Tizenöt évvel ezelőtt Samuel Huntington amerikai politológus híressé vált esszéjében ítélte el a davosi Világgazdasági Fórumon (World Economic Forum - WEF) összegyűlő politikai és üzleti elit tagjait. Huntington szerint az elit „eltávolodott az emberektől” ezek a „halott lelkek” semmilyen mély „kapcsolatot nem ápolnak a hazájukkal”.
Habár Huntington szavaiban volt és van igazság, az elit összetételében hatalmas változás ment végbe az elmúlt tizenöt évben. Akkor ugyanis még viszonylag egységes világképen osztozott az elit, a gyors globalizáció korszakában, a kilencvenes és kétezres években. Akkor is bőven voltak köztük autoriter politikusok, de még a legkeményebb diktatúra is a gazdaság liberalizációjára törekedett. Szabad kereskedelem, erősödő együttműködés és valódi hatalommal bíró nemzetközi szervezetek – ez volt a világkép középpontjában. A gazdasági fellendülés és integráció következtében a társadalmak is nyíltabbá válnak, a világ a nyugati demokrácia zászlaja alatt egyesül. (Ja, és világbéke.)
Mára azonban mély repedések mutatkoznak a davosi egységen – de az egyes társadalmakon belül is.A korábban egységesnek tűnő társadalmak egyre több csoportra esnek szét, amelyeket egyre hangsúlyosabb különbségek választanak el, de a különállásnak sokszor viszonylag kevés értelmes indoka van. A társadalmakat az egyes kérdések is képesek olyan mélyen megosztani, hogy szinte lehetetlen a demokratikus konszenzus elérése, ami káoszhoz vezet a korábbi nemzetállamok kormányzásában: ennek iskolapéldája a Brexit esete Nagy-Britanniában. Franciaországban szinte felkeléshez vezetett a sárgamellényes tüntetés, az Egyesült Államokban az elnök és a Kongresszus a déli határon felhúzandó fal miatt a történelem leghosszabb kormányzati leállását hozta össze. Sok amerikai kormányzati képviselő ezért nem is vesz részt a davosi csúcson. Még azok az államok is, ahol látszólag erős a központi hatalom, a valóságban gyenge lábakon állnak. Kadhafi szilárdnak tűnő líbiai diktatúráját hetek alatt söpörte el az arab tavasz. Még az évtizedek óta kormányzó Angela Merkel német kancellárnak is szembe kellett néznie a német bevándorlás-ellenes erőkkel, míg Magyarországon a magát közép-Európa erős emberének képzelő Orbán Viktor kétharmados többsége a lakosság alig harminc százalékának támogatását bírja.
Az új korszak a gazdaság alapjait képező tételeknek is ellentmond. Az előre nem látott technológiai áttörések ellenére sem nő érdemben a produktivitás. Az elmúlt évek fellendülésében a bérek nőttek, de az árak alig. A kamatok hosszú ideje rendkívüli mélységekben vannak, ezért a hagyományos befektetési utak helyett a tőke új megoldásokat keres és buborékokat képez a „hype”-területeken, amelyek törvényszerűen sorra kipukkadnak. Mindeközben a kockázatok ára és a nyereség rendkívül egyenlőtlenül oszlik el. Ma sokkal inkább igaz, mint korábban bármikor, hogy a profit magánügy, a kár közügy, azaz a gazdasági tevékenységnél jelentkező nyereség magánzsebbe vándorol, míg az okozott környezeti károk az adófizetőket terhelik.
A korábbi egységes világképnek volt egy rendkívül pozitív oldala: ez az elit hajlandó és képes volt felvenni a harcot olyan problémákkal, amelyek globális együttműködést kívántak. Ilyen volt például a bolygószintű válságmenedzsment a 2008-as pénzügy-gazdasági krízis idején, de ennek az együttműködésnek az eredménye a Kyotói- is és a Párizsi Klímaegyezmény is. Ma már azonban még a régebben egységesen fellépő szoros szövetségesek, mint például az Egyesült Államok és az Európai Unió sem képesek konszenzusra jutni, pedig globális probléma most is akad: a klímaváltozás még messze nem megoldott és közben a szegénység elleni küzdelem is elakadt.
Miközben a világgazdaság soha nem látott mértékben növekszik, óriásiak az egyenlőtlenségek. Míg a világ csaknem fele, mintegy hárommilliárd ember alig napi egy dollárból él, addig a szupergazdagok, a globális lakosság alig egy ezrelékét kitevő gazdasági elit naponta 2,5 milliárd dollárt keresett 2018-ban az Oxfam brit szervezet jelentése szerint. Miközben egészen a gazdasági válság idejéig jó ütemben csökkent a szegénység, 2013 óta ez a trend megfordult. Még a nyugati államokban is lelassult a szegénységi küszöb alatt élők számának csökkenés, de Afrikában egyenesen nőtt ez a szám. Veszélyes precedens, hogy több ország – köztük Magyarország – adminisztratív eszközökkel számolja fel a szegénységet, azaz a statisztikákat kozmetikázza át. Így a segítségre szorulók eltűnnek szem elől – azonban azoknak a szervezeteknek a radarjáról is, amelyek képesek lennének javítani helyzeten és még annyi támogatást sem kapnak, mint korábban.
Az országok maguk segédkeznek az egyenlőtlenség fenntartásában, méghozzá az adórendszerrel. 1970 és 2013 között a leggazdagabbak és a legszegényebbek jövedelemarányos adóje közti különbség 62 százalékról 38 százalékra esett. Mindez oda vezetett, hogy ma már egyes országokban, így Brazíliában és az Egyesült Királyságban a legszegényebbe jövedelmük nagyobb arányában fizetnek be adót, mint a leggazdagabb réteg.
Nemcsak a gazdagok és a szegények között áll fenn azonban különbség, hanem a férfiak és a nők között sem csökkent a szakadék. Globálisan, átlagban 50 százalékkal több vagyont birtokol egy férfi, mint egy nő. Munkahelytől és régiótól függően, átlagosan 23 százalékkal kevesebbet keresnek a hölgyek, miközben évente tízezer milliárd dollárnyi pluszmunkát adnak hozzá az összgazdasági teljesítményben otthoni munkáik során.
Nemcsak a javak egyenlőtlen elosztása ad okot az aggodalomra. A demográfia a kor legnagyobb ellensége: miközben még sosem élt ennyi ember a Földön, a fejlett országok súlyos népességhiánnyal küzdenek. A népszaporulat ugyanis a szegény területeken, elsősorban Afrikában és a Közel-keleten, jelentkezik. A hatalom globális eloszlásának átalakulása destabilizálja a világot. Amíg korábban egy-két nagyhatalom érdekei érvényesültek, addig most sok hatalmi központ van felemelkedőben. A legjobb példa erre a Közel-kelet, ahol régen az orosz-amerikai, majd csak az amerikai befolyás érvényesült, most jelen van Törökország, Kína, Irán, Szaúd-Arábia. Közben éppen azok – mint Donald Trump - rántják ki a szőnyeget a nemzetközi intézmények lába alól, akik a leginkább rászorulnának a megbízható jogi keretekre.
Mindeközben a kilencvenes évek mumusa, a globális felmelegedés sem múlt el, bár több politikus, mint az új brazil elnök szerint csak egy modern összeesküvésről van szó, a bizonyítékok szerint a helyzet csak romlott a 2018-as évben. Amíg korábban a davosi elit képes volt ezt belátni, addig mára már ebben sem képvisel egységes álláspontot. A klímaváltozás tényének tagadása ugyanis már nemcsak a futóbolondok sportja, mint volt néhány évvel ezelőtt, hanem Bolsonaro és persze korábban Trump szereplésével a globális politikára is rányomta a bélyegét.
Miközben azonban a gondok egyre globálisabbak, nagyobb léptékűek, az információ egyre kisebb csomagokban jut el hozzánk. Ma már az emberek túlnyomó többsége nem a mainstream médiumokból tájékozódik, hanem a közösségi platformokon olvas ún. soft news-t, azaz arról hamarabb értesül, hogy a szomszéd mit főzött vacsorára, minthogy milyen döntés született nemzeti parlamentjében. Nem csoda, hogy a globális érdekek is elaprózódnak, a politikusok bázisát egyre kevésbé érdeklik a „nagy léptékű” problémákra adott válaszok – pedig ezek lesznek azok, amelyek alapvetően befolyásolják majd a jövőnket.
