Végignézve a szakmai területeket, ahol Simor András a diploma megszerzése óta dolgozott, úgy tűnik, szerencséje volt az első munkahelyével. A közgazdaság-tudományi egyetemen ugyan a hetvenes évek közepén is tanították, hogy létezik pénz- és tőkepiac, ám aztán a gyakorlatban legtöbben nem találkoztak ezekkel. A Magyar Nemzeti Bankba viszont beszüremkedett a nagyvilág.
- Többek közt azért is mentem oda az egyetemről - emlékezik Simor András. - Egy külkereskedelmi vállalattal összehasonlítva, mert ez lett volna a másik alternatíva, sokkal attraktívabbnak tűnt. Olyan helyre akartam menni, amelynek jó a neve, nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is, és ahol vélhetően tanulni is lehet. Persze akkor fogalmunk sem volt, hogy mi lesz majd tíz-tizenöt év múlva. Ám önmagában az, hogy néhány év múlva Londonban tölthettem közel hét évet az MNB egyik leánybankjánál - akkoriban nem volt szokás, hogy fiatalokat külföldre küldjenek, nekem szerencsém volt -, és ott gyakorlatilag a nemzetközi pénzpiac központjában dolgozhattam, nyilvánvalóan hatalmas előnyt jelentett.
- Vagyis amikor a nyolcvanas évek végén létrehozták a Creditanstalt Értékpapír Rt.-t, tulajdonképpen úgy tudott nekikezdeni a befektetési piacon a munkának, hogy megvoltak hozzá az ismeretei.
- Hát azt nem mondanám, hogy megvoltak az ismereteim, mert ha így utólag visszagondolok, időnként égnek áll a hajam, hogy miket csináltunk akkor, viszonylag milyen kevés ismerettel. De hát senkinek nem volt elég ismerete a kilencvenes évek elején.
- Önnek relatíve rengeteg volt.
- Viszonylagosan, de ahhoz képest, hogy mennyi kellett volna legyen, ahhoz képest nagyon kevés. De azt gondolom, hogy nem is ez volt a lényeg, hanem az attitűd. Az a gondolkodásmód, szemlélet, ami megragadt bennem a pár év London után. Ez fontosabb volt, mint a konkrét ismeretek.
- Mi volt az ön számára a legszembetűnőbb különbség az itthoni, akár az MNB-n belüli általános környezet és a Londonban tapasztaltak között?
- A piac maga. Az, hogy hogyan működik egy piac, amiről Magyarországon csak papíron voltak elképzelések. Az MNB a nyolcvanas években végül is csak egy hatóság volt Magyarországon. A külföldi bankkapcsolatokban ugyan a piac résztvevője volt, de nagyon speciális résztvevője egy nagyon speciális piacnak. Angliában pedig a piac közepébe került az ember, és egy kis szereplője lettünk egy nagyon nagy piacnak. Azt, hogy ott hogyan lehet érvényesülni, hogyan lehet különleges szerepet kivívni, csak Magyarországon kívül lehetett megtanulni akkor.
- Ha nem a szakmai szempontokat nézzük, milyen meghatározó élményei vannak még a londoni évekből?
- Mindenben a világ egyik közepe volt, ma is az. Érdekes, hogy milyen az élet egy ország nagyságú városban. És ugyanakkor felfogni azt, hogy más országok emberei mennyire másképp gondolkodnak dolgokról, mennyire más a véleményük, mint amihez mi hozzászoktunk. Nyitottságot és rugalmasságot tanul az ember ilyen környezetben. Magyarországon még ma is probléma, hogy hihetetlenül zártak vagyunk. Nem az ország, az emberek. Sokszor egyszerűen nem értjük, hogy mások hogyan gondolkodnak, és miért gondolkodnak másképpen a világról, mint mi.
- Igazából már amikor visszajöttem, nem éreztem jól magam a Nemzeti Bankban. Magyar viszonylatban még mindig nagyon jó hely volt, de megfertőzött London, és már inkább valamilyen vállalkozásban szerettem volna dolgozni, cégnél, ahol üzletet lehet csinálni. Erre akkor még nemigen volt lehetőség, de '88-tól, ahogy kezdtek nyiladozni a piaci lehetőségek, már sokat gondolkodtam azon, hova lehetne menni onnan.
- Voltak egyéb lehetőségei is, mint az épp alakuló Creditanstalt Értékpapír Rt.?
- Azt nem mondanám, hogy sorban álltak, hogy ki szeretne engem foglalkoztatni, de talán ez volt a legreálisabb meg a legvonzóbb. Ez is viszonylag hamar indult - már '88-ban az indulásán dolgoztunk -, 1989 februárjában. Akkor még a rendszerváltás csak a jövő homályában volt.
- Hogyan állt össze az induló csapat?
- A csapat túlnyomó része a Budapest Bankból jött, ahol már folyt kötvénykereskedelem, volt hazai tapasztalatuk, én meg hoztam a némi külföldit. Ez egy magyar-osztrák cég volt - tulajdonosa a Budapest Bank és a Creditanstalt, fele-fele arányban -, és azt a feladatot kaptuk, hogy próbáljunk meg, a külföldi és a magyar tapasztalatokat fölhasználva, valami pluszt adni a piacnak. Akkor alakult egyébként két másik értékpapír-kereskedő cég is, amelyek kevésbé voltak aztán sikeresek, az első a Co-Nexus, mi, szorosan utána, a másodikak, a harmadik pedig a Lupis Brókerház.
- Akkor önök az abszolút nyertesek. Amikor nyolc évvel később kikerült Bécsbe, az egyik tulajdonos ottani társaságához ment?
- A Budapest Bank viszonylag hamar kiszállt a cégből, a Creditanstalt maradt a főtulajdonos, és mi, dolgozók szereztünk még üzletrészt. '97-ben az egész csoport nagy változáson ment át, mert a Creditanstaltot megvette a Bank Austria, amelynek szintén volt egy befektetési bankja. Ezt a kettőt össze kellett olvasztani, és kerestek valakit, aki ezt lebonyolítja. Akkor mentem ki Bécsbe, tulajdonképpen végigcsináltam a bankösszeolvadást Bécsben és a régióban, nyolc országban. Elég hektikus egy év volt.
- Gondolom, rengeteg tapasztalatot szerzett.#page#
- Hát igen. Vegyesen. Jót is, rosszat is.
- Ezt nem nagyon lelkesen mondja...
- Nagyon nehéz időszak volt.
- És miért?
- A céget, amit korábban vezettem, együtt indítottunk el egy csapattal, egy szellemiséggel. Kicsiből nőtt föl, mindenki tudta, mit akarunk elérni, mindenki tudta, hogy a másik mit akar, mit gondol. Bécsben olyan környezetbe csöppentem, ahol két bank összeolvadásában két külön kultúra, két külön, ha úgy tetszik, hadsereg állt egymással szemben. És nyolc országban Közép-Kelet-Európában mindenütt ugyanez: mindenütt két külön csapat, és minden volt, csak egység nem. Sem szellemileg, sem célokban, sem akaratban. Nagy vergődés volt számomra ez az egy év. Sok mindent sikerült elérni, sok mindent nem, és én jórészt fölőrlődtem ebben.
- Nem is fejezte be a munkát?
- A bankok, a cégek összeolvasztását igen, egy új stratégia kialakítását igen, de ezt megvalósítani már nem volt erőm. Úgy éreztem, falakba ütközöm, amin nem tudok áthatolni.
- Rémes lehetett.
- Nagyon rossz volt. És akkor felmondtam, és hazajöttem.
- És akkor tőzsdeelnök lett.
- Először még csináltam egy saját kis tanácsadó céget, ami, vállalatfelvásárlásoknál, -összeolvadásoknál dolgozott. Viszonylag jól ment, nem kellett borzasztó nagy erőfeszítéseket tenni. Aztán történt, hogy a korábbi tőzsdeelnök pénzügyminiszter lett, és én azt gondoltam, megpályázom a helyet. Ez nem állás volt, hanem inkább egy igazgatóság elnöke típusú feladat, amit tudtam a saját kis cégem mellett csinálni.
- Milyen volt az a négy év?
- Nagyon izgalmas volt, a tőzsde borzasztó nagy változásokon ment át. Egyrészt az első években volt az egyik nagy tőzsdekrach, akkor volt az orosz meg a távol-keleti válság, ezek következményeként az árfolyamok a felére-harmadára estek vissza, jó pár brókercég csődbe ment, vitte magával a befektetők pénzét... Rendet kellett csinálni a piacon, és vissza kellett adni a befektetők hitét. Közben hatalmas informatikai fejlesztést zajlott, azóta is ez az informatikai rendszer működik a tőzsdén. Ezenkívül úgy döntöttünk, hogy átalakítjuk a tőzsdét nonprofit intézményből profitérdekelt részvénytársasággá. Tehát nagyon sok minden indult meg és fejeződött be ez alatt a négy év alatt, amiben az igazgatóságnak természetesen nem "mindenevő", de stratégiailag meghatározó és ellenőrző szerepe volt.
- Mi az, ami motiválja önt, amikor váltani kell, például amikor azt mondta Bécsben, hogy itt volt elég, és hazajött?
- Van egy ismerősöm, aki mindig azt mondja, hogy ezt a kis manók megsúgják. De nem tudom megmondani. Nem ijeszt az ismeretlen, de nem is vonz.
- Tehát nem mondja azt, hogy itt egy új kihívás, otthagyok csapot-papot, és megyek?
- Attól függ, milyen az a kihívás. Vannak dolgok, amire nem lehet nemet mondani, Bécs is ilyen volt, annak ellenére, hogy tudtam, borzasztó nehéz lesz.
- Másképp döntene most?
- Nem.
- És ha tudja a végkimenetet?
- Ha tudnám, hogy ez a végkimenetele, nem biztos, hogy belemennék. Az ember a kudarcot nem szereti. Ez akkor is kudarc, ha úgy érzem utólag, abban, hogy nem sikerült, valószínűleg több része volt a külső körülményeknek, mint magamnak. De hát nekem is részem volt benne.
- Most a Deloitte első embere. Ez hogyan jött?
- Nagyjából egy évvel azután, hogy elkezdtem a saját cégemet, rájöttem, hogy én nem vagyok magányos farkas típus, nekem az a jó, ha közösségben létezem, ha nagyon sok új impulzus ér, ha csapatban tudok dolgozni. Mindez hiányzott. Nem mondom azt, hogy kerestem, de elkezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy valamit kéne csinálni, és akkor, hála istennek, jöttek a lehetőségek, egyik a másik után. De egyik sem volt az, amiről úgy gondoltam, hogy ez az igazi. Amikor a Deloitte-tól megkerestek, a cég elég nehéz helyzetben volt, mind pénzügyileg, mind piaci pozícióját tekintve. Ez volt az egyik, ami vonzott az ajánlatban: innen veszíteni nem lehet, csak nyerni. A másik, hogy egyik terület sem volt teljesen idegen számomra, és az egyik tevékenység hasonlított is ahhoz, amit korábban sokáig csináltam: vállalatfelvásárlások, fúziók. Úgy éreztem, van egy terület, amit tovább tudnék csinálni személyesen is, a többi pedig kapcsolódik hozzá. A harmadik, ami mellette szólt, hogy egy globális cég része, és én azt gondoltam, jó lenne egy igazi globális cégnél dolgozni - amire addig nem volt alkalmam -, abból sokat lehet tanulni, mert errefelé megy a világ.#page#
- Amikor idekerült, pont belecsöppent a Postabankkal kapcsolatos problémahalmazba.
- Erre próbáltam utalni, amikor azt mondtam, hogy a Deloitte-nak sem a piaci pozíciója, sem a pénzügyi helyzete nem volt megfelelő... A Postabank-ügy 1998-ban robbant ki, és én 1999 végén jöttem ide. A dolog nincs lezárva, és úgy tűnik, még évekig eltarthat. De az én feladatom nem az volt, hogy ezzel vívódjak, hanem alapvetően az, hogy a céget építsem. Azt gondolom, sikerült alapvetően más imázst létrehozni, többek között ez volt az egyik feladat, amit kaptam.
- Akkor most mondhatjuk azt, hogy elégedett? Jól érzi magát, nincs mehetnékje semerre...
- Jól érzem magam, és nincs mehetnékem. Már öt éve, hogy bekerültem a Deloitte közép-európai igazgatóságába is, rálátásom meg talán befolyásom is van nemcsak arra, hogy mi történik a Deloitte-ban Magyarországon, hanem hogy mi történik a Deloitte-ban a régióban.
- Hogyan érkezett a felkérés a konvergenciatanácsi tagságra?
- Fölhívott a miniszterelnök úr.
- Mit érzett, amikor megkérdezte, részt venne-e benne?
- Büszkeséget és ijedtséget. Egy ilyen háromszemélyes testületbe bekerülni nagy elismerés, de súlyosak a kockázatai. A feladatunk véleményalkotás volt arról a programról, amelyet a kormány kialakít. A kételyek, amelyek az ijedtséget okozták, arra vonatkoztak, hogy képesek leszünk-e objektívek, függetlenek, kiegyensúlyozottak maradni ebben a folyamatban egy politikai állóháború közepette. Elég erősek vagyunk-e ahhoz, hogy elmondjuk a véleményünket olyanoknak, akik a sorsunkat valamennyire formálják? Hiszen az üzleti életben mozgunk, s ha az ember kritikát fogalmaz meg a kormány tagjaival szemben, az nem biztos, hogy nyerő az üzleti életben a jövőben. Tehát, ha úgy tetszik, azt is végig kellett gondolni, hogy vállaljuk-e ezt a kockázatot. Sokat halljuk, hogy nem a reális helyzetet ismerteti meg a kormány a közvéleménnyel. Igazat mondanak-e majd nekünk? Tudjuk, látjuk-e, hogy az, amit nekünk bemutatnak, fedi-e a valóságot? Elhiggyük-e, hogy valamit valóban meg akarnak csinálni? De az én szememben ez megint olyan dolog volt, amire nem lehet nemet mondani. Tehát az összes kockázatával, az összes ijedtséggel együtt meg kellett próbálni rendesen megcsinálni.
- Ez, azt gondolom, abszolút sikerült, nem?
- Nem nekem kell megítélnem, hogy sikeres volt-e, amit csináltunk. Én sikeresnek érzem. Ami tőlünk telhető volt, megtettük. És megpróbáltuk megőrizni a függetlenségünket és a kiegyensúlyozottságunkat, ami szintén nem könnyű feladat ebben a politikailag eléggé kiélezett hangulatban.
- Annak a nyilatkozatnak, amit kiadtak, azért van politikai felhangja.
- Azt gondolom, ennyi kijárt a politikusoknak. Ennyivel tartoztunk nekik, hogy mindezt elmondjuk.
- Lesz-e folytatása a munkának?
- Ez még nem dőlt el, nyilvánvalóan a kormánytól és a miniszterelnök úrtól függ, hogy ő akarja-e használni ezt a testületet a jövőben. Pillanatnyilag abban maradtunk, hogy most ezt a programot le kell adni az Európai Uniónak, az végignézi, véleményt formál. Ez nagyjából október első felében meglesz, és akkor majd kiderül, van-e értelme folytatni.
- Milyen feladata lehet a jövőben a tanácsnak?
- Többek között az egyik javaslatunk az, hogy a kormány negyedévente számoljon be egyrészt az országgyűlésnek, másrészt a nyilvánosságnak, és úgy néz ki, hogy van erre hajlandóság. Lehet a konvergenciatanácsnak olyan szerepe, hogy ezeket a beszámolókat meghallgatja, és véleményezi. Nem gondolom, hogy a végletekig meg kell tartani ezeket a negyedéves beszámolókat, de az első évben, alapvetően a hitelesség visszanyerése érdekében, fontos. Meg, úgy érzem, ahogy egy vállalat számára fegyelmező erő az, hogy a részvényeseknek be kell számolnia minden negyedévben a cég teljesítményéről, ugyanúgy a kormány számára is fegyelmező erő, ha be kell számolnia a "tulajdonosoknak", vagyis a nyilvánosságnak - mert végül is az adófizetők a tulajdonosai átvitt értelemben a kormánynak, az állam különböző szervezeteinek -, hogy mit végeztek. Aztán, ha ez jól alakul, talán lehet ritkítani, és a következő évtől már csak félévente beszámolni. A piac is talán jobban hisz már a kormánynak.
- Bogsch Erik mondta azt a testület összetételéről, hogy talán Surányi György a makrogazdasági szempontokat, ön a befektetők érdekeit, ő pedig az üzleti szférát képviseli a konvergenciatanácsban. Ez valóban így elválasztható egymástól?
- Nyilván mindenki kicsit más, mások a gyökerei, mások a tapasztalatai, de ez a napi munkában nem mutatkozott meg élesen. És annak ellenére, hogy nagyon máshonnan jöttünk, jól tudtunk együtt dolgozni. Azt nem állítom, hogy mindenben egyetértettünk, de - ahogy ezt Erik el is mondta egy sajtótájékoztatón - képesek voltunk konszenzusra jutni. És ez lehet példa talán másoknak is: hogy lehet konszenzusra jutni akkor is, ha különböző hátterű, különböző gondolkodású emberek összejönnek, akiket gyakorlatilag csak egy cél fűz össze.
