A siker általában a munka iránti elkötelezettség és a teljesítmény függvénye - a sikeres emberek legtöbbször arról "panaszkodnak", bárcsak több óra lenne egy napban, hogy még több feladatot végezzenek el. A munkamániások számára az élet és a munka közti egyensúly megteremtésének nincs sok értelme, hiszen mindig akad újabb és újabb feladat, amit el akarnak végezni és nem is szeretnék, hogy ez másképp legyen. Ezt, különösen fiatal munkavállalók esetében ki is szokták használni a lelketlen munkaadók, ami nem egy esetben túlhajszoltsághoz és kiégéshez vezet. A korral azonban egyre kevésbé veszélyeztetik a külső hatások az embert, a munkafüggőket egy idő után már nem a külső nyomás, hanem a belső kényszer tartja sakkban.
Ha Ön sem képes leállni a munkával és időt szakítani bármi másra, itt egy tipp, hogyan tudná mégis kordában tartani önmagát: ne egyensúlyt próbáljon teremteni az életében, hanem határokat. Míg az egyensúly egy folyamatosan változó helyzetben próbál meg mindig harmóniát teremteni, addig a határok korlátok közé szorítják életünket, hogy mindent a helyén tartsanak. Biológiai szemmel nézve úgy kell elképzelni ezeket a korlátokat, mint a sejtek falát: be- és kiengednek mindent, ami szükséges és feltartanak mindent, ami felesleges. Ezek a funkcionális korlátok teszik lehetővé számára, hogy egészséges interakcióban élje az életét a környező világgal. A rosszul felállított korlátok túlterheltséghez vagy összeomláshoz vezetnek, a jó korlátok a szinergiák kihasználásával törekszik a teljesség felé.
De hogyan is néz ki az elmélet a gyakorlatban és milyen határokra is van szükségünk?
Az időbeli korlátok általában kizárólagosan határolnak el némi időt olyan elfoglaltságokhoz, mint a család, barátok, edzés és egyéb, nem munkával kapcsolatos tevékenységek. Nem a mennyiség a lényeg, hanem a kizárólagosság: bármilyen kevés is legyen az idő, a lényeg, hogy elkülönítettük csak és kizárólag erre a tevékenységre.
A fizikai korlátok ezzel szemben azt biztosítják, hogy időről időre elhagyjuk az iroda területét - vagy a munkavégzésünk helyszínét - és fizikai távolságot kreáljanak köztünk és a munka között. (És igen, ez munkavégzés eszközeire is vonatkozik: papírok, laptop, okostelefon és minden egyéb.) A lényeg itt is az, hogy ne egyensúlyt teremtsünk a két világ között, hanem teljes egészében különítsük el őket.
A kognitív határok abban segítenek, hogy elvonatkoztassunk a munkánktól és arra tudjunk fókuszálni, amivel vagy akivel éppen foglalkozunk.(Ez nagyon fontos a munka és magánélet egyensúlyának fenntartásához. Itt talál még 3 dolgot.) Ez egyáltalán nem könnyű feladat, különösen annak a fényében, mennyi mindent terveztek arra, hogy megragadják a figyelmünket - felugró ikonok, villogó ledek a telefonon, hangjelzések az üzenetekről, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük. Lekattanni a munkahelyi feladatokról és valami másra fókuszálni a figyelmünket kemény, elhivatott munkával sikerülhet csak, ugyanakkor kézzelfogható eredményekkel kecsegtet. Ha mással nem, hát azzal, hogy a figyelmünket teljes egészében egy feladatra fordítani az egyik legnagyobb erőforrás, amivel rendelkezünk.
Az egyensúly hajszolása felől elmozdulni a korlátok felállítása irányába nem egyszerű feladat. Azonban megéri, hiszen magunkat védjük vele - leginkább saját magunktól. Ez a fajta átállás egyfajta szintlépést követel a gondolkodásban, és az átállásnak valójában sosincs vége. A munkafüggők nagyon nehezen tudnak nem a munkára gondolni akár a karácsonyi fa díszítése közben is, ugyanakkor a határok felállításával mind a munkában, mind azon túl sokkal intenzívebben tudnak részt venni. Ami valójában nem más, mint a kulcs a sikerhez.
