Itt az euró végjátéka?

A világgazdasági válság kitörésekor szorult helyzetükben az államok azonnal a pénzügyi szféra megmentésére siettek azért, hogy a bankrendszer fenntartásával elkerüljenek egy súlyosabb katasztrófát. A mentőcsomagok hatására a válság átalakult, de a problémák továbbra is fennállnak.

Amerika monetáris ösztönzőkkel, pénznyomtatással és laza költségvetési politikával igyekezett újból növekedési pályára állni, de az eredmény „csupán" a dollár árfolyamának zuhanása lett, miközben a gazdaság a mai napig nem nő a kívánatos mértékben. Európában hitelből finanszírozták a mentőcsomagokat, és a költségvetési fegyelem fellazításával teremtettek forrást a túléléshez, az addigi gazdasági struktúra fenntartásához. Mivel azonban kizárólag a belső áthárítás, azaz a pénzügyi szférába menekített tőke tartotta életben a korábbi struktúrát, a fejlődés újbóli beindulásához technológiai boomra van szükség. Ez lehet a nano-, bio- és zöldipar sokak szerint.

Az új szektornak azonban még nem sikerült berobbannia a gazdaságba, így a kormányok a pénzügyi szféra megregulázására koncentrálnak az újabb válságok elkerülése érdekében.

- Hasonló célt szolgált a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet szigorúan különválasztó Glass-Steagall Act 1933-ban, sikertelenül. Miután a szabály a biztosítókra nem vonatkozott, a kilencvenes évek elején a unit-linked konstrukciókban ugyanazok a kockázatok színre léptek. A tőke a természeténél fogva a legnagyobb szabadságra törekszik, így a folyamatokat csak egészében érdemes szabályozni, egy-egy szféra korlátozása valószínűleg hasztalan hosszú távon- állítja Artner Annamária.

Válság után válság?

Az unió a konvergenciakritériumok háttérbe szorítása mellett egy másik elvét is feladta: a csőd szélén álló eurótagországok megmentésébe kezdett. A 750 milliárd eurós stabilizációs csomagból jutott eddig 78 milliárd euró hitel (az ország GDP-jének 47 százaléka) Portugáliának, 110 milliárd Görögországnak, 85 milliárd Írországnak, miután kiderült, hogy külső segítség nélkül egyik periférikus állam sem tudja stabilizálni a gazdaságát.

A költségeket - akár eredményes, akár nem a válságkezelés - azonban előbb-utóbb valakinek meg kell fizetnie. Egyesek szerint a katasztrofálisan eladósodott államok tartozását legfeljebb elinflálni, illetve leírni lehet, az országok nem lesznek képesek visszafizetni. Mindenesetre a lakosság tűrőképessége fontos tényezővé vált, hiszen végül is a válság és a kilábalás árát ezen a szinten kell megfizetni. A válságadókat a cégek így vagy úgy, de a vevőikre hárítják; ha nem közvetlenül a termékek vagy szolgáltatások árában, akkor a foglalkoztatottak számának csökkentésével, ami az állam szociális kiadásainak növekedésében és végül az egyént terhelő kiadásokban jelentkezik. Görögországban súlyos zavargásokhoz vezetett a megszorító csomag, de még Németország is kénytelen megemelni a nyugdíjkorhatárt, és szűkíteni a szociális juttatásokat.

A pénzügyi szférát sikerült megmenteni, és így a reálgazdaságot egyben tartani, de egy esetleges szociális válságot nehezebb leküzdeni. A GDP újraelosztása körül folyó harc nem ért véget, a tőkének természetes piacot teremtő innováció pedig várat magára.

Mindenesetre az unió most időt szeretne nyerni. 2013-ban indul az Európai Unió Stabilizációs Pénzügyi Alapja, amely mentesíti az egyes államokat, hogy a saját büdzséjükből mentsék meg a gyengébbeket. Beszélnek eurókötvények kibocsátásáról is annak érdekében, hogy a gyengébb államok olcsóbban jussanak forráshoz a nemzetközi pénzpiacokon, köszönhetően a közösség erősebbik felének. És sokat remélnek attól is, hogy 2011-től a tagállamok és a bizottság összehangolják gazdasági és költségvetési politikáikat az európai szemeszter keretében. Mindezek az intézkedések azonban nem oldják meg az alapvető problémát, amely arról szól, hogy ebben a modellben a tőke csak akkor tud kellő mértékű profitot termelni, ha a járulékos költségeket drasztikusan leszorítják.

Az euró végjátéka?

A válság felerősítette az euróövezeti tagállamok eltérő fejlettségi szintjéből adódó problémákat is. Bár az EU vezetői szerint nem a közös valuta, csupán néhány – igaz, egyre több – euróövezeti tagállam van bajban, ha a „bajt” nem sikerül orvosolni, az könnyen nagyobb gondokhoz vezethet. A látszólag helyrehozhatatlanul eladósodott országok – Görögország, Portugália, Írország, Spanyolország és esetleg Olaszország – problémája rámutatott arra, hogy az euróövezethez való csatlakozáshoz előírt maastrichti kritériumok teljesítése nem garanciája a közös valuta biztonságos bevezetésének. A békeidőben jól működő monetáris unióról hamar kiderült, hogy válságban nem korrelálnak a tagok. Dezséri Kálmán, A görög válság következményei és tanulságai című írásában a reálkonvergencia – az egy főre jutó GDP – fontosságára és a ciklikusság kérdésére hívja fel a figyelmet. Nem biztos, hogy fenntartható út, ha egy ország a kritériumok betartása végett a növekedési célok beáldozásával ér célba.

Felértékelt valuta

A közös valutához egyéb mutatók is kellenek. A megalapozott hosszú távú növekedés, a stabil és az uniós átlaggal azonos versenyképesség nélkül ugyanis számos veszély leselkedik a belépőkre. Felvetődik az is, hogy kinek előnyös egy fiskális unió nélküli monetáris egység. A válság eseményei azt jelzik, hogy kizárólag az erős gazdaságoknak. Mivel az euró elsősorban a német gazdaság teljesítményéhez igazodik, a gyengébb országokban felülértékelt, így ezekben a monetáris intézkedések hiányában folyamatosan reálfelértékelt valutával kénytelenek kereskedni, ami nemhogy csillapítaná, hanem tovább fokozná az egyenlőtlenségeket. Azok az országok, amelyek a nemzeti munkának megfelelő értékű pénzeszközben számoltak, értéket vontak el a gyengébbektől. A függő gazdaságú Írország kereskedelmi mérlegein például pontosan megmutatható az euróövezethez való csatlakozás kedvezőtlen hatása – mutat rá dr. Artner Annamária, a Világgazdasági Kutatóintézet kutatója .

Európa vezető országai ma minden erejükkel az euróövezet egybentartásán munkálkodnak annak ellenére, hogy ez súlyos terheket jelent az egyes euróországok költségvetésében. Ha mégsem érnek célba a mentőcsomagok, előfordulhat, hogy Görögország – és a dominóelv alapján valószínűleg mások is – rákényszerül a saját valuta visszavezetésére, aminek ugyancsak ára van: leértékelés és restrikciós politika. Egyelőre erről politikai körökben szó sincs, még a lehetőség szintjén sem merül fel, több közgazdász mégis úgy véli, a fordulat elkerülhetetlen lesz. Kérdés, hogy mennyi eurómilliárdot hajlandók az erős országok a gyengék megmentésére áldozni.

Véleményvezér