Hasonló irány rajzolódik ki uniós szinten is. A Corporate Sustainability Reporting Directive (CSRD) kötelezővé és összehasonlíthatóvá teszi a vállalati fenntarthatósági jelentéseket, az European Sustainability Reporting Standards (ESRS) pedig részletes meghatározzák, mit és hogyan kell jelenteni – egységes keretbe terelve a jelentéstételt. Ezzel párhuzamosan a Corporate Sustainability Due Diligence Directive (CSDDD) a vállalatokat tényleges környezeti és társadalmi kockázatkezelésre kötelezi a saját értékláncukban, az EU Taxonomy Regulation (EU Taxonómia) pontos kritériumrendszert ad arra, mi minősül környezeti szempontból fenntartható tevékenységnek – tovább szűkítve a fenntarthatóság mozgásterét.
A rendszer tehát egyre kevésbé hagy teret az értelmezésnek – és ezzel együtt szűkül a „zöld” kommunikációs mozgástér is.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a fenntarthatóság kilép a kommunikációs térből. A vállalatoknak már nem elég célokat megfogalmazniuk: egységes módszertan szerint kell adatokat gyűjteniük, rendszerezniük és közzétenniük, mégpedig összehasonlítható formában, egyre gyakrabban külső audit mellett. A kérdés így fokozatosan átalakul: nem az számít, mit mond egy cég, hanem az, hogy mit tud bizonyítani.
Ez a változás a szervezeten belül is mélyebb átalakulást indít el. A fenntarthatóság többé nem egy különálló terület feladata, hanem beépül a pénzügyi, jogi és operatív döntéshozatalba. Sok esetben ez nem csupán új jelentési kötelezettségeket jelent, hanem a működés átfogó újragondolását is.
