Egészségügy: saját zsebből töltjük be az űrt

2016. augusztus 20. szombat - 07:30 / Sebők Orsolya
  •    

Az összes hazai egészségügyi ráfordításon belül fokozatosan csökken a közfinanszírozás súlya, és belép helyére a magánköltés. Ezzel párhuzamosan bővül a magán-egészségügyi szolgáltatást nyújtók száma és a számlásan kínált szolgáltatások köre. Egészségügyi reform nélkül azonban a fejlődés lassú.

Lassanként elvérzik a hazai egészségügy, legalábbis az állami rendszer. Úgy tűnik, kevés az orvos, de még annál is kevesebb az ápolószemélyzet. A várólisták egyre hosszabbak, a hálapénzzel teli boríték pedig egyre vastagabb. A háziorvosok átlagéletkora matuzsálemi, és előfordul az is, hogy egy radiológus 75 évesen még praktizál. A középkorosztály orvosai közül sokan ugyanis már külföldön gyógyítanak, mert ott jobban megéri.

Mindeközben azonban – talán a jelenség hatására – fejlődésnek indultak a hazai magán-egészségügyi szolgáltatások, vagyis azok a klinikák, diagnosztikai központok, kórházak, ahol a beteg a pénzéért minőségi szolgáltatást és a végén számlát kap.

Miért inkább a magán?

Amikor időpontra megyek, hamar sorra kerülök        33%

Nincs várólista 32%

Megválaszolják a kérdéseimet, több információhoz jutok    32%

Személyes figyelmet kapok, barátságos a bánásmód

Nem kell hálapénzt fizetni      23%

Forrás: Diagnoscan – Szinapszis kutatás, 2016

Nem pénzkérdés

Magyarországon az összes egy főre eső egészségügyi kiadás 60 százaléka valósul meg állami forrásból – ez európai összehasonlításban is rendkívül alacsony mérték –, 40 százalékát pedig zsebből finanszírozzuk a hivatalos adatok szerint. A háztartások összes kiadásán belül négy százalékkal szerepel az egészségügy, ami az OECD adatai alapján kiugróan magas arány világviszonylatban. A paraszolvencia mértékét csak becsülni tudjuk. A Patika-csoport egy korábbi számítása szerint évente a 70 milliárd forintot is eléri az orvosok zsebébe csúsztatott összeg. A lakásrendelőkben hagyott – szintén fekete – pénzek volumene pedig valószínűleg még ennél is jelentősebb. Az állam viszont GDP-arányosan folyamatosan kevesebbet fizet a rendszerbe: 2014-ben 4,2, 2015-ben 4,1, 2016-ban pedig már csak 3,9 százalékot a Policy Agenda adatai szerint. Ez messze van attól a hat százaléktól – forintban kifejezve közel ötszázötvenmilliárd forinttal kevesebb –, amit például a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete ideálisnak tartana, és akár az alaptörvényben is rögzítene. Dénes Tamás, a szervezet elnöke szerint a környező országokban is ennyit költ arányaiban az állam az egészségügyre.

Workplace of doctor - stethoscope, medicine clipboard on wooden desk

Kép: Fotolia

Az űrt, úgy tűnik, a saját pénztárcánkból töltjük be

– Az egy főre eső magánköltések meredeken emelkednek. 2012-ben harmincegyezer, 2014-ben már ötvenhétezer forintot értek el az egy főre eső éves kiadások, és ha lenne ennél frissebb adat, az valószínűleg még magasabb lenne. Tavaly a kétszázötven legnagyobb magán-egészségügyi szolgáltató mintegy hatvanmilliárd forint forgalmat ért el – mondja Leitner György, a Diagnoscan Magyarország vezérigazgatója, aki szerint ez a piac robbanás előtt áll, és néhány éven belül a százmilliárdos nagyságrendet is elérheti, de ehhez komoly változásokra van szükség a rendszerben és a fejekben is.

Egyre több a tíz-tizenkét szolgáltatást nyújtó egészségcentrum, és nő a diagnosztikai szolgáltatók száma is, de ez még mindig kevés.

Fékek és ösztönzők

Az élénkülő kereslet hatására bővül a kínálat, de ma a magánszolgáltatók szektora széttöredezett. Az orvosi szolgáltatások az egyrendelős bérházas modellből indultak, és még ma is jellemzők a lakásrendelők, ahol az orvosok az állami munka után fogadják magánpácienseiket.

– A poliklinikásodás – amikor egy helyen rendel több különböző szakorvos – lassú folyamat, de egyre többen belevágnak. Egyre több a tíz-tizenkét szolgáltatást nyújtó egészségcentrum, és nő a diagnosztikai szolgáltatók száma is, de ez még mindig kevés. Egyértelmű összefüggés van a kereslet és a kínálat között: a magánkiadások legnagyobb szeletét a gyógyszerköltések teszik ki, a járóbeteg-rendelések adják több mint a negyven százalékát, míg a kórházi ellátásért – tulajdonképpen Magyarországon még csak az egynapos sebészet nyert teret, a fekvőbeteg-ellátás nem – fizetők kevesen vannak, és a képalkotó diagnosztikai szolgáltatásokért is a lakosság csekély hányada nyúl a zsebébe – mutat rá Leitner.

Egyértelműen a magánszolgáltatások malmára hajtja a vizet a növekvő átlagéletkor és az öregedő társadalom. Az életünk során egészségre fordított kiadások nyolcvan százaléka 60–65 év felett képződik, a növekvő igény azonban rendkívül megterheli az állami rendszereket a világon mindenhol. A normál folyamathoz Magyarországon hozzáadódik a Ratkó-gyerekek népes tábora, akik szintén mostanában lépnek be ebbe a korba. Egyértelmű, hogy az állam csak a magánforrások bevonásával lesz képes megfelelő színvonalú egészségügyi szolgáltatást nyújtani: meg kell húzni a határt, hogy meddig finanszíroz az állami biztosító, és mire kell kiegészítő biztosítást kötni. Ez a modell működik Franciaországban például, de egy ilyen rendszer kialakításához az elmúlt huszonöt évben nem volt meg a politikai bátorság Magyarországon.

Egészségügyre fordított kiadások GDP-arányosan (%)

2008    4,7

2010    4,6

2012    4,3

2014    4,2

2016    3,9

Forrás: Policy Agenda

A hazai magánszektor fejlődését nehezíti a lakosság egészségtudatosságának alacsony foka, a hálapénzrendszer bevett gyakorlata és a humánerőforrás-krízis. A finanszírozási lehetőségek kialakításában is van még mit fejlődni, ez azonban erősen összefügg az egészségtudatosság fokával. Ma a beteg akkor fizet, ha muszáj. Nem költ szűrésekre, és nem takarékoskodik címkézetten az egészségére.

Létezik win-win megoldás

A magyarországi egészségügyi helyzet egyik lehetséges kezelése Juhos András, az UNIQA Biztosító vezérigazgató-helyettese szerint a vegyes finanszírozás, azaz hogy a magánbiztosítottak gyógyítási költségeihez az állam hozzájárul.

– A vegyes finanszírozás az államnak nem okoz bevételkiesést, hiszen a magánbiztosítással rendelkező is fizeti az állami járulékot, de azt az ellátást, amit az állami egészségügyi rendszerben kapna, a magánszolgáltatóknál veszi igénybe. Az ellátás költségeihez viszont az állam is hozzájárul – nyilván kisebb összeggel, mint amit akkor fizetne, ha a beteget a közellátásban kezelték volna –, így a társadalom- és a privát biztosító is kevesebbet fizet.

Az állam a privát rendszerben ellátott betegen elért megtakarítását a közellátás színvonalának javítására – akár a gyógyítási infrastruktúrára, akár az orvosok béremelésére – fordíthatja, a biztosító pedig csökkenteni tudja a biztosítási díjat, vagyis olcsóbban kínál megbízható színvonalú egészségügyi ellátást. A rendszer minden szereplője – az állam, a biztosítók, a magán- és a közellátásban lévő beteg is – jól jár – mondja Juhos András. Szerinte a modell révén a magán- és állami ellátásban részt vevők közötti olló is csökken hosszú távon: a kedvezőbb árú biztosításra nő a kereslet, így többen vesznek majd igénybe privát szolgáltatást, ami egyrészt tehermentesíti az állami egészségügyi ellátó hálózatot, másrészt megemeli a közellátásban az egy fő gyógyítására fordítható összeget.

orvos, fogorvos beöltözve

Kép: Pixabay

Egy ilyen rendszer az orvoselvándorlásra is pozitív hatással lehet, hiszen nő a kereslet a magán-egészségügyi ellátásokra, ezért több magánszolgáltatóra lesz szükség, vagyis bővül az orvosok munkalehetősége, de az állami szférán belül is javulnak a munkakörülmények. A modell viszont csak akkor működőképes, ha nincs túlköltés az egészségügyi ellátási rendszerben.

– A profitorientált biztosítónak elemi érdeke, hogy ne legyen túlhasználat, és csak a valóban elvégzett és szükséges vizsgálatokat téríti meg az ellátónak. Az állam is csak az erre eső finanszírozási hányadot fizeti, vagyis a rendszerbe beépül egy komoly, tudatos, profitorientált szűrés, amely az állami források felhasználásának hatékonyságát is javítja. Nemcsak azon nyer az állam tehát, hogy kevesebbe kerül az ellátás, hanem azon is, hogy a magánbiztosítottakat gyorsabban és hatékonyabban gyógyítják meg, mivel versenypiaci szereplőként a biztosító ebben érdekelt – teszi hozzá Juhos András.

Rég nem igaz, hogy Magyarországon csak a gazdagok fordulnak magánszolgáltatókhoz

Nem a gazdagok kiváltsága

– A közellátás alulfinanszírozottsága miatti várakozási idő – ma például egy MR vizsgálatra négy-öt hónapot kell várni – a betegeket egyértelműen a magánszektor felé tereli. A számlás magánkiadások bővülésének bőven lenne tere, különösen, ha a hálapénz és a lakásrendelők rendszere változna – mutat rá Leitner György, aki szerint már rég nem igaz, hogy Magyarországon csak a gazdagok fordulnak magánszolgáltatókhoz. A Diagnoscan megbízásából a Szinapszis piackutató idén végzett felméréséből kiderül: az A és B státuszúak mellett a C kategóriába – vagyis a középosztályba – tartozók is mind gyakrabban vesznek igénybe privát ellátást.

Ha fáj, nyílik a buksza
A magán-egészségbiztosítások aránya és az önkéntes egészségpénztárakba érkező egyéni tagdíjak mértéke is azt mutatja, jobbára csak akkor nyúlunk a zsebünkbe, ha már nagyon fáj.

Mostanában a szakmai befektetők mellett a pénzügyi invesztorok is megjelentek a piacon. Hazánk eddigi legnagyobb magán-egészségügyi komplexuma, a Duna Medical Center közel 18 milliárd forintos befektetésből valósul meg. Az ukrán üzletember beruházásának első része, a rendelőintézet tavaly nyáron nyitott, a kórház jövőre készülhet el.  A Lantos Csaba többségi tulajdonában lévő Róbert Károly Magánkórházban az elmúlt nyolc évben összesen egymilliárd forint beruházást hajtottak végre, legutóbb pedig 1,5 milliárdból újították fel a kórházat, amely beruházáshoz a CIB Bank bocsátott rendelkezésre forrást.

A kockázati tőkebefektetőket is érdekli az iparág. A Széchenyi Tőkebefektetési Alap (SZTA) például tizenhárom, az egészségügyi szektorban tevékenykedő cégbe fektetett, és tavaly már cégportfóliójának ötöde az egészségügy területén tevékenykedett. A Healthcare Solutions Kft.-ben például kétszázmillió forinttal, a DAY MED Kft.-ben hetvenmillió forinttal emelt tőkét. Az SZTA befektetéséhez huszonöt és harmincmillió forinttal járultak hozzá magánbefektetők.

Messze még a siker

A potenciális magán-egészségügyi piacnak csak a töredéke valósult meg: a járóbeteg-ellátás ma talán kétszázmilliárd forint nagyságrendű, a kórházi piac 10–15 milliárdos. Mindez azonban öt év alatt könnyen megduplázódhat, ám ennek vannak a piac mindhárom szereplőjét – államot, szolgáltatót és beteget – érintő feltételei. Az államnak több pénzt és hatékonyabban kell költenie az egészségügyre, a magánellátásban is szükség lenne pluszforrásokra, hogy fejlődjenek a szolgáltatási utak, megerősödjenek a minőségbiztosított körülmények között többféle ellátást kínáló poliklinikák. A betegnek pedig nyitottnak kell lennie az öngondoskodási megoldásokra, amit jelentősen tud segíteni az adó- és jogszabályi környezet. Összességében a hosszú távú szemléletet kell erősíteni, hogy belátható időn belül kialakuljon egy működő állam tele boldog és egészséges állampolgárral. Máskülönben sokáig marad a boríték és a lakásrendelők szürkegazdaságot tápláló rendszere.