Újabban már nemcsak a közgazdászoknak, hanem a - főként európai - politikusoknak is meggyűlt a baja a bruttó nemzeti össztermékkel. Utóbbiaknak leginkább azért, mert kormányzásukat csak a GDP-növekedés szempontjából értékeli a világ. A francia elnök, Nicholas Sarkozy Joseph Stiglitzet, Amartya Sent és Jean-Paul Fitoussit kérte fel, hogy dolgozzanak ki új mutatókat. Az aktuálpolitikai motiváció persze tagadhatatlan: a recesszióban a kormányfők alig várják, hogy véget vethessenek a GDP bálványozásának, és összetettebb indexekkel magyarázhassák kabintejük bizonyítványát. A szakbizottság - melynek névsora kéttucatnyira bővült -, közel kétéves munka után 2009 szeptemberében 300 oldalas tanulmányt bocsátott ki, amelyet megtárgyalt az EU statisztikai hivatala és az OECD is.
Arctalanság helyett
A Nobel-díjas Sen már az 1990-ben elindított Human Development Index (HDI - emberi fejlődési index) létrehozásában részt vett. Ez az ország GDP-jén kívül két másik mutatót is magában foglal: az állampolgárok iskolázottságát (írástudás, tanulmányi viszony) és egészségét (a várható élettartamra vonatkozó statisztikák alapján). A HDI bővített változatát, amely már Stiglitzék egyes javaslatait is átveszi, még az idén nyilvánosságra hozzák.
Az indexkreálási láz abból az igényből fakad, hogy a politikai és üzleti vezetők minél behatóbb képet kapjanak a világról, megértsék annak bonyolult kollektív folyamatait, és ezek ismeretében hozhassanak döntéseket. Mert adat van bőségesen, szinte fulladozunk benne, de szintetizálni kevesen tudják ezeket. A „State of the USA" sem próbálja meg, amely az amerikai számvevőszéken indult, és négyévi működés után 2007-ben függetlenedett. A program on-line adatbázisa idén nyáron kezd működni, közel 300 különböző mérleget közöl (ingyenesen), és frissíti majd folyamatosan ezeket. A szomszédban a kanadai jólétindex (Canadian Index of Wellbeing) igyekszik hasonló funkciót betölteni.
Egyes mérlegek a háztartások anyagi állapotát igyekeznek felmérni, hogy az arctalan, személytelen GDP-nél valódibb, emberibb képet alkossanak az állampolgárok helyzetéről. Joseph Stiglitz úgy látja, hogy az átlagértékek helyett a középértékek sokkal valósághűebbek: Amerikában a GDP egyre csak nőtt, míg az egy háztartásra jutó középfizetés 2000 óta folyamatosan csökken. A sokat keresők és a vállalati profitok tehát torzítják a gazdasági élet GDP-ből kiolvasott összképét. Vagyis ha boom van, az kisszámú embert érint, a széles néprétegeket nem.
Barack Obama az egészségügyi reformba beépített egy rendelkezést, amely a „fő nemzeti mutatók" megalkotását írja elő a népegészség és költségvonzatai mérésének okán - e jogszabályi kitétel szavatolni fogja a szélesebb körű „State of the USA" működését is.
Természeti tőke: ökotudatos GDP
Az ENSZ környezetvédelmi programjának (UNEP) vezetője, Achim Steiner régóta hajtogatja, hogy a „föld ingyenes szolgáltatásait" fel kell értékeltetni, mint ahogyan azt az ingatlanbecslésnél teszik, és a biológiai veszteségeket is be kell árazni. Szakemberek „kimerítési díjat" kívánnak beépíteni a GDP-be, hogy a természeti erőforrások - olaj, földgáz, ásványok, halállomány, erdők - használata követhető legyen, s a „természeti tőke" apadása éppúgy mérhetővé váljon, mint a pénztőkéé. Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek elején már felmerült egy ilyen mutató alkalmazása, de politikai nyomásra elvetették, pedig szakértők szerint egy év alatt bevezethetnék a fejlett országokban. Ehhez azonban globális konszenzus szükséges. A klímaegyezményből születendő nemzeti klímatörvények egyelőre csak az emissziót áraznák be, az emberi léthez elengedhetetlen komplex ökoszisztémákra még senki sem képes árcímkét rakni. Pedig kezdésként ez úgy-ahogy elejét tudná venni a stratégiai természeti kincsek vészes aláásásának.
Az ökoszisztémák egyes elemei csak akkor jelennek meg a mérlegekben és bármiféle gazdasági számításban, amikor kibányászták, kitermelték, kihalászták őket. Mintha addig nem is lenne értékük! Való igaz: a társadalom természetesnek veszi a létüket és rendelkezésre állásukat. Míg meg nem csappan valamely természeti erőforrás.
A tudásintenzív ágazatokra épült nemzetgazdaságokat kevésbé érintené a módosítás, de a nehéziparra és az agráriumra alapozóknál máshogyan mutat majd a GDP: jelentősen csökkenni fog az új díjtétel miatt. Szakemberek a környezetszennyezésre visszavezethető betegségek - mint az asztma vagy az ipari melléktermékek okozta korai elhalálozás - kórházi ellátásának költségeit is levonnák a GDP-ből.
Társadalmi tőke: a boldogság mérése
Az emberi élet nemcsak materiális (biológiai, testi, gazdasági) szinten működik, hanem mentális, intellektuális, lelki, szellemi síkon is. A gazdasági élet és a GDP e nem kézzelfogható aspektusokkal sosem tudott mit kezdeni (lásd Piac & Profit 2009/8-9.) Az emberi létet azonban ennél holisztikusabban kell nézni. Stiglitz és társai ennek jegyében azon vannak, hogy valamilyen módon belefoglalják indexeikbe az emberek mentális közérzetét, lelkiállapotát. Ám sokan - mint Sen és William Nordhaus - abszurdnak tartják az elképzelést. Az önámítás és az önismeret hiánya nagyon is emberi tulajdonság: az egyén tudatalattija lehet igazán tisztában vele, hogy boldog-e, békében van-e a világgal, míg a nappali, hétköznapi énje nem feltétlenül. A kanadai jóléti index mégis kitér a boldogságfaktorra, a „társadalmi/társas tőkét" pedig a „State of the USA"-be próbálják meg bevinni. (Az elidegenedésből eredő kedélybetegségeknek és pszichoszomatikus bajoknak éppoly tetemes költségvonzata van a társadalombiztosításban, mint a fizikai okokból eredő megbetegedéseknek.)
A jó életszínvonal nem garancia a jó életminőségre. Daniel Kahneman legújabb felmérései a Princeton Egyetemen arra az eredményre jutottak, hogy a vagyonosság ugyan elégedettséggel tölti el az embert, de a 70 ezer dollárnál nagyobb jövedelem tulajdonképpen nem befolyásolja a mindennapi közérzetet. Ennek függvényében kétfajta boldogságpolitika lehetséges. A New York Times tette fel a kérdést: „Az a jobb, ha minél több gazdagot termel ki magából a gazdaság, vagy ha minél többen kerülnek be a középosztályba? Azt akarjuk, hogy az elégedettségünket növelje a kormány, vagy segítsen át minket a mai napon szenvedés nélkül?"
Stiglitz és kollégái arra szeretnék rábírni a kormányzatokat, hogy egy mutató, a GDP helyett legalább tucatnyival dolgozzanak. Németországban, Angliában és Franciaországban vezető állami tisztségviselők már ezekre alapozzák munkájukat. Az első hullámban az ökológiai mutatók kerülnek majd széles körben használatba, mivel ezek kézzelfoghatóbbak, és a gazdaságra gyakorolt hatásuk is jobban mérhető. A népesség lelki-szellemi jólétét firtató adatok valószínűleg csak ezután épülnek majd be a köztudatba és a politikai, gazdasági döntésekbe.
