– Miért ment el ötvenhatban?

– Szabó Pistával együtt jelentkeztem a színművészetire filmrendezőnek. Már az első rosták egyikén kiestem. Máshova sem vettek fel, mert nevelőapám után kapitalistának tartottak. Akkor, abban a környezetben nem láttam, hogyan tudnám itt folytatni a jövőmet. Nagyon fájó, de természetes lépés volt. Úgy mentem el, hogy talán soha életemben nem látom többé ezt az országot, a szüleimet, a barátaimat.

– Mit jelent a burzsoá fogalom – ahogy akkoriban minősítették – az ön számára?

– Kés, villa, gyerekszoba. Bizonyos kényeztetés gyerekkorban. Éppen olyan vagyok, mint bárki más. Burzsoá, tehát nem arisztokrata, s nem a proletariátus gyermeke. Nem alulról jöttem fel, nem felülről jövök le. Mi középen vagyunk. Talán ezt.

– Változatos karrier és életút áll ön mögött. Mi motiválta a váltásokban?

– Apám festőművész volt, ő azt akarta, hogy kereskedő legyek, anyám kereskedő volt, ő azt akarta, hogy művész legyek. Rettenetesen tiszteltem, szerettem őket. Kerestem az utamat. Mindig tudtam, hogy valamifajta kommunikációs szisztémánál fogok kikötni. Amikor 1969 decemberében csináltam egy reklámfilmet, rájöttem, hogy ez a jövőm. Felkértek egy nagy reklámfilmgyártó vállalat, a Jean Minneur vezetőjének. Nyolc hónap alatt ötven filmet forgattam. Rövidfilmeket, ipari filmeket, presztízsfilmeket, dokumentumfilmeket, mindent, kivéve pornófilmet.

– Ez volt az ön iskolája?

– A mostani hatvanévesek generációja teljes egészében a reklámfilmszakmából jött: Ridley Scott, Jean-Jacques Annaud, Jean-Paul Rappaneau, Hugh Hudson. De a szakma nagyon megváltozott. Ami akkor intuitívan működött, azt ma rendkívül sok kutatás alapján végzik, a biztonság érdekében. Az intuitív, lehet mondani, valahol amatőr is, s egy intuitív szakmából majdnem tudomány született. Nincs biztos recept, de próbálják kikerülni a bukást.

– A filmgyártásban többféle producer is van. Ön hol helyezi el magát közöttük?

– Ritka az a producer, aki A-tól Z-ig végigvisz egy filmet, az első szinopszistól a moziforgalmazásig. Van, aki ötletet, van, aki rendezőt hoz, van, aki pénzt tud szerezni, van, aki a gyártásban erős. Én már mindent csináltam. Egyre inkább afelé tartok, hogy az ötlet tőlem jöjjön. Most is dolgozom egy nagy terven, ahol már tudom, kik lesznek a partnereim, tudom, mely színészekkel szeretnék együtt dolgozni, és tudom, mennyi pénzt lehet erre összeszedni. De még ebben az esetben is hívok magam mellé három-négy producert. Az én erősségem mindenképpen a gyártás. És kiválóan boldogulok a rendezőkkel.

– Mi a jó producer titka?

– A kemény munka mellett meg kell teremteni a jó hangulatot. A Magyarországon forgatott Napóleonnál például, ahol kétezer ember van, esik az eső, minden csupa sár, mindenütt lovak, és csatázni kell, ezt nem könnyű megteremteni. De az ember vigyáz a vendégeire. Érezzék jól magukat itt, nálunk. Ugyanakkor nem szabad, hogy legyen „kint” és „bent”. Én kint és bent vagyok. Az időm felét Párizsban és a világban töltöm, a másik felét Magyarországon. A filmkészítésben mindennek a koproducerekkel közös számolásnak, együttgondolkodásnak kell lennie.

– A franciák hogyan kezelték önt, a „bevándorlót”? Ők, a nemzeti filmgyártás harcos védelmezői, az amerikai „moziimperializmus” legnagyobb ellenségei. Ön itt is, ott is, mindkét földrészen szerzett tapasztalatot, sőt amerikai filmet is gyártott Magyarországon.

– Amikor a Cyranót elkezdtem, azzal indítottam a munkát, hogy „hölgyeim és uraim, itt két nagyon nehéz karakterű, egoista, önbizalomhiányban és -túltengésben szenvedő, öntelt, kritikus nép, a francia és a magyar találkozik, tehát meg fogják érteni egymást”. Az amerikai probléma teljesen más, gazdasági kérdés. A francia „kulturális kivétel” az európai piac és kultúra sikeres védelméről szól. Ma a francia piacon a filmek több mint ötven százaléka nemzeti gyártású. Ezt itthon lehetetlenné teszi az elrontott médiatörvény. A televízióknak Franciaországban törvény írja elő, hogy műsoridejük egy bizonyos részében nemzeti filmet sugározzanak. Ezt finanszírozniuk is kell. Itthon a dél-amerikai és amerikai tévéipar szemeteskukái lettek a televíziók. Ezzel fontos forrástól esik el a magyar filmgyártás és a hazai filmalkotók.

– Milyen szerepet játszhatnak a fejlődő országok a világ show-bizniszében és filmiparában, s lehet-e ebből következtetést levonni Magyarországra nézve?

– Indiában forgattam egy filmet. Ezt négyszázmillió ember nézte meg a világon. Az indiai filmek meghódították Afrikát, az arab országokat, a délkelet-ázsiai területet, szeretik őket egyes helyeken Ausztráliában, Új-Zélandon, Kanadában is, Amerikában belül Los Angelesben és Washingtonban. Most „támadják le” Kínát. A kínaiak, tajvaniak, hongkongiak is betörtek a világba, filmjeik sikeresen szerepelnek a nagy fesztiválokon. Ebből mi alig érzékelünk valamit. Magyarország szellemileg bezárkózott, a gyors társadalmi és gazdasági változásokban bizonyos értékek átalakultak, leértékelődtek. Ma Magyarország művészi értelemben nem kreatív ország. Mert a fontossági sorrendben a kreativitás bőven a két gyerek, három szoba, négy kerék mögött van. Ez majd változik. Az emberek rájönnek, hogy a kultúra a jól élt élet szerves része. Ugyanakkor a filmgyártás ipar, nem csak művészet. Ezt itt is meg kell érteni.

– A Cyrano mennyiben jelentett fordulópontot a pályáján?

– Teljes mértékben. Ott állhattam Hollywoodban, és a kezemben tarthattam az Oscart. A legjobb díszlet Oscarját azért nem hozhattuk el, mert az amerikaiak elterjesztették, hogy a filmben látható színházterem igazi. Pedig díszlet volt, mi építettük fel. A Cyrano óta másként megyek fel a cannes-i lépcsőn is. Azzal a tudattal, hogy nekem is megvolt a magam sikere.

– Milyen tervei vannak a közeljövőre?

– Négy-öt terven dolgozom. Van közöttük színházi és filmes projekt, különböző stádiumban. Nyárra szeretnék egy újabb filmet Magyarországra hozni.

– Mit jelentenek önnek a barátok?

– Rendkívül hű vagyok hozzájuk. Együtt nőttünk fel. Sosem szakítottam meg velük a kapcsolatom. Van közöttük nemzetközileg ismert politikus, diplomata, művész, kiadó, festő, könyvelési vállalat igazgatója, jelmeztervező. A politika sem választ szét minket. Legfőbb tulajdonságuk, hogy toleránsak, humanisták, liberálisak. Azt hiszem, a tolerancia a barátság lényege. És mindegyikük műveltsége fantasztikus, kultúrájuk előtt leemelem a kalapom. És a legfontosabb: fantasztikus humorérzékük van. Ez a barátság alapja. A barátságért dolgozom is. Rengeteget telefonálok, csak barátokkal. Ez érdekessé teszi az életet, mert különböző időzónákban laknak.

– Említette a keresést. Ha végigtekint az életén, mit talált?

– Most játsszák a mozikban A gyűrűk ura című filmet, amit rettenetesen szeretek. Meglepő, hogy a filmnek nincs vége, mert folytatódik. Mert azt mondja, hogy az utazás maga a fontos. A keresés. Ez megfelel a régi Grál-történeteknek. Bár talán túl nagy szó, ez a gráli keresés. De mindig is bennem volt, ez hajtott.


Életút egyes szám első személyben...

„Diákkoromban megpróbáltam a színészetet, de hát raccsoltam, selypítettem, mi jövő lehetett ebben? Párizsba mentem, gondoltam, ott nem veszik észre a raccsolásom… Ott zeneakadémiát végeztem, írtam, festettem. Aztán úgy döntöttem, hogy szükségem van általános iskolázottságra. Beiratkoztam a Politikai Tudományok Egyetemére, ami arról híres, hogy ha nem tudod, mit akarsz csinálni az életben, oda kell menned.

Már a doktorátusomba kezdtem volna, amikor felötlött bennem, hogy semmilyen komoly szakmám nincs. Business Schoolba mentem, a Columbia Egyetemre, Amerikába, ösztöndíjjal. A marketing és a finanszírozás témáját választottam. Az első munka, amit felajánlottak, pénzügyi volt, s egyáltalán nem hétköznapi. A nagy európai bankok létrehozták az Eurofinance-ot, hogy legyen egy hely, ahol analizálják az értékeket, és tanácsadás is folyik. Ekkor még nem volt világháló, számítógép is alig. Repülőgépre kellett ülni, elmenni, és beszélgetni. Huszonnégy-huszonöt évesen szembetaláltam magam olyan nagy emberekkel, mint a Deutsche Bank elnöke vagy egy spanyol bank igazgatója. Vittem a kérdéseimet, és aztán visszajöttem, megírtam a házi feladatomat, az elemzést. A találkozásoktól eltekintve, mérhetetlenül untam.

Még a kezdet kezdetén, amikor bekerültem az egyetemre, elmentem megköszönni az ösztöndíjat egy nagyvállalathoz – persze az egyetem adta –, ez volt a Union Carbide, s azt mondtam, hogy az elnökkel kívánok találkozni. Ez annyira megdöbbentette őket, hogy öt perc után fogadott az elnök, aztán kézről kézre adtak New Yorkban azzal, hogy én tanácsot kérek tőlük, mivel foglalkozzam. Az elnök elküldött David Ogilvyhez, ő meg David Rockefellerhez. Szoros kapcsolat alakult ki Ogilvy és köztem. A világa rettenetesen tetszett nekem, a könyvét imádtam.

Tehát amikor végleg meguntam a számolgatást, átmentem Párizsba, a reklámszakmába. Egy év múlva írtam Ogilvynek, hogy szeretnék továbblépni. Azt írta, imádom a leveled, le vagy szerződtetve. New Yorkban az asszisztense lettem. Két év múlva a francia Havashoz szerződtettek nemzetközi vezetőnek. Hat hónap alatt csináltam egy üzletet a Needham and Harperrel, amivel az Havas a világ hatodik legnagyobb hírügynöksége lett. Franciaországban akkoriban vezették be a reklámfilmeket a televízióban. Nem kellett sokat győzködni őket, hogy ezt szívesen csinálnám. Azt mondták, tessék, itt van, szervezd.”