– Húsz percet késett a negyedik megbeszélt, majd kérésére elhalasztott találkozásunkról. Továbbá úgy kell ülnie az ablak melletti széken, hogy szemmel tarthassa a kétszáz éves autóját, mert nem lehet bezárni. Kicsit zűrös lehet az élete…

– Azért ennél könnyebben lehet velem találkozni. Ez az autó különben nem is az enyém, azt meg kéne javítani, de most nem futja rá. Az év eleje általában is uborkaszezon, csak most egy kicsit tovább tart. Ennyire nem szoktam lepusztulni.

– Zavarja?

– Nem vagyok pénzorientált, és éhen halni nem fogok. De volt már, hogy zavart a pénztelenség, amikor például az utolsó kétezer forintból tankoltam. Minden ostor vége a fellépőkön csattan, azon, aki tulajdonképp megcsinálja a dolgot. Itt valami nagyon rosszul van kitalálva, mert velünk szinte mindent meg lehet tenni, ha a fizetségről van szó. A kereskedelmi rádiókkal hosszú jogvédő harcot kellett folytatni, míg elkezdett csurranni-cseppenni a honorárium. Nem kedvez ez a kor nekünk.

– Nekünk?

– Mindenütt az agyatlan, patent rágógumizene és -szöveg a menő. A tévében a valóságshow kell, hiába kérdik az emberek, miért nem szerepelünk már, megszűnt a Besenyő család? Tíz-tizenöt forgatókönyvünk van készen. A rádióban is elvérzik, akinek művészi mondanivalója is van a zenéjével, vagy kicsit akusztikus a hangzás, vagy lenne társadalmi mondanivaló…

– Mondhatjuk, kicsit abszurd a dolog, de hát stílszerű, hisz amúgy is abszurd a műfaj, amit művelnek. Mi volt előbb az életében, a színház vagy a zene?

– Úgy tizennégy-tizenöt évesen, amikor kezdtem öntudatra ébredni, azt láttam, hogy számomra a zene az igazi olyan terület, amivel értelmessé tudom tenni az életemet. Ezt azóta is így gondolom. A színház később jött.

– Tizenhét éve, ha jól tudom.

– Igen, azóta van L’art pour l’art, azóta vagyunk úgymond önfenntartó színház, s most először próbáltunk támogatást kérni pályázat útján a kormánytól. Nem adtak. Merthogy mi el tudjuk magunkat tartani. Sikeresek vagyunk. A siker pedig bűn. Hány színház él támogatásból, minimális látogatottsággal?

– A pucér nők két teltházas előadása a Bábszínházban, meg az ezerhétszáz forintos belépő kicsit zavarba hoz…

– Megmagyarázom. A Bábszínház olyan drágán adja bérbe a termet, hogy két előadást kell ahhoz tartani, hogy valami nyereségünk legyen. Az elsőt teljesen elviszi a terembérlet. Volt már olyan szezonunk, nem is egy, amikor mi fizettünk még saját zsebből, mert kevés volt a bevétel. Ez most nem sírás, ezek tények.

– Engem meglepett, hogy ilyen sokan kíváncsiak az LPL új produkciójára. Nem mondhatni tipikusan fogyasztói előadásnak.

– Nem is az. Mint ahogy engem soha nem a fogyasztói zene érdekelt. Első pillanattól kezdve a zenében éreztem meg a varázserőt, azt, ami meg tudja javítani a világot. Ez most is be van fedve mindenféle hulladékkal, s én egy időben azt hittem, hogy például a Beatles át tud törni ezen. Nem tudott, lenyelte őket az üzlet. Amikor én 1991-ben elvonultam egy buddhista kolostorba két és fél hónapra, és utána két évig nem szerepeltem, csak tanítottam a Buddhista Főiskolán, akkor ott engem megérintett a szakrális zene, beleértve a sámánisztikus, révüléses, gyógyító zenét. S ennek a műfajnak elég szűk a nyilvánossága, leginkább ezoterikus eseményeken, fesztiválokon lépünk fel. Két zenekarom is van, az egyiknek Tantra Magyar, a másiknak Tűzbálna a neve. Befelé fordultam ebben az időszakban, de aztán úgy éreztem, amit megtanultam, a világ elé kívánkozik.

– A buddhizmus – úgy tudom – olyannak fogadja el a világot, amilyen.

– Így van.

– Akkor miért ez a prófétai hit, világjobbító szándék?

– Amikor a Buddha megvilágosodott, a mítosz szerint maga Indra isten jelent meg, és kérte őt, hogy nyilatkoztassa ki a tant, hogy ne szenvedjenek annyit a lények. Az, hogy az ember ráébred, jól el lehet lenni a világban anélkül, hogy kaparnánk, mert a létezés önmagában is örömteli folyamat – ezt jó közzétenni. Jó azt is elmondani, hogy nem a Tshibo a legtöbb, ami adható.

– Az LPL honlapján van egy mottószerűség, miszerint önök nem vicces emberek gyülekezete, s hogy a L’art pour l’art az világnézet. Mi ez a világnézet?

– Az abszurd. De ha a társulat többi tagját kérdi, lehet, hogy mást fognak mondani, és az is érvényes lesz. Úgy fogalmaznék, hogy a kívülállás, a káprázat alóli szabadság. Mi azt gondoljuk, hogy az egész világ tudat teremtette valóság, nem pedig objektív realitás. S mi a tudatban lévő korlátokat akarjuk lebontani az abszurd humor segítségével.

– Azok vagyunk, akiknek gondoljuk magunkat.

– Is. Meg aminek érezzük, akarjuk, tesszük. Ezekből áll az ember, meg abból az öntudatból, ami újra és újra rátelepszik. Sokan hajlamosak például önmagukat az érzelmeikkel azonosítani. Pedig az érzelmek szunnyadnak, keletkeznek, sorvadnak, tehát nem lehetnek alap az ember önazonosítására. S közben az érzelmei miatt szenved a legtöbbet az ember.

– Amikor nem tud beszállni az autójába, vagy tankolni, akkor mit kezd a szubjektív realitással?

– Ez annyit tesz, hogy például nem veszítem el a jó hangulatomat ettől a helyzettől. S nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólam az emberek a szakadt autóm miatt. Nem szenvedek tőle. Képzelje el, milyen sérülékeny az, akinek egy tizenhétmilliós Mercedese van, és mondjuk száz méterről látja, hogy épp megkarcolják… A dolgok alapjában vidámak, ha a belső, osztatlan lényeget szemléljük.

– Milyen megfontolásból nevezi abszurdnak a világát?

– Csak a felét. Ez bevállalása annak, hogy teljesen ráfogásos alapon működik minden. S valójában a ködösítések mélyén az van, hogy valakik jól szeretnének járni, sőt jól is járnak. A politika ezért veszítette el számomra a hitelét.

– Gondolom, nem legújabb kori jelenségnek tartja, amiről beszél.

– A világ a létezésétől ilyen. Csak az változik, hogy ki, mikor, hogyan igyekszik az illúziókeltés módszereivel különböző előnyöket megszerezni. A buddhizmus is a világ illúziótermészetét hirdette, s a megvilágosodást helyezte az ember elé célul. Én is így vallom, csak a szerzetesi forma helyett a világit választottam.

– Miért?

– Úgy gondolom, hogy ennek a világnak is jó, ha így vagyok benne, és nekem is jó, hogy benne vagyok ebben a világban. Hiszek abban, hogy az igazi megvilágosodás a mindennapi élet pillanataiban is meglelhető. S az is lehet, hogy egyszer majd visszavonulok a szerzetesi világba. De ez most még nem az én utam.

– Mit tekint ilyen megvilágosodott pillanatnak?

– Amikor a szent beemelődik a profán világba. A leghétköznapibb dolog is megszentségesülhet, az étkezés, a szex…

– A pénzkeresés?

– Akár az is, bár az eléggé földközeli dolog, hogy úgy mondjam, metafizikailag nem egy nagy dobás.

– Az abszurdon túl, mi a másik fele?

– Az a mágikus. S ezzel azt vallom, hogy lehet teremteni jó dolgokat. Ennek a jegyében játszom tündérzenét vagy gyógyító zenét. Ezért meditálok, jógázom. Ezek persze nem annyira földközeli célok.

– Mit gondol, hányan vállalnak életcélként ehhez hasonló ügyeket?

– Remélem, sokan. Remélem, egyre többen jönnek rá, hogy nem érdemes a világi jelenségekért kaparni, mert azok múlandók. Hiszem, hogy a világnak ez az erkölcsileg, anyagilag egyre nehezedő állapota inspirálni fog sok gondolkodó embert arra, hogy egy belső úton elinduljon.

– Mint ezt James Redfield a Mennyei próféciában meg is írta, vagy tíz éve.

– Olvastam az írásait, és bizonyosan érvényesül az a szellemiség, amit ő képvisel. Hamarosan transzformációs állapot jön létre, mert nem lehet fenntartani ezt a teljes hülyeséget, ha az emberek nagy része már átlát rajta.

– Kell ehhez világválság, kataklizma?

– Derűlátó vagyok, de a borúlátásra is látok okot. Hiszen úgy tűnik, hogy az embereknek szükségük van megrázkódtatásra, hogy másképp lássák dolgokat.

– Ehhez képest folyamatosan meg akarja nevettetni az embereket.

– Mert ehhez értek. S hiszek a nevetésben mint megvilágosító erőben. Amit tudok, megteszek, amit nem, azt nem. Nem tudok például társadalmi szinten nyomást kifejteni. Nem is akarok, nem ez a természetem.