Miért fontos a GDP?

A GDP: A Brief But Affectionate History című könyv lapjairól időnként John Le Carré thrillerjeibe illő sztorik bújnak elő. Amik mind valósak. A Princeton University kiadásában megjelent kötet a gazdasági kérdések iránt érdeklődő közönségnek hasznos, könnyen emészthető olvasmány.

Idejétmúlt?

A görög statisztikai hivatal vezetőjét, Andreas Georgiout azért állították bíróság elé – a per még ma is tart –, mert új, akkurátusabb adatgyűjtést elrendelve lehetetlenné tette a görög kormány addigi gyakorlatát, a GDP manipulálását, ami az országot hozzásegítette a kedvezményes hitelekhez. Azt is kevesen tudják, hogy az angol munkáspárt 1975 végén kénytelen volt IMF-hitelért folyamodni, mert a 25 százalékos inflációval szemben a gazdaság zéró növekedést tudott felmutatni. Mint utólag kiderült, ha másképp számolják a GPD-t (ahogy tulajdonképpen kellett volna), akkor nincs szükség ilyesmire. S akkor talán nem nyeri meg a választást Margaret Thatcher, vagy legalábbis nem olyan átütő fölénnyel. A könyv néhány passzusa pedig a fináncszféra, a bankszektor termelőtevékenységének kiszámításában megbúvó ellentmondásokat, hibákat taglalja.

A fenntarthatóság alapján mérne az „új GDP”

A jövedelmi és vagyoni egyenlőség valamint a környezeti és társadalmi fenntarthatóság lesznek az alappillérjei a most kidolgozandó új indikátornak. Az új indikátor-rendszer megteremti a feltételeket ahhoz, hogy az Unióban a társadalmi fejlődés egy új szemlélete váljon elfogadottá. A mérőszámrendszer kidolgozásának koordinálására, a döntéshozók valamint a lakosság tájékoztatására tizenkét vezető európai think-tank március 6-án Budapesten létrehozza a Budapesti Koalíciót (Budapest Coalition). A szervezet hosszú távú célja, hogy az Európai Unió közpolitikai döntései során a GDP-t követő új, a fenntarthatóságra és társadalmi egyenlőségre építő indikátorrendszert általánosan használják. Erről, és a bruttó nemzeti boldogság mutatóról is olvashat itt.

A Piac & Profit hasábjain is többször írtunk róla, hogy a GDP csak a gazdaság méretét mutatja, s visszatetsző benne, hogy a negatív események – például természeti katasztrófákból származó károk helyreállítása, egészségügyi kezelések – is növelik. Ugyanakkor nem tükrözi egy termékkör hirtelen minőségi ugrását, fejlődését. A vagyoni és jövedelembeli egyenlőtlenségekről sem tudunk meg belőle semmit, márpedig az szintén a nemzetgazdaság és a társadalom állapotának alapvető mutatója. És az emberek tudatállapotáról szóló jelzéseket sem érdemes keresni a GDP-ben.

Ami hiányzik

Az Amartya Sen által propagált jóléti mutatóról, az emberi fejlettségi indexről (Human Development Indexről) Diane Coyle is említést tesz, de nem szentel neki elegendő felületet és gondolatot. Számára sem kétséges, hogy a növekedés megértéséhez elengedhetetlen az immateriális tényezők mérése: a közoktatás állapota és a diákok teljesítményszintje erős korrelációt mutat a gazdasági fejlődéssel. De hogyan mérhető egy tanár teljesítménye? Diákjai osztályzataival vagy későbbi karrierjük, jövedelmi szintjük alakulásával? Egy fodrászt vagy egy kórházi ápolót a napi ellátottak számával vagy azok elégedettségével mérünk? Ha az előbbi a fontos, akkor egy szimfonikus zenekar kétszer annyi hozzájárulást ad a GPD-hez, ha dupla gyorsan játszik, elvégre így két koncertet is adhat egy délután. Ez a gondolkodásmód nyilván abszurd, és ezzel a szerzőnő is tisztában van.

Coyle szerint a GDP-nek jobban kellene tükröznie a termékskála gazdagságát, a szolgáltatások változatosságát, mert ez sokat elmond a vállalkozói kedvről és lehetőségekről, ami jelzi egy gazdaság életképességét. Üdvözli, hogy Amerikában 1998-ban 50-féle ásványvizet és 340-féle gabonapelyhet lehetett vásárolni, de azt meghökkentő módon figyelmen kívül hagyja, hogy a temérdek felesleges produktum nem feltétlenül jelent jót. A gyártásukkal keletkező környezetterhelést például nem kompenzálja hasznosság és piaci népszerűség! Vagyis a kínálat bősége egyenlő a pazarlás oktalanságával. Ennek jegyében az ökoszféra szolgáltatásairól és az externáliákról is keveset ír (a „többet kell tudnunk róluk” felvetésen túl semmi lényegeset és adatszerűt).

Könyve másik szakmai tévedése is ehhez kötődik: a Római Klub A növekedés határai (1972) című jelentését egyértelmű bakiként könyveli el, mivel az azt jósolta, a GDP-növekedés következtében 2070-re szinte minden víz- és energiaforrás kifogy. Láthatjuk, hogy még mindig bőven van termőföld, víz, levegő, hús s GDP-növekedés is. Na igen, csakhogy Coyle itt úgy gondolkodik, mint egy bináris számítógép, ami csupán kétféle infót ismer fel: természeti erőforrás vagy van, vagy nincs.

A kép árnyaltabb

Csakhogy a kép árnyaltabb. A biológiai sokszínűség csökkenése (fajpusztulás, talajvizek kiszáradása, talajerodálódás) nem más, mint fokozatos és gyorsuló erőforrás-fogyatkozás, vagyis ezek folyamatosan vonódnak ki a piacról.

Véleményvezér