nem dolgozom már belső monológokkal – pedig ezt a megoldást azelőtt nagyon szerettem –, nem a hősök lelki folyamatait ábrázolom, hanem a magatartást és a beszédet, ami a magatartás kívülről megfigyelhető része, s ezáltal az elbeszélő prózám szinte forgatókönyvszerű lesz: látvány, dialóg, látvány, dialóg. Soha nem engedek a mű – a kommunikáció – üzenetéből. Azt mondom el, amit tervbe vettem, de mert az a célom, hogy minél szélesebb közönséghez jusson el a szavam, alkalmazkodom a mai, keveset olvasó, rohanó, hajszolt ember igényeihez: könnyen, olvasmányosan, röviden és izgalmasan próbálok fogalmazni. És igenis filmszerűen. Az emberek rengeteg filmet néznek, a filmszerű próza, hogy úgy mondjam, fülbemászóbb.

– A globalizáció objektív, szükségszerű folyamat – írja a Globalizáció játszmái című cikkében. Mégsem jelent teljes determinációt. Hogy érti ezt?

– Az emberek úgy fogják fel a globalizációt, mintha egy fantasztikusan új dolog kezdődött volna el a világon. Pedig nem. Ez „csak” a kapitalizmus – talán – legvégső formája. Közben pedig fölerősített és általánossá tett néhány olyan folyamatot, ami lassan az emberiség létét veszélyezteti. Ilyen a globális környezetszennyezés és az, hogy csak az emberiség nyolcvan százalékának a nyomora árán képes az emberiség húsz százaléka emberhez méltó életet élni. Tehát előbb-utóbb itt valaminek történnie kell. Ugyanakkor a globalizáció a fejlődés természetes útja. Tehát nem megállítani kell, ami lehetetlen, hanem megfelelő módon irányítani. Annak idején Marx megírta, hogy nagyon érthető és természetes dolog a munkások gépromboló indulata, de nem old meg semmit. A kapitalizmus útján végig kell menni, mondta ő, ahhoz, hogy eljuthassunk a szocializmusig. Igaz, a végére a dolog enyhén szólva bonyolultabb lett, hiszen az emberiség a kapitalizmus kihívásaira – a marxizmus ürügyén – a XX. században háromszor egymás után adott teljesen torz választ. A bolsevizmust, a fasizmust és a nácizmust. Nem ezek az adekvát válaszok, és nem is az úgynevezett periférikus szocializmus, amit Kína és Kambodzsa jelent, meg azok a szörnyállamok, melyek Ázsia nyomorúságára épültek…

– Ön a publicisztikáiban tesz kísérletet arra, hogy találjon valamilyen választ, megoldást?

– Természetesen, holott nagyon jól tudom, hogy nem a döntéshozók olvassák az írásaimat, vagyis József Attilának még mindig igaza van: „a költő hasztalan vonít”. Ennek ellenére az irodalom, ha nagyon bonyolultan és áttételesen is, de hat. Meggyőződésem, hogy a hitlerizmus, a fasizmus és benne a holokauszt után az emberiség egyszerűen nem tudott volna magához térni, ha az elmúlt századok során nem halmozott volna föl rengeteg olyan humán értéket, amit elsősorban a művészet és az irodalom volt képes szimbólumokban rögzíteni és tárolni, s ami végül is túllendített minket ezen a mélyponton: ennek köszönhető, hogy Adornónak nem lett igaza, lehet még verset írni Auschwitz után. Visszatérve a globalizációra: ha valamikor volt értelme a „szociáldemokrácia” szónak, akkor most van; a szociáldemokrácia tudomásul veszi, hogy az egyetlen hatékony gazdasági rendszer a tőkés piacgazdaság, ugyanakkor azt vallja, nem engedhető meg, hogy a harácsolás őrülete világszerte elszabaduljon, felülkerekedjen minden józan önmérsékleten.

– A WTC-t ért 2001. szeptember 11-ei terrortámadás óta még nehezebb világos és jó választ adni a mai problémákra. Egy havilap átfutásával kockázatos megjósolni, hogy Amerika megindítja-e Irak ellen a háborút, de az biztos, sokan gondolják úgy a világban, hogy ez a terrorra megint egy rossz válasz lenne. Ön szerint is az?

– Nem szívesen érvelek a háború ellen, mert bár a békevágy az alapvető reflexióm, állandóan eszembe jutnak az analógiák a második világháború előtti nyugat-európai magatartásról. A Nyugat mindig megvédte Hitlert, mindig mindent megértett, mindig tárgyalni, szerződni akart, mert – okkal – lelkiismeret-furdalást érzett, hogy egy nagy nemzetet megalázott a versailles-i szerződéssel. De ugyanez volt a helyzet a Csendes-óceán partján is, Amerika a bezárkózás politikáját akarta folytatni hosszú ideig. És amikorra rádöbbentek, hogy ez tarthatatlan, addigra borzasztó erők halmozódtak föl Hitler és Japán oldalán. Tehát én folyton attól félek, hogy a mi békevágyunk az iszlám fundamentalista terrorizmusnak olyan fölfuvalkodott pimaszságához és megerősödéséhez vezethet, hogy akkorra már mindenfajta válasz késő lesz. Ugyanakkor vitatkozom is magammal: vannak súlyos ellenérveim. Minden öreg tábornok az előző háborút akarja ismét megvívni, holott minden következő háború új háború. Lehet, hogy a hitlerizmus kapcsán fölsejlő analógiák a terrorizmus elleni háborúban nem érvényesek…

– „Meggyőződésem, hogy mi, szocialisták és valódi keresztények bizonyos értelemben egy nyelvet beszélünk” – írja egy cikkében. Milyen fejlődési állomásai voltak a gondolkodásának, amíg erre a következtetésre jutott?

– Vallásos katolikusként neveltek a szüleim tízéves koromig, amikor a Berzsenyi Dániel Gimnázium első bé, vagyis zsidó osztályába vettek föl, és ekkor szembesültem vele, hogy nemcsak az unokatestvéreim zsidók, hanem én magam is. Ami megdöbbentett ugyan, de komoly traumát nem okozott, mivel az első gondolatom inkább az volt, hogy akkor most hogyan védem meg a zsidó osztálytársaimat. Hiszen eddig is borzasztó igazságtalannak tartottam, hogy valakit azért üldözzenek, amiről nem tehet. De ezentúl azt fogják nekem mondani, hogy hazabeszél, hiszen ez is zsidó! Arra, hogy fizikai létemben is veszély fenyeget a származásom miatt, csak később, 1944 tavaszán, a németek bevonulásakor jöttem rá. Ettől azonban teljesen függetlenül, sokkal inkább a keresztény neveltetésemnek köszönhetően alakult ki bennem valamiféle elkötelezettség a kizsákmányoltak, a megnyomorítottak, az igazságtalanul üldözöttek irányában. Csakhogy közbejött a háború, és rájöttem arra, hogy nincs gondoskodó Isten, és így váltam tizennégy éves korom táján meggyőződéses szocialistává. S hogy mi az a közös platform, amire gondolok? A tízparancsolat. És az a gondolat, hogy ha szeretni bírod felebarátodat, mint saját magadat, gyakorlatilag nincs is más erkölcsi normára szükséged.

– Bognár Vince, Makra Ferenc, Burián Károly és mások, regényeinek hősei, egytől egyig nagyon tisztességes emberek. Azonban vagy ők – vagy még nagyobb büntetésként szeretteik – tragikus véget érnek, mert nem tudják feloldani a maguk belső értékrendje és a szűkebb és tágabb világuk normái közötti ellentmondásokat, feszültségeket. Ha ma írná a Sikátort, a Makrát, a Családi ház manzárddalt, ismerve a kilencvenes évek fejleményeit, hasonlóan fejeződnének be?

– Ma nem ezeket írnám meg. Akkor azt láttam magam körül, hogy olyan világban élünk, ahol nem a tisztesség, nem a szolidaritás és az empátia, hanem a becstelenség és az erőszak győz. S persze volt bennem annak idején egyfajta dac is, hogy ha „ti” megkövetelitek a kincstári optimizmust, akkor csak azért se vigyorgok! Ma már tudom, hogy bár a valóság törvényei szerint a létezés tragikus, és minden történetbe bele van kódolva a halál, el lehet vágni egy történetet a győzelem pillanatában is. Az embereknek, az olvasónak szüksége van biztatásra, hogy nem szabad föladni, hogy érdemes – a jóért, az igazságért – megküzdeni. Azután van egy regényem, amelyikben talán azt is sikerült bizonyítanom, hogy mindenfajta rasszizmus és diszkrimináció egyszerűen agybaj. Ez az 1990-ben megjelent Zakariás, amit kevesebben ismernek, mint a Makrát, de én magam legalább olyan fontosnak tartom. Zakariás Gézának azt kellene eldöntenie, hogy magyarnak számít-e vagy zsidónak. Történetéből az bontakozik ki, hogy maga a kérdés föltevése is baromság; az emberek többgyökerűek, tehát vállalni kell ezt a több helyre tartozást. Zakariás magyar is, zsidó is. Ennyi. Ez a regényem – remélem, elfogulatlan – politikai kritikája egyúttal az elmúlt negyven évnek is, egészen a rendszerváltásig. A Zakariásban minden rasszizmus ellen tiltakoztam, a rasszizmus általános idiotizmusát akartam bizonyítani, mert nem tudtam még, hogy a rendszerváltás után föltámadhat és virágba borulhat Magyarországon újra a neonáci antiszemitizmus. Hogy ide vezethet az, hogy a holokausztban a németek után a legsárosabb nemzet, a magyar, nem volt képes szembenézni és leszámolni történelmi bűneivel, hogy mi mindig csak siránkoztunk, tiltakoztunk, és sértődötten másra mutogattunk. Mi, azt mondtam. Mert én is ehhez a nemzethez tartozom. De éppen ezért ma harcosabban és egyértelműbben vállalnám a zsidó gyökereimet és identitásomat – merthogy én holokauszt-csinálta zsidó vagyok! –, mint a Zakariás írása idején, amikor azt hittem, valami elmúlt, és soha többé nem térhet vissza. Sajnos, tévedtem.

– Ön hogyan élte meg a rendszerváltást, és mi vezetett oda, hogy a legtöbb írásából az derül ki, csalódott?

– A szocializmus nehézségei között hajlamos volt az ember a kapitalizmust kicsit jobb színben látni, mint amilyen. Élt bennem egy olyan illúzió, hogy a piacgazdaságban csak az érték, a minőség érvényesül, mivel azt lehet eladni. Hát a rendszerváltáskor hamar kiderült, hogy ez bizony nem így van. Ráadásul nálunk az eredeti tőkefelhalmozásnak egy embertelen formája, a mostani kapitalizmusnál undorítóbb, rablókapitalizmus jött létre. A másik csalódást az okozta, hogy nem számítottam az átmenettel járó hirtelen és hatalmas munkanélküliségre és ilyen nyomorra. Legfőképpen pedig arra nem készültem föl, hogy nem a munkaerejét adja el a proletár, hanem azt a képességét, hogy miként tudja felértékeltetni a munkaerejét. Hogy csak azt adhatom el, amit reklámmal meg tudok támogatni, a reklám viszont manipulál, s ettől az egész társadalom totális értékzavarba kerül. Ez riasztó tapasztalat volt. Ráadásul 1956 után naivul azt hittem, mi, rendszerváltó értelmiségiek egy táborban vagyunk. És nem gondoltam, hogy vannak közöttünk szélsőjobboldali fasiszták, akik a szabadság első fuvallatára kicsomagolják a rekamiéból a nyilaslobogót, és meglengetik. Erre se voltam fölkészülve. És arra sem, hogy a modern kommunikáció ilyen egyértelműen manipulál. Nem hittem, hogy az irodalom ilyen rohamosan veszíti el a pozícióit, az értékeit, a hitelét…

– A statisztikák szerint a könyvpiacon csak átmeneti visszaesés volt…

– Ez igaz, de nem az irodalom az üzlet, hanem a botrányirodalom.

– Erre utalt, amikor egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy baj van a művészetekkel?

– Nem csak az irodalom vonatkozásában, a kultúra minden területén elborít bennünket a legigénytelenebb, a legalpáribb szemét. Másik oldalon pedig, ennek ellenhatásaként ott láthatjuk a sznobok és a kékharisnyák ízlésdiktatúráját, akik csak a semmiről sem szóló, a zagyvaság, értelmetlenség és az unalom oltárán bemutatott lila füstű áldozatot tekintik kultúrának, s középen áll néhány elveszett lélek, akik megpróbálnak érthetően valami fontosat, igazat, emberit mondani, amire ma senki nem figyel oda, mert totális értékzavar uralkodik. Mert a jóra nem manipulálnak senkit, a jó, az érték, az érzelem, a humánum a mi világunkban senkinek sem üzlet. Na, erre gondoltam.

– Min dolgozik jelenleg?

– Színdarabot írok Berényi Gábor rendező számára, aki a munkában dramaturgként is részt vesz. A darab éppen kultúránknak arról a botrányos helyzetéről szól, amiről az imént beszéltem. Szeretném megírni a Tisztesség ára folytatását is és egy regényt, mely részben a Vészkorszakban játszódna, részben ma. Másrészt indulásra készen áll egy filmem, aminek a forgatókönyvét két éve fejeztem be, és most talán sikerül leforgatnunk. Tévéjátékra is készülök, ha az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy éljek, és meg ne haljak addig, amíg az illetékesek megmozdulnak, akiknek az lenne a dolguk, hogy legyen Magyarországon közszolgálati televízió.