– Bár költőként is kapott már számos elismerést, az irodalmi körökön túli ismertséget első regénye, A kígyó árnyéka hozta meg önnek: Márai-díjat, majd Magyar Irodalmi Díjat kapott érte. Ez utóbbi ötmillió forinttal is jár. Megígérem, hogy ez lesz az utolsó ostoba kérdésem, de mégis, mire költötte ezt az üzleti méretekben nem nagy, de a művészeti díjak sorában értékelhető összeget?

– Egy kicsit úgy jártam, mint a Pygmalion című Shaw-darab egyik figurája, a korhely szenesember, aki, ha jól emlékszem, azért könyörög, hogy ne adjanak neki akkora borravalót, mert annyit már nincs szíve eldorbézolni. Általában, ha valamilyen soron kívüli, jelentősebb összeghez jutok, arra szoktam használni, hogy a nyugodt írás feltételeit biztosítsam. Felélem, hogy egy ideig ne legyek kénytelen fordítani. Ennyit viszont már nem lehet csak úgy felélni, hanem valami komolyabbhoz kell fogni vele. Szeretném ennek a régi, budaörsi, kis családi háznak, ahol beszélgetünk, a tetőterét beépíteni belőle. Mivel kétlaki vagyok, van javítanivaló a szüleimtől örökölt lakásomon, Sopronban is. Ott születtem és nevelkedtem, és igazából ott vagyok otthon. A bútoraimat, aminek a nagy része szintén örökség, ugyancsak restaurálni kéne. És azt hiszem, elmegyünk végre nyaralni a fiammal, hiszen most lesz tizenegy éves, és már nagyon nehezményezi, hogy még nem látta a tengert. De mindehhez valószínűleg kevés ez a pénz – mivel az ötmillió, ahogyan Esti Kornél dalolgatta Esterházy beszédében, amikor ő kapta meg ezt a díjat két éve, „bru-hut-to-hó” értendő, vagyis igazából három-, tehát majd meglátom, hogy pontosan mire lesz elég.

– Miért tért át a versekről a prózára, még ha olyan – igen terjedelmes – regényt írt is, ami metaforák és szimbólumok hálója?

– Mindig is terveztem, hogy egyszer megpróbálom, és valószínűleg mostanra gyűlt össze egy olyan életanyag és annyi tapasztalat, ami inkább prózába kívánkozott.

– S mennyi ideig tartott, amíg elkészült a regény?

– Az írás megkezdése előtt egy évig törtem rajta a fejem, meg olvasgattam hozzá, majd mintegy két év telt el párhuzamosan a levéltári kutatómunkával és magával az írással.

– Elégedettséget érzett, ahogy haladt előre, vagy inkább naponta rá kellett szorítania magát a munkára?

– Magát az írást élveztem, és voltak részek, amiken szinte javítanom se kellett, amikor átnéztem. Miután egyszer rátaláltam erre a mértékkel archaizáló beszédmódra, amelyet az elbeszélő, egy XVII. században élt, fiatalságát elbeszélő öregasszony használ, a történet vitt magával. Most, hogy valami egészen másfélét írok, érzem csak igazán, mennyire megkönnyítette a dolgom ez a meghatározott hanghordozás, régies nyelvezet, amitől az elején kicsit féltem.

– Mi az a teljesen más, amin most dolgozik?

– Ez is próza, csak rövidebb lesz és mozaikszerkezetű. Gyerekkoromban játszódik, az ötvenes években, és vegyesen vannak benne önéletrajzi elemek meg mástól hallott történetek.

– Visszatérve A kígyó árnyékához: szenvedély, szenvedés, szerelem, misztikum, babonák, erőszak, ezek jutnak eszébe az olvasónak. Belemagyarázás vagy tudatosak a párhuzamok a XVII. és a XXI. század erkölcsi dilemmái között?

– Se ez, se az. Nem lenne érdemes olyan regényt írni, aminek az égvilágon semmi köze a mai korhoz, de nem törekedtem arra, hogy tudatosan vonjak párhuzamokat.

– Végül is eléggé szomorú képet fest le az emberi viszonyokról. Egy szerelmes, többszörösen becsapott, teherbe ejtett lány, akit az apja a világ előtt a feleségének mutat, majd igényt is tart férji jogaira. Azt hiszem, hogy az, aki ezt írja, nem igazán érzi jól magát a világban.

– Nem hiszem, hogy személyesen is bajban kell lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye a világ bajait. És a személyes bajok jó esetben fogékonnyá tesznek mások szenvedése iránt. De engem ebben a regényben nem annyira a szenvedés foglalkoztatott, inkább az, hogy milyen, amikor valaki nem azonos azzal a személlyel, mint akinek mások látják, illetve akinek önmagát tartja. Ezt a meghasonlást, amely természetesen a mi korunkban sokkal általánosabb jelenség, mint a regény idejében, akartam kiélezni azzal, hogy a regény hősnőjének olyan sötét titka van, amely a vesztét jelentené, ha kiderülne. A vérfertőzés ugye, nem az a kategória, amit bármely korban tolerálni lehet, holott, ha hiszünk a mélylélektan klasszikusainak, akkor mindenkiben vannak ilyen vérfertőző, gyilkos és egyéb indulatok. A kérdés tehát az, hogy ha ez így van, akkor voltaképpen mihez kezdjünk magunkkal.

– Elszakadva a regénytől: a mi századunkra nagyon sok minden elmondható, de az aligha, hogy értékelné a művészeteket. Nem érzi azt néha, hogy költőként szerencsésebb lett volna, mondjuk száz évvel ezelőtt megszületnie?

– Nem hiszem, hogy régen annyira megbecsülték volna a művészeket, hiszen emlékszünk: „az is bolond, aki poétává lesz”. Arról nem beszélve, hogy száz éve, ha nőként születik az ember, mondjuk írónak, nyilván jóval nehezebb lett volna a helyzete, mint manapság. Azt azért nem bánnám, ha például a XIX. századi Angliában élnék, ott nagyszerű írónők voltak ebben az időszakban…

– Ezzel szemben milyen itt, a XXI. század elején Magyarországon költőként, íróként élni?

– Azt a fajta társadalmi respektust, amely például a nyugatosoknak megadatott, különösebben nem hiányolom, megvagyok nélküle. Viszont több szabadidőre lenne szükségem, mint amennyi van. Az írás soha nem volt kimondottan pénzkereső foglalkozás, és semmilyen arányban nincs a jövedelem a ráfordított idővel. Ezért aztán, ha nem olyan szerencsések, hogy valamilyen más forrásból van annyi jövedelmük, amennyi már biztosítja azt a bizonyos „független nyugalmat”, az írók rá vannak utalva a mecenatúra valamilyen formájára, ha nem akarják, hogy a pénzkereső munka lenyelje az írásra fordítható idejüket. Én annyiban a szerencsések közé tartozom, hogy néhány éve felvett a tagjai közé a Digitális Irodalmi Akadémia, ami azzal jár, hogy az internetre felkerült műveim után szerzői jogdíjat kapok, és ez havonta elég rendes összeg. Amikor elvégeztem az egyetemet, egy darabig könyvtáros voltam, majd egy egészen rövid ideig szerkesztő, ám jellemzően műfordításokból éltem.

– Van-e a költőnek napjainkban olyan feladata, mint volt a Nyugat idejében vagy akár az ötvenes, hatvanas években, amikor versekben, regényekben kellett politikai üzeneteket eljuttatni az emberekhez? Vagy ma az a cél, hogy egy szép verssor vagy mondat esztétikai élményt nyújtson?

– Én azt hiszem, nincs ilyen ellentétpár. A politikai üzeneteket ma már nem kell belekódolni a versekbe, de ez nem jelenti azt, hogy kizárólag gyönyörködtetni akarna a vers. Ez ugyan nagyon korszerű nézet, de én nem fogadom el; szerintem a versnek szólnia kell valamiről. De csakis olyasmiről, ami magának a költőnek fontos: „feladatokat” nem adhat neki senki, még az olvasók sem; ők legfeljebb, szerencsés esetben, megtalálják a versben azt, amit keresnek.

– Az ön versei miről szólnak?

– Versből kiragadva rettenetes közhelyeket fogok mondani, mert például arról írok, hogy megy az idő, és mindenfélék eltűnnek, amiket valaha szerettem. Meg arról, hogy bizonyos dolgok megváltoznak, más dolgok meg soha nem változnak. De ezeket már ötévesen is szokás tudni. Ám nem is annyira új dolgokat kell mondani egy versben, mint inkább olyanokat, amiket mindenki tud, csak hajlamos róluk megfeledkezni.