Amennyiben az elmúlt (lassan) nyolc év törvényhozási munkáját két szóval akarjuk kifejezni, akkor „a törvénygyár és a frakciókormányzás” voltak a legtalálóbbak. Azaz minden korábbi időszakot felülmúló mennyiségű törvényt „nyomtak” át a parlamenti többségen, illetve feltűnően sok volt a kormánypárti frakcióból – önálló képviselői indítványként - induló és elfogadott törvények száma.
Amennyiben a 2017 őszi törvényhozási időszakot nézzük, akkor meglepő módon a törvénygyár visszaesését látjuk. Eddig 47 törvényt fogadtak el (nem számolva ide a nemzetközi szerződéseket), miközben 2013-ban az őszi ülésszak során 74-et. Természetesen még nem zárult le az idei év, de a munkaterv szerint végszavazás előtt álló törvények száma 10, azaz a mostani becslések szerint 23 százalékkal visszaesik a törvényhozás munkája. Még inkább „lassuló törvénygyárról” beszélhetünk, ha a második Orbán-kormány teljes időszakával hasonlítjuk össze a számokat. Akkor ugyanis az egy ülésszakra jutó kormány és kormánypárti képviselők által benyújtott és elfogadott törvények (nemzetközi szerződések nélkül) átlaga 87 volt. (Tavaly az év végére rekordmennyiségű jogszabály jelent meg.)
A 2010-2014-es ciklus első évében az elfogadott törvények 52 százalékát adták be kormánypárti képviselők. Ez az arány később csökkent, de így is 38 százalék volt az első négy év mérlege. Ez az első Orbán-kormány idején (1998-2002) 14 százalék, majd az az követő két ciklusban (2002-2006 és 2006-2010 között) 18-18 százalék volt.
A 2014-ben kezdődő új ciklusban láthatólag változtatott az eddigi modellen a kormánypárt. Az első évben az elfogadott törvények 30 százaléka, a második évben már csak 22 százaléka kötődött a képviselőkhöz, és ugyanennyi volt a harmadik évben is. Ezzel az eddig eltelt három év (2014. őszétől 2017. nyaráig) eredménye 24 százalék, azaz jelentősen csökkent a kormánypárt súlya a kormánnyal szemben.
A mostani fél év minden bizonnyal kilóg ebből a trendből, mivel idén az összes elfogadott törvénynek várhatóan 35 százaléka kötődik majd kormánypárti képviselőhöz. Érdekes módon nem azt történt, hogy megnőtt volna a kormánypárti frakció aktivitása, és újrakezdődött a frakciókormányzás. Sokkal inkább mintha a mostani kormányzati ciklus végén elengedte volna a jogalkotási munkát a kormány. Ugyanis a kormány által előkészített, és a törvényhozáson végig vitt javaslatok száma esett vissza leginkább.
A kormánypárti többség ennek a ciklusnak a nagy részében nem tud evidens módon élni a kétharmados többséggel. Ugyanakkor 64 esetben össze tudta szedni a kétharmados többséget a kormánypárt. Ez a szám 8 százaléka a 2010-2014 közötti időszakban elfogadott kétharmados törvényeknek, illetve személyi döntéseknek. Ez a szám mutatja, hogy mennyivel korlátozóbban működik a kétharmad hiánya a Fidesz-KDNP számára.
Érdekes módon, ahogy közeledünk a választásokhoz, és kezd erősödni a verseny a kormánypártok és az ellenzék között, úgy csökken a parlamenti együttműködések száma. Még 2015-ben 26 esetben „segítette” ki valamelyik ellenzéki párt a kormánypártokat, 2016-ban 29 alkalommal. Az idei évben eddig 9 törvény kapcsán lett meg a kétharmados többség (valamint egy alkalommal egy személyi döntés esetében szavazott együtt a kormánypárti és az ellenzéki oldal). Ezek közül egynél a távollévő ellenzéki képviselők száma miatt a Fidesz és a KDNP képviselői is biztosítani tudták a jelen lévő képviselők 2/3-os többségét. És az idei évben a várhatóan hátralevő egy kétharmados szavazási esemény sem fogja alapvetően megváltoztatni ezt a statisztikát.
Érdekesség, és ez talán mutatja a szakpolitikai azonosságot a Fidesz és a Jobbik között, hogy az ez évi őszi ülésszakban tartott kétharmados szavazások 78 százaléka a Jobbik segítségével „ment át”.
Nyilvánvaló, hogy még több kétharmados többség összehozása politikai alkukat igényel a Fidesztől. Ez a jelenlegi politikai klímában nem járható út számára, hiszen a polarizált politikai térképen a „háborús retorika” alapján nem lehet együttműködni az ellenséggel. Ezt a stratégiát követi az ellenzék is. Ennek jele, hogy a Demokratikus Koalíció lényegében kivonult a parlamenti munkából, míg az MSZP inkább szimbolikus módon jelezte ugyanezt azzal, hogy több ellenzéki „parlamenti eszköz” használatától visszalépett. Az LMP érezhetően óvatos, bár a Jobbik után a második legaktívabb párt a kétharmados törvények megszavazása szempontjából. Ebből következően csak a Jobbik marad szakpolitikai értelemben vett természetes szövetségesnek a kormánypárti többség számára. De ez sem feltétlenül jó a radikális jobboldali pártnak, hiszen nehéz különbözőségét hangsúlyozni a kormánypárti oldaltól.
