Jelenleg Venezuela a tönk szélén áll. Az ország a végletekig megosztott, a parlament elnöke – akinek csak szimbolikus hatalma van – és az ország elnöke egymással szemben áll, miközben a jelek szerint a Trump-kormányzat már a katonai beavatkozást sem zárja ki, kiszivárgott, hogy amerikai csapatok indulhatnak a kolumbiai-venezuelai határra. A válság humanitárus oldala lesújtó: független források adatai alapján a lakosság legalább háromnegyede éhezik. Három venezuelai egyetem adatai alapján a venezuelaiak 86 százaléka legalább 10 kilogrammot veszített a súlyából 2018-ban, az egyetemi hallgatók 90 százaléka számolt be arról, hogy a családjának összjövedelme nem elegendő az alapvető élelmiszerek beszerzésére. Az infláció elszabadult, az unortodox megoldások most már mit sem érnek.

És ezek csak a napi hírek

Venezuela szabadesésben van, az okokat ép ésszel mégis roppant nehéz megmagyarázni. Az ország ugyanis a világ egyik leggazdagabbja lehetne. Mint azt korábban Argentína kapcsán is megírtuk, sok dél-amerikai országhoz hasonlóan Venezuela is bőségesen el van látva természeti kincsekkel. Területére nézve tízszer akkora, mint Magyarország, vannak hegyei, legendás szépségű tengerpartjai, sok ezer négyzetkilométernyi őserdeje, és végül, de nem utolsósorban itt rejtőzik a világ legnagyobb még kiaknázatlan olajkincse. Nemzetközi szakértők 300 milliárd hordónál is többre becsülik az olajkészletet, ami a jelenlegi világpiaci árakkal számolva értékében megközelíti az Egyesült Államok éves GDP-jét (mintegy 20 ezer milliárd dollár). Ez a mennyiség több mint a háromszorosa a legendásan gazdag Egyesült Arab Emírségek olajvagyonának, de az orosz olajkincsnek is. Venezuela OPEC-tagország, kiépült infrastruktúrával, hatalmas tengerparti kikötő- és finomító-komplexumokkal, amelyek könnyen értékesíthetővé tennék ezt a vagyont – szemben mondjuk az orosz olajtartalékokkal Szibériában. Egészen a legutóbbi időkig - 2015-ig – úgy tűnt, hogy minden rendben is megy. Azóta viszont a gazdaság összeomlott, a lakosság éhezik, mindennaposak az utcai összecsapások. A kudarc most már mindenkinek nyilvánvaló, kivéve talán Nicolas Maduro-t, a jelenlegi elnököt. De az okai sokszor még most sem egyértelműek. Következő cikkünkben a legtöbbet emlegetett olajipar kapcsán nézzük meg, mi történt Venezuelában.

Kép: Pixabay

Mi a fene romolhatott el?

A kudarc okait úgy hívják: korrupció, mutyi, rablógazdálkodás. A baj gyökere Hugo Chavez, a latin-amerikai kommunista megváltó kormányzásáig nyúlik vissza. Az ország állami bevételeinek négyötöde az olajiparból származik, és Chavez kormányzásáig ez a bevételi forrás biztos volt. Addig a venezuelai állami olajvállalat, a PDVSA a világ egyik legtermelékenyebb, jól vezetett, nemzetközi szinten is kiemelkedően képzett munkavállalókkal rendelkező cég volt, a gazdaság aranytojást tojó tyúkja. És nem volt egyedül. A spanyol résztulajdonos Repsol mellett számos más cég, a brit Shell, vagy az amerikai Exxon is érdekelt volt a venezuelai olajüzletben, egymással versengve tárták fel az újabbnál-újabb mezőket, építették ki az infrastruktúrát. Hugo Chavez azonban úgy döntött, „visszaadja az olajat a népnek”. Lecserélte a PDVSA vezetését és megkezdte a külföldi olajvállalatok kiszorítását, amelyeknek nyomott áron kellett eladniuk érdekeltségeiket a PDVSA-nak. De ez még így sem volt olcsó mulatság, 175 milliárd dollárjába került a PDVSA-nak. További 42 milliárd dollárt kellett a cégnek szociális projektekre kifizetnie 2006 és 2012 között, valamint még 57 milliárd dollárt, egy állami alapba, amiből kétes befektetéseket (pl. orosz harci gépek fejlesztését) finanszíroztak az állami vezetők.

Ekkor már senki sem volt a cégnél, aki tiltakozott volna. 2003-ban Chavez leverte az olajipari dolgozók sztrájkját, és a ezek után mindenkit elküldtek a cégtől, aki nem értett egyet a vezetés elképzeléseivel. A szakértelem többet nem számított, csak a hűség. Becslések szerint tízezernél is több olajipari szakember, menedzser, mérnök, munkás, stb. hagyta el tíz év alatt az állami olajvállalatot (és valószínűleg az országot is).

Chavez modellje működött is, amíg az olajárak az egekben voltak a kétezres években. A szociális programok érezhető változást hoztak a venezuelaiak életébe. Ez, valamint a követhetetlenül nagy összegek, amelyek fekete csatornákon kifolytak a PDVSA-ból, két választási győzelmet is szereztek a szocilaista messiásnak, aki így hivatalában, regnáló elnökként távozott az élők sorából. Utóda Maduro már kevésbé szerencsés: már 2015-től lassan, de biztosan repedések mutatkoztak az építményen. Az olajkitermelésben (sem) lehet hátradőlni és élvezni az eredményeket, a kutak hozama állandóan csökken a megnyitás után, a kitermelési szintet csak úgy lehet magasan tartani, ha állandóak beruházások: új technológiába, alkatrészekbe, új mezők feltárására. Mindezt elhanyagolták, így a kitermelési mennyiség a 2008-as napi 3,26 millió hordóról, 2018-ra 1,2 millió hordó körüli szintre esett.

Mindeközben tovább tartott az olajkánaán. A benzin például gyakorlatilag ingyen volt a venezuelaiaknak. Literje még 2015-ben sem haladta meg a kb. három forintot. Ez olyan anomáliákhoz vezetett, hogy például az útépítések során nem figyelmeztető táblákat, hanem égő benzineshordókat helyeztek ki az úttestre a kivitelezők, arról nem is beszélve, hogy virágzott a feketekereskedelem a szomszédos országok irányába. Eközben a PDVSA szabályosan kivérzett, 2015-ban a csak a szociális programokra kifizetett összegek hatmilliárd dollárral haladták meg a konszern adózás előtti nyereségét. Az olajipar infrastruktúrája és a vállalati morál olyannyira leromlott, hogy 2017-ben például napokig senki sem vette észre, hogy túltöltődik egy sok százezer literes olajtartály, amelyből sok tonnányi olaj ömlött a tengerbe. Egy évvel korábban a beszállítók többsége már felfüggesztette a szállításokat, mert a PDVSA már a legalapvetőbb pótalkatrészekért sem tudott fizetni. És a folyamatnak itt még nincs vége. A tekintélyes londoni elemzőház, a Markit becslése szerint erre az évre a politikai bizonytalanság, a munkások elvándorlása és a katasztrofális állapotú eszközpark miatt napi félmillió hordó alá süllyed a venezuelai olajkitermelés.

A jövő aranyló

Azonban ha gyorsan sikerülne – és lehetőleg minél kevesebb véráldozattal – eltávolítani Maduro elnököt, Venezuelának ez az olajkincs fényes jövőt biztosíthat. Becslések szerint mivel a készletek még sértetlenek és a képzett munkaerő egy része is még rendelkezésre áll, ha sikerülne új vezetés alatt és külföldi befektetők segítségével fejleszteni a vállalatot, a kitermelési volumen a napi ötmillió hordót is elérhetné. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok, Kína és Európa olajcége sorban állnak és mindenki Maduro vesztét kívánja.