ARAB JÖVŐ: Iszlám vagy demokrácia?
Az elemzők és publicisták szerint eljött a francia forradalom vagy az 1848-as tavaszi megmozdulások kora az arab világban. „Az ember természetes vágya a szabadságra egyetemleges, csak Európában hamarabb sikerült" - írta elemzésében Bernard Guetta, a francia Libérationban. A külpolitikai elemző azokra a félelmekre reagált, miszerint a diktatúrák után hamarosan a szélsőséges, iszlám ideológiákra támaszkodó pártok jutnak hatalomra Egyiptomban vagy Tunéziában, hasonlóan Iránhoz vagy a Gázai övezethez, ami komoly aggodalomra adhat okot. Hasonlóképpen gondolkodik a német Süddeutsche Zeitung című napilapban publikáló Volker Perthes, a berlini Stiftung Wissenschaft und Politik igazgatója, aki szerint az arab világon belüli radikális erőket éppúgy meglepték a tiltakozások, mint az adott országok kormányait. Nem valószínű, hogy bárhol is radikális erők kerülhetnének hatalomra. „Az iszlám a megoldás" - az iszlamisták jelszava már nem győzi meg a munka nélküli diplomásokat, akik a Twitteren és a Facebookon keresztül tartják egymással a kapcsolatot, műholdas tévéműsorokon nőttek fel, és angolul tanultak az iskolában.
A kérdés mások szerint nem (csak) az, hogy demokratikus rendszerek jönnek-e létre a térségben, sokkal inkább az, hogy az évtizedekig uralmon lévő despoták után mennyire stabil vezetés kerül hatalomra. „Noha a nyugati politikusok rendre a demokrácia és a szabadság fontosságát hangsúlyozzák, valójában az a fontosabb, hogy a létrejövő új rendszerek ne legyenek ön- vagy közveszélyesek" - mondta Tálas Péter, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetének igazgatója, biztonságpolitikai szakértő egy február végi budapesti konferencián.
A Közel-Kelet és az iszlám kultúra elismert magyarországi szakértője, dr. Rostoványi Zsolt egyetemi tanár, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének vezetője szerint a télen felszínre tört elégedetlenség - mind a rossz körülmények, mind az autoriter vezetés miatt - felgyülemlése már jóval korábban elkezdődött. A demokrácia mindenképpen fontos ügy az ellenzékiek számára, a zömében 20-30 éves felkelőknek elegük van jogaik elnyomásából és a szebb jövőről szóló ígéretekből. A nyugati felfogás szerinti demokratikus választások mindeddig legfeljebb Törökországra és Libanonra voltak jellemezőek, a többi országban vagy a választójogot, vagy a választásokon való indulást korlátozták, illetve a szavazatok összeszámolása volt megkérdőjelezhető.
Mind Észak-Afrika, mind a Közel-Kelet országaiban az óriási egyenlőtlenségek a jellemzőek. A népesség egyre nagyobb aránya fiatal - Líbiában, Egyiptomban és Jordániában például a lakosság harmada 15 évesnél fiatalabb, 50 százaléka 30 évesnél nem idősebb -, akik nagyfokú kilátástalansággal és munkanélküliséggel kell szembenézzenek. Az sem utolsó szempont, hogy az iszlám civilizációban a párkapcsolatok a házassággal kezdődnek, márpedig a mai harmincas generációnak nagy frusztrációt okoz, hogy nem képes anyagi biztonságot adni leendő családjának.
A Nyugat dilemmája a felkelések kirobbanásakor egyértelműen az volt, hogy a megbízható szövetségesnek tekintett autoriter vezetőket vagy a bizonytalanságot jelentő demokratizálódást támogassák-e. A nyugati hatalmak aggódnak, hogy iszlám gyökerű, nyugatellenes erők kerülnek hatalomra a szabad választásokon.
- Nem tartok Egyiptomban az iszlamizációtól - fogalmaz Rostoványi, aki szerint a legjelentősebb egyiptomi ellenzéki erő, a Muszlim Testvériség sokszor kijelentette, hogy letett az erőszak alkalmazásáról, és az elégedetlenség élére állt fiatalok is iszlám jelszavak helyett a demokrácia mellett foglaltak állást, így nem valószínű, hogy a választásokon szélsőséges erők kerülnek hatalomra.
Az is elképzelhető Rostoványi szerint, hogy a viszonylag hamar megtartandó választásokon a Muszlim Testvériség és a bukott elnök, Mubarak pártja kapja a legtöbb szavazatot, és a demokráciát kívánó fiatalok folytatják a tiltakozást.
A tiltakozások Marokkótól Jemenig terjedtek. Tunéziában és Egyiptomban elűzték az elnököt, Líbiában az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatára nemzetközi haderő kényszerítette meghátrálásra a 42 éve uralmon lévő Kadhafit. Számos országban a tüntetések komoly engedményekre és reformokra szorították rá a kormányokat és az uralkodókat. A kérdés az, hogy mi történik a közeljövőben Jemenben és Szaúd-Arábiában. A legszegényebb államok közé tartozó Jemenben az észak-déli szembenállás, az al-Kaida fenyegető jelenléte és az iszlám két meghatározó ágának (síiták és szunniták) szembenállása teszi bonyolulttá a helyzetet. A tiltakozók közé lövető rezsim többfrontos harcra kényszerülhet, komoly dilemma elé állítva a nemzetközi közösséget. A világ legnagyobb olajtermelő országa, Szaúd-Arábia eddig kimaradt a jelentősebb eseményekből, bár a keleti területein élő síita kisebbség megmozdulásait hamar szétverték a rendfenntartó erők, a szaúdi kormány pedig katonákat küldött a szomszédos Bahreinbe, hogy az ott tiltakozó szintén síita kisebbség ellen fellépjen.
OLAJÁR: A kör bezárul
Azokban az országokban, ahol a fogyasztói kosárban az élelmiszerek szerepelnek a legnagyobb súllyal, az infláció ma a szociális biztonságot és a társadalmi békét fenyegeti, az arab világban pedig a politikai rendszerek összeomlásához vezetett. Mivel a térség meghatározó jelentőségű a világ kőolaj-kitermelésében, a politikai bizonytalanságok hatására drágul az olaj a világpiacokon, így újabb inflációs nyomás jelenik meg. A folyamat körbeért, és világgazdasági szinten is jelentős tényezővé vált - magyarázza Kovács Krisztián, a Concorde elemzője.
A kormányok közül több is az élelmiszer és az üzemanyag árának támogatásával próbálja fékezni az inflációt, és csökkenteni a népharagot. Ezzel azonban nemcsak a vásárlók árérzékenysége sérül, hanem a kormányok költségvetése is. Az egyre növekvő támogatások veszélyeztetik a pénzügyi stabilitást is a Közel-Keleten - mint ahogyan túlfeszíthetik India most elfogadott optimista büdzséjét -, ahol már amúgy is jelentős a szubvenció az élelmiszereken és az üzemanyagon. A növekvő olajárakból és az egyre tetemesebb támogatási igényből fakadó veszélyes spirállal néz szembe Egyiptom is. A dráguló olaj és a hezitáló politikusok rossz döntései pedig visszahatnak egymásra, tovább súlyosbítva a gazdasági és társadalmi helyzetet.
Ha az infláció globális jelenséggé válna, a probléma a világ első számú biztonsági kihívásainak sorába emelkedne. A súlyos történelmi tapasztalatok mellett az éppen zajló regionális háború is ezt bizonyítja. Ennek is köszönhető, hogy az elmúlt hetekben a fejlett világ elemzői egyre többször emlegetik az inflációs veszélyt. Mivel a globalizáció hatására minden ország élelmiszer- és üzemanyag-ellátása nagymértékben függ a másiktól, a jelenlegi alacsony inflációs környezet sem jelenti azt, hogy Amerika vagy Európa sebezhetetlen. Így, ha nem is most rögtön, előbb-utóbb a Fed és az Európai Központi Bank is kénytelen lesz foglalkozni a problémával - véli az elemző.
Az arab események felvetik a kérdést, hogy a fejlődők képesek-e „exportálni" az inflációjukat. A fejlett világ közgazdászai optimisták: a pénzügypolitikusok szerint az arab világban kitört háború legfeljebb néhány tizedszázalékponttal fogja lassítani a globális növekedést. Aranyszabály, hogy 10 százalékos olajár-emelkedés 0,25 százalékponttal veti vissza a globális növekedést a világban, és miután a világgazdaságban ma átlagosan 4,5 százalékos a bővülés, az olaj árának az eddigi csúcsot -147 dollár volt 2008 nyarán - meghaladó, hordónkénti 150 dolláros ár fölé kellene ugrania ahhoz, hogy befékezze a válság után felépülőben lévő gazdaságokat - írja egyik cikkében a The Economist. Ma azonban legfeljebb 110 dollár körül mozog az ár. Ezzel szemben nagy elemzőházak hetekkel ezelőtt 200 dolláros olajárat prognosztizáltak.
- Az infláció valós veszély. Bár a jelenlegi mértékű olajár-emelkedés nem tudja letéríteni a fejlett országokat a növekedési pályáról, egy nagymértékű és tartós árrobbanás könnyen megteheti. Ebben Szaúd-Arábia a kulcsország. Ha egy hónapra leállítaná az olajkitermelést, a világban globális hiány lépne fel. Miután Amerika és Európa nettó olajimportőr, egyik állam sem tudja tartósan elkerülni a közel-keleti nyersanyagvásárlást, legfeljebb ideig-óráig elhalasztani - véli Kovács Krisztián, aki szerint az expanzív monetáris politika fenntartása esetén a fejlett gazdaságoknak az olaj árának alakulásától függetlenül is szembe kell nézniük az inflációs veszéllyel legkésőbb néhány éven belül.
