Egy vállalat rendbetétele a jelek szerint testhez álló feladat a számára, de azért a Malév Rt. más nagyságrend, mint a korábbi cégek, ahol megfordult a pályafutása során.

- Bizonyos értelemben más, bizonyos értelemben meg nem - mondja Gönci János. - Korábban, politikusi pályámon nagy rendszerekkel is foglalkoztam, gazdasági vezetőként pedig egy-két milliárd forint árbevételű vállalkozásokkal. Valóban, ezek reorganizációra szorultak, elég komoly veszteséggel, amikor átvettem őket, és többnyire nullszaldósak vagy nyereségesek lettek. A saját vállalkozásomat öt-hat év alatt tettem nyereségessé. Amikor átvettem, 180 milliós árbevétele és 100 millió forintos adóssága volt. Amikor eladtuk egy multinak, már az ország egyik vezető biztonságtechnikai cégeként - és a Group 4 tulajdonában ma is az -, az árbevétele jóval meghaladta az egymilliárdot, és mindössze ötvenmilliós hitelt használt. A súlyosan veszteséges Matávőrt gyakorlatilag már az első üzleti évben nulla közelébe lehetett hozni. Ezt kellett csinálnom a jóval kisebb M-Ingatlan Rt.-vel is: 250 milliós árbevétellel, 60-80 millió veszteséggel vettem át, és ezt szintén az első évben nullára hoztuk.

- Ezek - a korábbi Malév-igazgatósági tagságon túl - jó előzmények a Malév-vezérséghez, hiszen ez a cég sem a gazdasági stabilitásáról volt híres.

- A Malévnél három fő feladat várt rám: likviditás szempontjából menedzselni a céget - ezt viszonylag gyorsan sikerült megoldani, ilyen problémák már tavaly sem voltak, és várhatóan idén sem lesznek -, rendezni a cég sajáttőke-helyzetét - ezt tavaly, az év második felében meg tudtuk oldani: létrehoztunk két százszázalékos leányvállalatot, amelyek együttes értéke mintegy 12 milliárd forint -, a harmadik pedig a cég nyereségessé tétele. Erre idén van esély, nem azt mondom, hogy százszázalékos, mert az olajárak, ha elszaladnak, az nehéz helyzetbe hozza a légitársaságokat, de a oneworld-csatlakozás hatása már érződik. Az előrehaladott folyamat a oneworld-tagság irányába a garancia arra, hogy az idei tervezett több mint tízszázalékos utasforgalmi árbevétel-növekedés megtörténjen. Ehhez nyilván magának az utasforgalomnak több mint tíz százalékkal kell éves szinten nőni, mert sajnos, az árverseny miatt, még mindig csökkennek az áraink, de ezzel együtt úgy látszik, hogy hatékony a kereskedelmünk: az első negyedévben közel 12 százalékkal utaztak többen a menetrendszerinti járatainkon, mint tavaly, és a repülési tevékenységből származó bevétel is a tervnél nagyobb mértékben, mintegy 19 százalékkal nőtt. Persze nyilván a költségeket is csökkenteni kell ahhoz, hogy a Malév eredményes legyen. Fontos és nem elhanyagolható tényező még a Malévnél létező nagy ellentmondás. A cég ugyanis sok szempontból olyan, mint egy szocialista nagyvállalat, ami bizonyos tekintetben nehézkessé teszi. Ugyanakkor a légi közlekedési hagyomány, a hatalmas tapasztalat és az a több ezer ember, aki él-hal a repülésért és a légitársaságért, a cég legnagyobb értéke.

- Sikerült-e az elmúlt szűk másfél évben feloldania ezt az ellentmondást?

- A malévesek, ha értelmes munkát kapnak, és a menedzsment meg tudja nekik magyarázni az elképzeléseit, és meg tudja értetni velük, hogy ezek értelmes dolgok, akkor a hátukon is elviszik a vállalatot. Szerintem sikerült ezt az elkötelezettséget aktivizálni, az emberek szeretnek itt dolgozni. A legnagyobb dicséretet akkor kaptuk, amikor két-három hete lezajlott egy IATA-audit a cégnél. Az auditorok, akik azért jöttek, hogy hibát találjanak, nem azért, hogy dicsérjenek minket, azt mondták: nagyon jó a hangulat a társaságnál, az emberek elkötelezettek, nagy a fegyelem, és példamutatóan szabályozottak a folyamatok. A mostani menedzsment érdeme lehet a hangulat, de a fegyelem, a jól szervezettség a cég legnagyobb kincse, a legnagyobb öröksége. Mi annyit tettünk, hogy nem engedtük leromlani, hanem megpróbáljuk megtartani.

- Ennek ellenére maradt az ellentmondás?

- Ez maga az ellentmondás. Mert a jót meg kell tartani, azon viszont mindenképpen kell változtatni, hogy az emberek imádnak feljegyzéseket írogatni, imádják elmagyarázni, hogy ők miért nem felelősek valamiért. Mi azon vagyunk, hogy megértsék: rendben, elmondhatod, miért nem lehet megcsinálni, de azt is mondd meg, hogy milyen erőforrás kell ahhoz, hogy a probléma hamarosan meg legyen oldva, vagy - a másik irányból megközelítve a dolgot - adott erőforrással hány nap alatt lehet megoldani. Ez az együttműködés a menedzsmenten múlik, és milliárdokat érhet, mert a sokszorosára növeli a hatékonyságot. Tavaly 1200 embert szerveztünk ki leányvállalati formába, összességében körülbelül 400 fővel csökkent a létszám, és meg tudtunk állapodni a szakszervezetekkel, az üzemi tanáccsal. Mert a jó hangulatot csak akkor lehet megőrizni, ha a munkavállalók képviseleteit az ember komolyan veszi, és odafigyel arra, amit mondanak. Ez természetesen konfliktusok sorozatán keresztül működik, de a kemény munka végén mindig van erőnk elmosolyodni, kezet fogni, és utána így is tudjuk folytatni. Mindenki képviseli a saját érdekeit, de mindenkinek a fejében az van benne, hogy érdemesebb megegyezni, mint folyamatosan háborúzni.

- Mi volt nehezebb, a céget gazdaságilag rendbe tenni, vagy az emberekkel ezt az együttműködést, a jó viszonyt kialakítani?

- Egyik sem volt nehéz. Mert imádtam csinálni, és így nem fogcsikorgatva ment.

- Ettől még lehetett volna nehéz, nem?

- Szerencsénk is volt, sikerült egy jó csapatot összehozni a cég élére. A kereskedelmi területet például Zboray András vezeti, ő régi maléves, az ő javaslatára vettük fel a kapcsolatot a oneworlddel, ráadásul a oneworld is pont akkor keresett partnert Kelet-Európában, tehát jókor voltunk jó helyen. Alapvetően egyébként úgy vélem, hogy miután az ember az ébren töltött idejének, az életének több mint a felét a munkahelyén tölti, sokkal jobb, ha ezt jó hangulatban tesszük, mert akkor jó az életünk. Ha rossz a hangulat, még lehet jó az életünk, de kisebb rá az esély. Ezt én nagyon tudatosan igyekszem lehetőség szerint fölülről, magam körül is megteremteni, De ez nem mehet annak a rovására, hogy az embert komolyan vegyék, de azt hiszem, nem is megy. Megértik.

- A kilencvenes évek elején - egyetemi oktatói és politikai pályáját követően - tulajdonképpen belecsöppent a gazdaságba. Mondhatjuk így?

- Mondhatjuk.

- Okozott-e ez nehézséget, vagy milyen új erőfeszítéseket követelt?

- Szerencsés természetem van. Az egyetem nagyon-nagyon jó munkahely volt, nagyon szerettem oktatni, az ifjúsági mozgalomban részt venni. Klassz iskola nagy rendszerekben gondolkodni: jogszabályok véleményezésével, sok ember érdekének a védelmével, érvényesítésével foglalkoztunk, a munka- és életkörülmények változtatásával, javításával. Amikor a politikai tevékenységemet befejezvén odakeveredtem a Megamicróba, hetekig beléptetőrendszert meg riasztót szereltem, meg antennát a háztetőre. Sütött a nap, viszonylag egyszerű volt az élet. Az már más dolog, hogy volt egy nagy irodám is, sok asztallal meg székkel - igaz, amikor telefonálni akartam, át kellett mennem az utca túloldalára a telefonfülkébe, mert a cégnél összesen két vonal jutott száz emberre -, és például igen mulatságos volt, amikor egy megyei hivatalnak öltönyben eladtam a beléptetőrendszert, aztán munkásruhában visszamentem néhány kollégával felszerelni, és nem ismertek meg. Ezt élveztem.

- Az álruhás üzletember?

- Nem volt ez álruha, amikor az ember fúrja a falat, akkor nem vesz öltönyt. Ezek engem sose zavartak. Eléggé megtanultam előtte dolgozni, és eléggé megtanultam azt is, hogy nem várom meg, hogy feladatot adjanak, hanem ahol vagyok, ott kitalálom, mire van szükség, és magamnak is adok feladatot, meg, ha vannak beosztottaim, nekik is. Én a Megamicrónál nagyon jó állást kaptam, mérnöki munkát, csipkártyás beléptetőrendszerek tervezését adták feladatul, és két hét múlva én voltam az ország második legjobb csipkártyás szakembere, mivel előttem csak egy ember foglalkozott ilyennel. Öt évig tanítottam az egyetemen, imádtam, de valószínűleg, az egyetemet és a Megamicrót is beleértve, ez a legkedvesebb állásom, amit most csinálok, mert itt nagyon összetalálkozik a hobbi és a munka.

- Valóban, ön nemcsak repülőtársaságot, hanem repülőgépet is tud vezetni.

- Szeretek repülni, van egy saját repülőgépem, egy hatszemélyes Piper Aztek, amivel üzleti repülést, kiképzést bonyolítunk le a bátyámmal. A bátyám egyébként nyugdíjas Malév-kapitány, vitorlázórepülő. Megtanultam vitorlázórepülőt is vezetni, de a nagy kedvencem a műrepülés.

- Sajtóhír is volt, hogy a Svéd Királyi Légierő meghívására repült egy Gripen vadászrepülőgéppel, sőt vezette is. Milyen érzés volt?

- Hihetetlen élmény katonai repülőgéppel repülni. Körülbelül huszonöt percet engedett vezetni a svéd pilóta, és aztán megkérdezte, hogy mennyit repültem korábban. Mondtam, hogy hatszáz óra fölött, azt válaszolta, hogy látszik. Engedett műrepülni is a géppel. Régi vágyam volt már egy sugárhajtású katonai gépre ülni, ami talán egy picit hiányzott, hogy se hangsebesség fölött, se túl magasra nem mentünk.

- Akkor ezt még tervezi?

- Ha úgy adódna, bármikor szívesen kipróbálnám.