A lakossági fogyasztási kiadás – a GDP-vel ellentétben – jó indikátora az adott országon belüli jólétnek. Természetesen ez is figyelmen kívül hagyja a jövedelmi és a vagyoni egyenlőtlenségeket, s nem feltétlenül jelzi az „átlagpolgár” gyarapodását. Alapvetően kétféleképpen mérhetjük a fogyasztást nemzetközi összehasonlításban: abszolút értékben (pénzünket euróra váltva milyen értékben tudnunk vásárolni külföldön), illetve vásárlóerő-paritáson (az adott ország árszínvonalán mennyit tudunk költeni máshol).
Ha az előbbit vizsgáljuk, látható, hogy hazánkban a 2004-es EU csatlakozást követően stabilan emelkedett a fogyasztás euróban mért szintje, majd a növekvő trendet a 2008-as pénzügyi válság törte meg. Ezt követően – részben a 2010-es éves évek elején kibontakozó eurózóna válságnak köszönhetően – 2015-ig stagnált a fogyasztás, majd rapid emelkedés volt 2020-ig. Bár 2020-ban a koronavírus miatti lezárások következtében jelentősen esett a fogyasztás szintje, az ezt követő években pedig újra növekedési pályára állt a mutató.
Összességében a magyar fogyasztás euróban mérve megduplázódott az előző szűk 20 évben. A képet azonban árnyalja, hogy 2022-ben ez még mindig csupán az Európai Uniós átlag 47 százaléka (2004-ben 40 százalék) volt. (2023-ban ez a mutató valószínűleg csökkent.) Nemcsak az EU-n belül veszítettük el korábbi pozíciónkat, de a saját régiónkban is: az előző két évtizedben megelőzött minket Szlovákia (2008) és Lengyelország (2010), és könnyen lehet, hogy 2023-ban Románia is meg fog előzni. Összességében míg 2004-ben a 20. helyen álltunk a 27 tagország között, 2022-re már csak a 25. helyen (Románia és Bulgária előtt).
