Megelőzéspárti vagyok - szögezi le rögtön a beszélgetés elején Csatlós Csilla, a Direktinfo Kft. ügyvezetője, a körbetartozás.hu üzemeltetője.

- Alapelvem, hogy sokkal könnyebb egy szisztémában megelőzni, mint utólagosan tüzet oltogatni, amikor már minden ég. Alapszegmensünk a követelésbehajtás, de épp ezért én elsődlegesen adatrendszerekkel foglalkozom, amelyeknek az a szerepük, hogy megelőzzék a problémát, nem pedig az, hogy a már meglévő problémát hogyan orvosoljuk. Most az a pillanat van a magyar gazdaságban, amikor mindenki tüzet olt. A már érzékelhető válság 2009 első-második negyedévében éri el igazán a reálgazdaságot, de mi már most érezzük, hogy romlik a fizetési morál, kevés a pénz, napi szinten előfordulnak felmondott banki hitelek, olyanok, amelyeket a bankok már nem újítanak meg. A vállalkozásoknak még inkább finanszírozási nehézségeik lesznek, s erre nekünk nagyon föl kell készülnünk, és nem tudom, tudunk-e majd elég okosak lenni. Vannak félelmeim, hogy hogyan élik majd meg ezt, elsősorban is a kis- és mikrovállalkozások, amelyeknél nagyon magas szintű a forgóeszközhitelezés. Komoly veszélyben forognak a projektfinanszírozások is, a majdan épülő beruházások, s ha ezek elmaradnak, az újabb súlyos gondokat hoz.

- Az ön cége valóban az első vonalban érintett, hiszen ha kevés a pénz, nehezebben fizetnek egymásnak a cégek. Hogyan került erre a pályára, miért pont a követelésbehajtás, követelésmenedzselés lett a profilja?

- Nagyon messziről indultam ide. Édesapám mozdonyvezető, édesanyám pedig adótanácsadó és könyvelő.

- Ez nincs is olyan messze...

- Gyerekként egyben voltam biztos: hogy azt nem akarom csinálni, amit az anyám. Semmit, ami pénzügy. Gyűlöltem a matematikát, mindent, ami szám. Álmodozó voltam, és az is maradtam, amíg el nem mentem először dolgozni, és rá nem jöttem, hogy a világ nem álmokról szól. Az eredeti végzettségem bőrtárgykészítő és népijáték-oktató, tehát tanári diplomával kezdtem egy szakképző iskolában, de miután nyughatatlan természetű is vagyok, akartam valami pluszt, így emellett valamilyen irányban kisvállalkozó is voltam mindig. Kitanultam például a virágkötő szakmát, mert érdekelt, s még hét szakmát ezenkívül, mert érdekelt. Nem tudtam igazából, mit akarok, csak azt, hogy valami szépet.

- A pedagógusi pálya nem elégítette ki?

- Azt gondolom, a pedagógusoknak olyan szintű alázattal kell rendelkezniük nem elsősorban a gyerekek, hanem a főnökeik iránt, amilyet nekem nem sikerült eléggé elsajátítanom és respektálnom. Azt hiszem, alapból vezető típus vagyok, nehezen állok sorba. És nem arattam osztatlan sikert az újításaimmal sem, amiket a rendszerekbe szerettem volna bevezetni.

- Akkor talán iskolaigazgatónak lett volna jó?

- Annak sem igazán, mert "rendszerellenes" is vagyok, szeretném megváltoztatni a megváltoztathatatlant is. Most például szeretném, hogy ne kelljen a vállalkozóknak befizetniük egy meg nem térült követelés után az áfát. Ezzel megbüntetik őket azért, mert a munkájuk ellenértékét nem kapják meg. Tehát mindent szeretnék megváltoztatni, s a tanítás azért is volt halálos számomra, mert nem tudtam az lenni, ami akartam. Előírták, hogy márpedig ezt tanítod. Oktattam és szakmunkásvizsgáztattam tizenhat bőrtárgykészítőt úgy, hogy az első pillanattól tudtam, nem fognak tudni dolgozni, nincs igény a munkájukra, pedig két évig tanultak, és levizsgáztak. Nem szeretem az értelmetlen dolgokat. Minden tevékenységnek kell legyen értelme, bármi, legaláb egy jó érzés. Próbáltam elérni: ha oktatunk egy szakmát, miért nem teszünk azért, hogy a végzettek használni is tudják? Miért nem csinálunk egy elmaradott kistérségben egy üzemet, ahol nem belföldi keresletre - mert nem volt, és most se nagyon van igény a kézi munkára -, de alkalmazzuk őket?

- Ez a kistérség Letenye és környéke, ugye?

- Igen, én onnan jöttem. Egyetlenegy dolgot ígértem meg magamnak, amikor elindultam, 1996-ban, hogy soha nem fogom elhagyni ezt a helyet, és meg fogom mutatni a világnak, hogy igenis, a mai kommunikációs világban az, hogy valaki Tótszerdahelyen vagy Bázakerettyén vagy a világ végén él, és onnan, egy hatszáz fős kis faluból irányít egy vállalkozást, az igenis, lehet működőképes. Ezért én áldozatot vállalok, mert egy évben százhúszezer kilométert utazgatok, hogy a vevőimmel találkozni tudjak, de megéri: azt a lelket és azt a tisztaságot, amit én itt, a munkatársaimban és otthonról is megkaptam és megkapok - mert a családom, a szüleim most is mellettem állnak, és segítenek -, egy személytelen nagyvárosban nagyon nehéz megtalálni. Tehát örök harcos vagyok, nehezen indultam, de azt tudtam, hogy valamit csinálnom kell a virágüzletem mellett, mert nem jön ki belőlem, ami bennem van.

- A követelésbehajtás elég messze van a virágkötészettől, vagy nem?

- Az én karrierem ebben a szakmában úgy indult, hogy az egyik behajtó cég embereket keresett, olyanokat, akik a nem fizető adósokat személyesen felkeresik, és letárgyalják a követelés megfizetési módját. Elkezdtem, és nagyon hamar rájöttem, hogy ez a rendszer nem a magyar lélekre, gondolkodásmódra van szabva. Nem hittem abban a típusú követelésbehajtásban, amit ők a nemzetközi rendszerükkel csináltak. Azt mondtam, nosza, akkor majd én! Odaálltam a családom elé, hogy ezt szeretném, szerintem ebben van fantázia, csináljunk egy céget. A cégalapítás és a fiam születése között pár hét telt el, újdonsült, elsőszülöttes édesanya voltam, amikor a cégem bejegyződőtt. Hát, nem volt könnyű. Nem mentem gyesre - a vállalkozók nem ismerik azt, hogy három évet otthon lenni a gyerekekkel -, a fiam az otthoni íróasztal tetején és az autóban töltötte az első pár évét.

- De az édesanyjával volt...

- Így van. Sose felejtem el, hogy a szülés előtti utolsó munkanapon még dolgoztam, és a fiam kéthetes volt, amikor Kiskunhalasra mentem tárgyalni - ami ötszáz kilométer -, és vittem őt magammal. Nehéz volt, ráadásul a céget hitelből indítottuk, fizetni kellett, nem volt pardon. Az induláskor földi dolgokat kellett venni, például számítógépparkot. Most már elsősorban szellemi igénye van. Ez a szakma az emberekről szól, és azokról, akikkel dolgozol. Nem győzöm eleget hangoztatni, hogy azok nélkül, akik most is ott vannak, és naponta száz alkalommal hívják az adósokat, egyeztetnek, tárgyalnak, írják a megállapodásokat, ez ő nélkülük nincs. Én menedzselem céget, odafigyelek rájuk, tárgyalok a megbízókkal - én vagyok a közvetlen kapcsolattartó -, de ettől ez semmi nem lenne, ha az emberek, akik ott ülnek, nem ilyenek. Számomra ezek a lelki dolgok nagyon fontosak. Így, azt hiszem, sose leszek pesti. Látom azt, hogy ami nekem lelkiismereti problémát okoz, például egy munkáltatói döntés, azt itt élből, simán megcsinálják.

- Hadd védjem meg a városiakat, azt hiszem, ez nem csak településfüggő, az emberektől is függ, hogyan oldanak meg ilyen dolgokat.

- Valóban, emberfüggő is. Van vállalkozás, amelynek lelke van. Lehet lélekkel és szeretettel vezetni egy céget. Nekem ez nagyon fontos. Ősszel például az egész cég, mindnyájan, bérelt kisbuszokkal elmentünk a tengerpartra, a Krk szigetre közösen. Vagy az egyik kolléganőnek megbetegedett a férje, és elmentek egy zalakarosi gyógykúrára, mi meg kitaláltuk, hogy ott van náluk az összes téli tüzelő, amit a Feri most nem fog tudni összevágni, behordani. Így mindenki hozta magával a fejszét, kettőkör fölálltunk az íróasztal mellől, és a csapat elment fát aprítani. Szokott olyan céges buli is lenni, hogy Csilla anyunál - mert így hívnak engem - favágás van, ugyanis külterületen élek, egy szőlőhegyen - sok-sok állattal, köztük tizenöt macskával -, nincs nálam gáz, és kemencével fűtünk. Amíg van lelke a dolognak, amíg bíznak az emberben, és amíg értékek vezetnek, addig, azt gondolom, van jövője.

- Ilyen vidám dolog lenne a követelésbehajtás?

- Sok helyen az az ellenvetés, hogy a követelésbehajtás miatt elvész a vevő. Én azt mondom, ez kommunikáció kérdése. Ma már vagyok olyan merész, hogy a szerződéseinkbe beleírom: mi nem úgy dolgozunk, hogy a megrendelő elveszítse a vevőjét, de ha mégis, akkor azért kártérítést vállalunk. A mi szakmánk köztudottan nehéz, mindenki erős pressziót gyakorol az adósokra, s nem feltétlenül fizikai erőszakra gondolok. Szerintem ez tisztességtelen. Emberek vagyunk, s emberi kommunikációval nagyon sok dolgot meg tudunk oldani, amit egy állat alapból erőszakkal old meg. Egy üzletnek mindig ott kell befejeződnie, ahol megköttetett: az asztalnál. És ha lelültünk, megtárgyaltuk, akkor ahhoz mindenki tartsa magát. Én törődök a vevőimmel, és sikeresek vagyunk. Ami nekem a legnagyobb büszkeség, hogy nagyon sok kicsinek dolgozunk, és hogy az ország legnagyobb kereskedővállalatai nem a multunacionális cégek szolgálatait veszik igénybe, hanem a miénket.

- Ahogyan a virágkötészetet és a többit, ezt a szakmát is kitanulta?

- Folyamatosan tanulok, mindenféle tanfolyamot elvégeztem - gyakran nem sokat érnek -megszereztem az MBA-t. De a legtöbbet a munkám során tanultam és tanulok. Olyannyira, hogy ezt a tudást átadom másoknak is: tizenhárom év praxisával és több tízezer megbízással a hátam mögött, két évvel ezelőtt több nagy képző cég tanfolyamain kezdtem el tanítani a követelések kezelésének gyakorlatát. Nagy az érdeklődés, hiszen a kinnlevőségek kezelése és a bevétel menedzselése a legfontosabb feladatok közé tartozik. Ahogy anno nekem is gyakorlatból kellett tanulnom, úgy a mai vállalkozók is csak így tanulhatnak, hiszen ezt a szakmát nem oktatják ma Magyarországon. Az a tervem, létrehozok egy oktatási központot Bázakerettyén.