Birtokpolitika: Azt szolgálja, aki megműveli
„Politikai fogás ma is, hogy leleplezik a zsebszerződéseket megkötőket. Politika volt ez 2000-ben is, bármennyire is próbálta vizsgálni az ilyennek vélt ügyeket az akkori Orbán-kormány, nem tudtak rajtakapni senkit. Sőt, olyan zsebszerződés, amilyenre a közvélemény gondol, nem is volt, s nem életszerűek a titkos szerződések sem, kivált a külföldi tulajdonosok esetében. Olyan németekről, osztrákokról, britekről, akik tisztán pénzügyi befektetőként, földspekulációt megvalósítva, strómanokon keresztül érkeztek volna, nem is lehet tudni. A nyugati világban ugyanis a pénzügyi befektetés különösen transzparens vállalkozás: úton-útfélen ellenőrzik ezeket az embereket, cégeiket, hiszen tevékenységük lényege az, hogy mások pénzét invesztálják. Folyamatosan auditált mérlegekkel rendelkeznek, s negyedévenként készítenek beszámolókat a befektetők vagyongyarapodásukról, vagyonvesztésükről. Ép eszű menedzser az őt megbízó vállalkozásnak nem vesz földet Magyarországon, hiszen tudja: óriási lenne a kockázata." Raskó György agrárközgazdásztól, jelentős mezőgazdasági vállalkozások tulajdonos-vezetőjétől, egykori mezőgazdasági államtitkártól idéztük az iménti megállapításokat. Tettük ezt azért, mert a legújabb időkben a politikai élet szereplői - retorikájukban mindenképpen - le akarják leplezni a termőföldet illegálisan tulajdonlókat. Legutóbb éppen a parlamenti felsőházi teremben tartottak olyan konferenciát az agrárium szereplőinek, ahol az új birtokpolitikát megalapozó „intézkedések" egyikeként közölték: „A spekuláns tőkeérdekeket nem engedhetjük átgázolni magunkon... a lezsírozók, lezsugázók korszakának véget kell vetnünk."
Ennél higgadtabban, realisztikusabban nyilatkozott Fazekas Sándor, a vidékfejlesztési tárca vezetője, aki már tavaly azt közölte a Piac & Profittal (2010/9. szám), hogy az állam be akar avatkozni ott, ahol spekulatív ügyletet, hátsó szándékot vélelmez az adásvétel mögött. Nem kell félni a földbirtokszerkezet nagyobb változásától, de attól sem, hogy a külföldiek, ha spekulánsok, földhöz jutnának. A lényeg az - fogalmazott a miniszter -, hogy nem támogatják azoknak a befektetőknek a tulajdonszerzését, akik nem a föld megművelésében látják a hasznosítás lehetőségét. A föld, akár az államtól bérelik, akár magántulajdonban van, azokat szolgálja, akik megművelik. A földeket haszonbérletbe lehet adni gazdálkodók részére, s nem mellékesen a kormányzat demográfiai programjához teremtődhetnek meg a feltételek. A magyar vidék akkor marad meg, és akkor teremt munkahelyeket, ha ott az emberek számára a létfeltételeket maga a föld tudja kínálni. (Azóta a kormány lépett is, augusztustól új szabályok vonatkoznak a szektorra - szerk.)
135 ezer hektár sorsa még rendezetlen
Szintén a miniszter érvelése volt, hogy a birtokstruktúra nem változik meg egyik óráról a másikra, de hosszabb távon olyan családi gazdaságokat szeretnénk létesíttetni, amelyek egyet jelentenek a kis- és közepes vállalkozásokkal. Ehhez teremtjük meg a jogi, ösztönzési feltételeket - a gazdaság-, az adópolitika eszközei mellett a generációk közötti illetékmentes, ingyenes vagyonátadást lehetővé tevő törvénnyel is -, hogy megtelepedjenek gyermekeket vállaló, gazdálkodni hajlandó fiatal családok. Fazekas Sándor bizonyára nem véletlenül nem beszélt a lezsírozók, lezsugázók korszakáról, s főleg spekuláns külföldiekről, akik ráadásul nem is gazdálkodnak, csak a tulajdonukkal manipulálnak, illetve kivárnak. Amiről azonban beszélt, annak folytatása is lett. Ez év tavaszán 65 ezer hektár termőföld hasznosítására kötött megbízási szerződést a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFA). Az intézmény szerint még mintegy 135 ezer hektár olyan földterület van az országban, amelynek rendezni kell a sorsát. Bejelentették továbbá, hogy a második félévben kiírják a rövid, közép- és hosszú távra szóló haszonbérleti pályázatokat is, amelyeken bárki indulhat.
A kormány föld- és birtokpolitikájában mindenesetre nem a külföldi-nem külföldi megkülönböztetés tűnik a központi kérdésnek, leginkább a megművelőre, a hivatásszerűen gazdálkodó agrárvállalkozóra helyeződik a hangsúly. S bár gyakran éri politikai bírálat a külföldi földtulajdonlást - az agrárkamara győri vezetője egymillió hektárra taksálja az osztrák, német és más náció kezében lévő szántókat -, a tények leginkább a hazai földvásárlókat jegyzi. A magyarok nagyon is gyakran vettek és vesznek földeket. De ezek az üzletek sem zseb-, sokkal inkább valódi szerződések szerint jönnek létre. A hétköznapi gyakorlat is végtelenül egyszerű: a pénzes ember odamegy a helyi földtulajdonoshoz, ráígér az árra, aztán megkötik az üzletet. Így lett sok ügyvéd, bankár a mai idők „földesura", s újabban azok a legnagyobb földvásárlók, akik feketén kereskednek gabonával, és sietnek tisztára mosni a pénzüket. Az egymillió forintos földért is odaadják a másfélmilliót, 500 ezret bedugnak az eladó zsebébe, hiszen tudják, az adóhatóság sosem kapja el őket.
Az egyik hazai nagybank - az adóhatósággal együttműködve - alapos elemzést készített a földárakról az ország minden falujára kiterjedően. Raskó György ebből a szakmai és pénzügyi értékelésből is igazolva látja: ma már papíron, áron alul földet vásárolni Magyarországon nem szokásos, hiszen a hatóság, a földhivatal, de a vevők és az eladók is tudják a reális viszonyokat, s világos, hogy rajta lehet kapni az irreális árakon üzletelőket. Zsebszerződéseket a magyar állampolgárok esetében sem életszerű kötni, hiszen magánszemélyek 300 hektárig, illetve 6 ezer aranykoronáig eleve zavartalanul vásárolhatnak. Ha meg nagy az étvágya valakinek, akkor csatasorba állíthatja a feleségét, a gyerekeit, az anyósát.
