Már az Északi-sark vízfelszín alatti jegében is találtak műanyaghulladékot. Pontosabban töredezett mikroplasztikot. Ez azt jelenti, hogy a Föld emberi civilizációtól távol eső területei sem mentesek már a plasztikszennyezéstől, sőt már a tenger mélyén is gyűlik a mikroplasztik.
Ha így folytatjuk 2050-re több műanyag lesz a tengerekben, mint ami a halállomány súlya. Ráadásul fogyasztásunk nem fog csökkenni: már nem 9 milliárdos lélekszámot jósolnak 2050-re, hanem 9,5 milliárd földlakót. Ez az ENSZ Nemzetközi Erőforrás Bizottságának (IRP) prognózisa. Eközben a BRIC-országok középosztálya gyarapodik, egyre többen akarnak -és tudnak- jómódban élni, s a rizs-alapú étrendről áttérnek a húsintenzív táplálkozásra, plasztikba csomagolt élelmiszereket, műszaki eszközöket vesznek, olyan mértékben, ahogy eddig sosem.
- A hulladék 44 százaléka az OECD-országokban képződik.
- A fogyasztásunk, a közlekedésünk, az anyagmegmunkálásunk és hulladéktermelésünk felelős a globális üvegházgázkibocsátás több mint 50 százalékáért.
- Az ENSZ Nemzetközi Erőforrás Bizottsága (IRP) szerint 2050-re megduplázódhat erőforráskitermelésünk. Ennek oka a gyors népesedés és a fogyasztásunk növekedése.
- Globálisan évente 1,3 milliárd tonna hulladékot termelünk.
A rendszerszintű problémát fokozza, hogy árucikkeink a lineáris gazdaság folyamatához igazodik. Ennek illusztrálására használják azt a szlogent: "take, make, waste", vagyis nyerd ki, munkáld meg/gyártsd le, dobd ki.
Mit tehetünk? A davosi Világgazdasági Fórum (WEF) öt szempontot vizsgált meg.
Kép:Flickr/Oregon State University
1. Másfajta fogyasztás és tárolás
Bea Johnson, a Zero Waste otthon című könyv szerzője szerint előbb-utóbb el fog terjedni az, hogy műanyagba csomagolt adagok helyett zsákokból, konténerekből, adagolós palackokból fogjuk venni a rizst, a lisztet, a tejet, saját palackjainkkal, dobozainkkal járunk majd vásárolni, s ezzel búcsút mondunk a plasztikhulladék nagy részének, melynek forrása az egyszer használatos műanyagcsomagolás. A huszadik század előtt amúgyis ez a fajta anyagbeszerzés jellemezte nemcsak a cégek működését, de a polgárok életvitelét.
2. Más kormányzati szabályozás
A jogszabályok is elősegítik a pazarlást és a hulladéktermelést. A legszembeötlőbb példa az élelmiszerek szavatosságának jelölése. Az előírások szerint az élelmiszergyártók azt az időpontot tüntetik fel a csomagoláson, ami után a termék már nem olyan minőségű, mint ami a cég sztenderdje.
De ez nem jelenti azt, hogy az az élelmiszer már nem ehető vagy nem lenne egészséges. Mi viszont ezt hisszük, és kidobjuk. A műanyagcsomagolással együtt.
Azt sem veszi figyelembe a szavatosság jelzett időpontja, hogy miként tárolják a terméket. A tojás például tovább eláll a hűtőszekrényben, mint nem hűtött beltérben. De ez más élelmiszerekre is igaz.
A jó hír, hogy a fogyasztókat -szándékolatlanul- félrevezető címkézés megszüntetésére szövetkezett több élelmiszeripari óriáscég 2017 szeptemberében, köztük a Tesco, a Kellogg, a Wal-mart, a Campbell Soup, a Nestlé, a Carrefour és a Unilever.
3. Jobb infrastruktúra
Sok országban nincsenek megfelelő hulladékújrafeldolgozó infrastruktúrák, sőt a városi kommunális hulladék elszállítása sem megoldott. De számos távol-keleti országban, ahol ugyan dolgoznak a kukásautók, az összegyűjtött hulladékot a folyókba vagy a tengerbe öntik.
Az óceánokba kerülő plasztikhulladék több mint fele Kínából, Indonéziából, a Fülöp-szigetekről, Thaiföldről és Vietnamból ered. Ezekben az országokban kell elsőként újrafeldolgozó üzemeket építeni nagy számban.
Az állami és magánszektor szövetsége lehet a megoldás a szükséges fejlesztések és innovációk előmozdítására, véli a Világbank. Amikor vízvezetékeket kellett építeni Afrikában, ez a konstrukció jött be a leginkább: az állami finanszírozás csökkentette a magánbefektetők kockázatát, a magánbefektetők megtérülési kívánalmi pedig javították a beruházások hatékonyságát, s megelőzték a költségtúllépéseket.
4. Jobb technológia
Az újrafeldolgozó technológia sem olyan jó, mint amilyennek lennie kellene. A műanyaghulladékból csak 2 százalék kerül újrafeldolgozásra olyan szinten, hogy új formájában nem veszít a minőségéből, s nagyjából olyanolyan kvalitású marad, mint a feldolgozás előtti matéria volt.
Ez az alacsony arány főként annak köszönhető, hogy nem könnyen válogathatók szét vegyi összetétel alapján a különféle anyagok, s az adalékanyagoktól való megtisztításuk is komplikált.
Itt tehát technológiai áttörésre van szükség, hogy olyan ipari méretekben is használható technológiákat vethessünk be, amik hatékonyan kezelik e problémákat.
5. Rossz üzleti modell
Búcsút kell mondanunk olyan üzleti modelleknek, mint a "fast fashion", vagyis hogy dömpingáron lehet ruhákat venni a nyugati világban, melyeket a harmadik világban állítottak elő olcsón.
Mi persze haszonélvezői vagyunk a "diszkontdivat" (H&M, Zara stb.) alacsony árszintjének, de a ruhák alapanyagainak előállítása és festése túl nagy ökológiai lábnyommal jár, és ez nincs beárazva a termékbe. A márkák azzal zöldíthetik tevékenységüket, ha nem mérgező, környezetkímélő festékeket használnak, ha üzemeik ipari szennyvizét megtisztítják, s a kidobott ruhákat visszagyűjtik, hogy bizonyos szálakat, rostokat újrafelhasználjanak belőlük, javítva az újrafeldolgozási arányt a divatiparban.
A fogyasztók pedig nagyobb számba szokhatnának rá a használt ruhák vásárlásához (Cream, Háda stb.). A prémiumkategóriás szegmensben is vannak újfajta próbálkozások: a Rent the Runway például neves divatházak termékeit adja bérbe egyes napokra, a töredékéért annak, mint amennyibe a ruha kerülne, ha "örökre" megvennénk.
Arról persze nem szól a fáma, hogy a ruhák mosása -minden egyes ügyfélváltáskor- vajon nem okoz-e túl nagy ökolábnyomot. Nem is annyira a mosószer, mint az öblítőszer számít erősen károsnak a környezetre nézve.
(WEF)
