A megmérettetést a világ egyik legjelentősebb szakmai eseményeként tartják számon, és dr. Szentpéteri L. Józsefé közel 27.000 nevezett felvétel közül szerezte meg az elsőséget. A győztes természetfotó Magyarországon készült, és egy gyurgyalagot ábrázol, amint fecskefarkú lepkét visz fészekodújához.
A több mint 4 millió tagot számláló legjelentősebb amerikai természetvédelmi szervezet, az NWF, számos, a környezet megóvását szolgáló tevékenysége mellett közreműködik a veszélyeztetett fajok védelmében, küzd a klímaváltozás ellen és célja, hogy inspirálja az amerikaiakat vadvilág megóvására a következő generációk számára. Ezért 1962 óta évente hatszor jelenteti meg a National Wildlife kiadványt, amely a legfontosabb aktualitásokon túl a világ legjobb természetfotós munkáinak is helyt ad. A National Wildlife fotópályázata kezdetben az amatőröknek adott lehetőséget a bemutatkozásra, de öt éve a profik számára is nyitott, és ma már a fotósok „fiatal", „amatőr" vagy „profi" szinten, hét kategóriában indulhatnak.
Szentpéterit számos alkalommal díjazták már eddig is a legkülönbözőbb sajtó- és természetfotó versenyeken, de a jelenlegi díjat tartja eddigi legnagyobb elismerésének. Szentpéteri vonzódása a természethez már gyerekkorában kezdődött és végigkísérte életpályáján. A biológus kutatóként végzett fotós a Pécsi Tudományegyetem Növénytani Tanszékén doktorált. Az első, teljes életciklust bemutató sorozata a tiszavirágokról készült. A képriport felkeltette a National Geographic Magazin érdeklődését is, így Szentpéteri lett az első magyar, aki publikált a kiadványban. Azóta még két nagycikke jelent meg a lapban. Fotoriporterként elsősorban veszélyeztetett fajokra és élőhelyekre koncentrál, különösen Kelet-Európában. A későbbiekben olyan nemzetközi sajtó- és természetfotó versenyen díjazták már, mint a Focus on Your World; World Press Photo; Wildlife Photographer of the Year; Nature's Best; Pictures of the Year International. Legjelentősebb eredménye a mai napig a World Press Photo 2010 első helyezése "Természet - Egyedi" kategóriában volt, azonban a National Wildlife Federation elismerése minden eddiginél jelentősebb sikernek számít a fotóriporter életében.
„A több ezer jelentkezőből szinte hihetetlen, hogy az én képem aratta a legnagyobb sikert." - fogalmazott Szentpéteri, majd hozzátette: „Ez nem csak szakmai elismerést jelent számomra, de mint biológus, én is fontosnak tartom azokat a célokat, amelyeket a szervezet képvisel. Külön örömmel tölt el, hogy ezzel az elismeréssel ismét egy hazánkban készült fotóval tudom felhívni a nemzetközi figyelmet egy nálunk veszélyeztetett fajra."
Szentpéteri elhivatottságát mutatja, hogy a mai napig is tart előadásokat természetfotózás és természetvédelem témakörben, illetve saját természetvédelmi alapítványt hozott létre 1999-ben, amelyet azóta is vezet. A természetfotózáshoz hozzátartozik, hogy akár több évbe is beletelhet, mire a hőn áhított kép elkészül. „A gyurgyalagok teljes életciklusát bemutató anyagon évekig dolgoztam, de a díjazott kép elkészítése önmagában 3 napot vett igénybe. A leshelyet hajnalonként foglaltam el, s csak este távozhattam, hogy ne zavarjam a madarakat a fiókák nevelésében. A rejtek nagyon szűk volt, és 40-50 °C fokra melegedett fel. Megfelelő fényviszonyok csak naponta néhány órán keresztül adódtak, hogy ezt a különleges hatású képet elkészíthessem. A madarak minden nap hoztak néhány fecskefarkú lepkét is. Éreztem, hogy ebből igazán drámai képet születhet, hiszen sokkal nagyobb és látványosabb zsákmány, mint az általában megszokott méhek, poszméhek. Három nap folyamatos, ám sikertelen próbálkozás után a leshelyemben hátradőlve láttam, amint a tojó érkezik a nekem is kívánatos zsákmánnyal. Mivel akkor már minden önbizalmamat elveszítettem, előre sem dőlve, hitetlenül sütöttem el a gépet, amint a madár szárnyra kapott. Ekkor készült a kép, melyhez hasonlót azóta sem tudtam készíteni."- mondta Szentpéteri a díjnyertes képről.
Szentpéteri L. József az a magyar fotográfus, aki a természet és környezet kategóriában második helyezést nyert a tiszavirág rövid életét bemutató képeivel. Egy évvel később pedig a rangos National Geographic folyóirat közölte riportját. Ekkor készített vele lapunk egy interjút, amelyet alább közlünk.
A Debreceni Tudományegyetem természettudományi karán, a biológia-ökológia szakon szerzett diploma igazán kiváló és elegendő alapképzettség a természetfotózáshoz. Különösen, ha valaki olyan megmérettetésen lesz második a kategóriájában - egyébként kilenc kategóriában osztanak ki díjakat -, amelyen 123 országból több mint 4100 fotóriporter nevezett be majdnem 50 ezer felvétellel, és amelyen már az is kivételes megtiszteltetés, ha valakinek az alkotását beválogatják a kiállítási anyagba. Szentpéteri L. József ezt érte el a World Press Photo 2002. évi nemzetközi sajtófotóversenyén, s most mégis a biológiai doktorátusra készül - méghozzá molekuláris biológiából - a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem növénytani tanszékén. A tudományt választotta, nem a fotózást?
- A fényképezésből, a természetfotózásból élek - mondja Szentpéteri L. József. - De biológus vagyok, és tudományos pályára készülök. Úgy érzem, nagy a hiátus a természetvédelmi témájú tudományos ismeretterjesztés terén. A nagy öregek - például Attenborough - után nagy az űr. Én ezt szeretném csinálni, itthon is, és a világban is. Az ismeretterjesztés a célom, az, hogy mindenki ráébredjen, milyen fontos a természet. Az utóbbi időben például védett madarakat fényképezek egy régi bányaterületen. Ott él egy bácsi, akit eleinte nemigen érdekelt, mit csinálok. Ma már ő szól nekem, ha valami megzavarja az élővilágot.
- Mi vonzotta előbb, a biológia vagy a fényképezés?
- A biológia. Agrármérnök szülők gyermeke vagyok, Hajdúnánás mellett egy kis falu legszélső házában, az erdő mellett nőttem fel. Mindig is nagyon szerettem a természetet. Emlékszem, hatéves voltam, amikor láttam egy filmet az esőerdők pusztulásáról. Úgy felzaklatott, megrázott, hogy egész éjjel nem tudtam aludni. Szüleim is felismerték a természethez való vonzódásomat, terelgettek, segítettek. A fotózás pedig a biológia szinte minden ágához szükséges.
- Mikor kezdett fényképezni, s hol ismerkedett meg ennek a szakmának a rejtelmeivel?
- Soha nem tanultam, autodidakta módon tanultam meg mindent. Megfigyeltem, kikísérleteztem mindazt, amit tudok. De véleményem szerint nem ez a fontos, a megfelelő technikai tudás gyakorlattal elsajátítható. Ennél sokkal lényegesebbnek tartom a látásmódot, a szemléletet. Mindig is meg akartam örökíteni a természetet, részletes rajzokat készítettem mindenféle témáról; a fotózás is ebből nőtt ki. Mert a fényképezés gyorsabb. Így hát megpróbálkoztam vele; tizenöt éves voltam, amikor vettem egy fényképezőgépet. Először csak segédeszközként használtam. Aztán egy-egy képet megmutattam hozzáértőknek, és egyre inkább biztattak, hogy folytassam, mert jó, amit csinálok. Így egyre komolyabban vettem a fényképezést. De a rajzhoz sem lettem hűtlen, most éppen egy növényhatározó könyvhöz, a professzorom monográfiájához készítek illusztrációkat.
- Ezek szerint a rajzolás sem a kedvtelései közé, hanem inkább a munkájához tartozik; mi az, ami nem kapcsolódik ehhez, és mégis érdekli?
- Nagyon érdekel a sport és a tánc. Mostanában inkább a társastánc, de kilenc évig táncoltam népi együttesben. Mostanában a legújabb kedvtelésem, hogy népi öltözékeket varrok és hímzek. Egyébként a népi tánc révén jutottam ki ösztöndíjjal az Egyesült Államokba is, így hallgattam biológiát a 2000-2001-es tanévben a Duquesne Universityn.
- Fényképezett is Amerikában?
- Nem, ezzel foglalkoztam a legkevesebbet. Nemigen volt rá időm. Egyrészt, mivel kellett a pénz, megpróbáltam dolgozni az egyetem mellett; szerencsére jutott rá időm, az egyetemen nem sok újat hallottam. Másrészt, amikor éppen nem a táncegyüttessel léptünk fel, akkor leginkább kapcsolatépítéssel foglalkoztam. Idegenben kevésbé gátlásos az ember, hiszen vesztenivalója nincs. Szabadabban beszél. Nekem ez bejött, a mai napig jobban tárgyalok angolul, mint magyarul.
- A fotózás igencsak költséges dolog, s minél komolyabban csinálja valaki, annál többe kerül. Hogyan bírta, bírja ezt anyagilag?
- Könnyebbé vált a helyzetem, amikor különdíjat nyertem egy nemzetközi fotóversenyen, amelyet az egyik nagy szakmai cég szponzorált. Azóta a felszerelésem biztosított, ez az eszköztámogatás több éve működik, bár elég sok adminisztrációval jár. Sok speciális felszerelést nem is érdemes megvásárolni, hiszen olyan ritkán kell használni, de most már vannak saját eszközeim is, mert azért az az igazi.
- A tavaly őszi World Press Photo-elismerés után idén újabb következett: májusban a National Geographic számában megjelent az első magyar riport, Tiszavirágzás címmel, amelynek a szövegét is ön írta.
- A tiszavirág szinte csak Magyarországon lelhető fel. A National Gegoraphic által fórumhoz jutottam a megmentésére, a megismertetésére, és így nemzetközi konferenciákon is a világ elé tárhatjuk ezt az egyedülálló jelenséget. A jövőben is azzal a módszerrel szeretnék dolgozni, amit a tiszavirág témájában alkalmaztam: számos, a témát kutató, hozzáértő emberrel beszélni, s az ő komoly és mély szakmai ismereteiket a saját hozzáértésemmel az emberek számára közérthetővé tenni. A doktorátus, a tudományos fokozat megszerzése ezért nemcsak szakmai szempontból fontos nekem, hanem azért is, mert így a publikálási lehetőségeim még inkább kiszélesednek.
