A második Orbán-kormány propaganda eszköztárában az első pillanattól fogva nagy szerepet kapott az ellenségkép alkotás. 2010-ben kézenfekvő volt, hogy Gyurcsány Ferenc legyen a főgonosz. Rá lehetett mutatni minden rosszért, a fő szlogen pedig az elmúlt „nyócévezés” lett.
Orbán Viktor elszakadása eredeti önmagától 2002-es választási bukása után kezdődött és 2018-ban vált véglegessé, miután a választás eredményeként bebizonyosodott, hogy a Jobbik-Simicska szövetségnek nem sikerült letaszítania trónjáról. Innentől érezte úgy, hogy az ország immár teljesen a kezében van, mindent megtehet, amit csak akar. Szimbolikus, de szép is, hogy 2019. január 1-től Orbán Viktor kiköltözött a Parlamentből és székhelyét áttette a Budai Várba, a Karmelita kolostorba.
Simicska bukásával az egykori Fidesz alapítók gazdasági háttérhatalma és ezzel a múlt utolsó kötelmei megszűntek. Beköszöntött a Kádár-korszak fílingje, ami úgy szólt, belpolitika nincs, a külpolitika pedig adott. Akkor mindenki egy pillanatig azt hitte, ez így sokáig működhet majd, hiszen a NATO (1997) és uniós (2003) tagságunkról népszavazás döntött, így mint ilyen szent és sérthetetlen. Tévedtek, Orbánnak ekkor már nem volt elfogadható az Európai Unió demokratikus jogrendje, ráadásul az Európai Unió szapulása a migrációs válság kapcsán kiváló kampánytémának bizonyult 2018-ban. Sok szavazatot hozott, ami lehetővé tette az újabb kétharmados sikert. Kiderült, a magyar népléleknek semmiféle skizofréniát nem okoz, hogy tele szájjal szidalmazzuk az uniós döntéshozókat és országokat, miközben onnan pénzeket kapunk és szabadon utazgathatunk, szelfizgethetünk területükön. A magyar szívesen érzi úgy, hogy minden alanyi jogon jár neki kötelezettségek, felelősségek nélkül. Ez a tipikusan nem nyugati mentalitás súlyos konfliktushoz vezetett 2019-ben. Tavasszal Manfred Weber, az Európai Néppárt (EPP) EP-frakcióvezetője személyesen jött Budapestre, hogy ultimátumban közölje, kidobják a Fideszt a jobboldali szövetségből, ha nem fejezik be az unió elleni uszító kampányt.