A Debreceni Tudományegyetem természettudományi karán, a biológia–ökológia szakon szerzett diploma igazán kiváló és elegendő alapképzettség a természetfotózáshoz. Különösen, ha valaki olyan megmérettetésen lesz második a kategóriájában – egyébként kilenc kategóriában osztanak ki díjakat –, amelyen 123 országból több mint 4100 fotóriporter nevezett be majdnem 50 ezer felvétellel, és amelyen már az is kivételes megtiszteltetés, ha valakinek az alkotását beválogatják a kiállítási anyagba. Szentpéteri L. József ezt érte el a World Press Photo 2002. évi nemzetközi sajtófotóversenyén, s most mégis a biológiai doktorátusra készül – méghozzá molekuláris biológiából – a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem növénytani tanszékén.A tudományt választotta, nem a fotózást?

– A fényképezésből, a természetfotózásból élek – mondja Szentpéteri L. József. – De biológus vagyok, és tudományos pályára készülök. Úgy érzem, nagy a hiátus a természetvédelmi témájú tudományos ismeretterjesztés terén. A nagy öregek – például Attenborough – után nagy az űr. Én ezt szeretném csinálni, itthon is, és a világban is. Az ismeretterjesztés a célom, az, hogy mindenki ráébredjen, milyen fontos a természet. Az utóbbi időben például védett madarakat fényképezek egy régi bányaterületen. Ott él egy bácsi, akit eleinte nemigen érdekelt, mit csinálok. Ma már ő szól nekem, ha valami megzavarja az élővilágot.

– Mi vonzotta előbb, a biológia vagy a fényképezés?

– A biológia. Agrármérnök szülők gyermeke vagyok, Hajdúnánás mellett egy kis falu legszélső házában, az erdő mellett nőttem fel. Mindig is nagyon szerettem a természetet. Emlékszem, hatéves voltam, amikor láttam egy filmet az esőerdők pusztulásáról. Úgy felzaklatott, megrázott, hogy egész éjjel nem tudtam aludni. Szüleim is felismerték a természethez való vonzódásomat, terelgettek, segítettek. A fotózás pedig a biológia szinte minden ágához szükséges.

– Mikor kezdett fényképezni, s hol ismerkedett meg ennek a szakmának a rejtelmeivel?

– Soha nem tanultam, autodidakta módon tanultam meg mindent. Megfigyeltem, kikísérleteztem mindazt, amit tudok. De véleményem szerint nem ez a fontos, a megfelelő technikai tudás gyakorlattal elsajátítható. Ennél sokkal lényegesebbnek tartom a látásmódot, a szemléletet. Mindig is meg akartam örökíteni a természetet, részletes rajzokat készítettem mindenféle témáról; a fotózás is ebből nőtt ki. Mert a fényképezés gyorsabb. Így hát megpróbálkoztam vele; tizenöt éves voltam, amikor vettem egy fényképezőgépet. Először csak segédeszközként használtam. Aztán egy-egy képet megmutattam hozzáértőknek, és egyre inkább biztattak, hogy folytassam, mert jó, amit csinálok. Így egyre komolyabban vettem a fényképezést. De a rajzhoz sem lettem hűtlen, most éppen egy növényhatározó könyvhöz, a professzorom monográfiájához készítek illusztrációkat.

– Ezek szerint a rajzolás sem a kedvtelései közé, hanem inkább a munkájához tartozik; mi az, ami nem kapcsolódik ehhez, és mégis érdekli?

– Nagyon érdekel a sport és a tánc. Mostanában inkább a társastánc, de kilenc évig táncoltam népi együttesben. Mostanában a legújabb kedvtelésem, hogy népi öltözékeket varrok és hímzek. Egyébként a népi tánc révén jutottam ki ösztöndíjjal az Egyesült Államokba is, így hallgattam biológiát a 2000–2001-es tanévben a Duquesne Universityn.

– Fényképezett isAmerikában?

– Nem, ezzel foglalkoztam a legkevesebbet. Nemigen volt rá időm. Egyrészt, mivel kellett a pénz, megpróbáltam dolgozni az egyetem mellett; szerencsére jutott rá időm, az egyetemen nem sok újat hallottam. Másrészt, amikor éppen nem a táncegyüttessel léptünk fel, akkor leginkább kapcsolatépítéssel foglalkoztam. Idegenben kevésbé gátlásos az ember, hiszen vesztenivalója nincs. Szabadabban beszél. Nekem ez bejött, a mai napig jobban tárgyalok angolul, mint magyarul.

– A fotózás igencsak költséges dolog, s minél komolyabban csinálja valaki, annál többe kerül. Hogyan bírta, bírja ezt anyagilag?

– Könnyebbé vált a helyzetem, amikor különdíjat nyertem egy nemzetközi fotóversenyen, amelyet az egyik nagy szakmai cég szponzorált. Azóta a felszerelésem biztosított, ez az eszköztámogatás több éve működik, bár elég sok adminisztrációval jár. Sok speciális felszerelést nem is érdemes megvásárolni, hiszen olyan ritkán kell használni, de most már vannak saját eszközeim is, mert azért az az igazi.

– A tavaly őszi World Press Photo-elismerés után idén újabb következett: májusban a National Geographic számában megjelent az első magyar riport, Tiszavirágzás címmel, amelynek a szövegét is ön írta.

– A tiszavirág szinte csak Magyarországon lelhető fel. A National Gegoraphic által fórumhoz jutottam a megmentésére, a megismertetésére, és így nemzetközi konferenciákon is a világ elé tárhatjuk ezt az egyedülálló jelenséget. A jövőben is azzal a módszerrel szeretnék dolgozni, amit a tiszavirág témájában alkalmaztam: számos, a témát kutató, hozzáértő emberrel beszélni, s az ő komoly és mély szakmai ismereteiket a saját hozzáértésemmel az emberek számára közérthetővé tenni. A doktorátus, a tudományos fokozat megszerzése ezért nemcsak szakmai szempontból fontos nekem, hanem azért is, mert így a publikálási lehetőségeim még inkább kiszélesednek.